Ez még belefér(?)
Az Európai Bizottság digitális menetrendért felelős alelnöke, Neelie Kroes tartotta vitaindító volt az, ami arra sarkallt minket, hogy megvizsgáljuk a legnagyobb hazai internetszolgáltatóknál az apróbetűs részeket, és ezzel kapcsolatban megszólaltassuk a piaci szereplőket és a szabályozó hatóságot is.
A holland politikusasszony által kiemelt apróbetűs problémák közül a mi szemünket leginkább a meghirdetett és a minimálisan garantált sávszélesség közötti hatalmas eltérés zavarja. Bár az internetszolgáltatók közötti piaci verseny miatt az extra szolgáltatások egyre hangsúlyosabban szerepelnek a meghirdetett csomagokban – gondolunk itt például arra, hogy sok esetben a felhasználóhoz kihelyezett eszköz egyben Wi-Fi router is (végre!) –, a hirdetésekben a leghangsúlyosabb paraméter azért még mindig a sávszélesség.
A mai Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elődje, a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) már 2008 decemberében előírta a szolgáltatók számára, hogy ne csupán az elérhető maximális le- és feltöltési sebességeket kommunikálják, hanem a valóban garantált sebességadatokat is közöljék az előfizetőkkel. A négy legnagyobb hazai internetszolgáltató – DIGI (egyik és másik táblázat), Invitel, T-Home, UPC – kínálatát vizsgáltuk, az egyszerűség kedvéért a vezetékes, egyéni előfizetőknek szánt szolgáltatásokat. Kijelenthetjük, hogy weboldalaikon maradéktalanul eleget a fenti előírásnak, leginkább abban vannak kisebb-nagyobb eltérések, hogy a garantált sebességre vonatkozó adatok mennyire emelkednek ki az apróbetűs részek közül. Mivel ezen adat közlésére jelenleg nincs kötelezően előírt formátum, ezért mindegyik szolgáltatónak a saját „lelkiismeretére” van bízva, hogy mennyire teszi a kirakatba ezt az információt.
Az igazi probléma viszont az, hogy a garantált és a meghirdetett sávszélesség közötti maximális különbségre semmiféle megkötés nincs. A fenti négy szolgáltató csomagjait megvizsgálva a hirdetett és a garantált sávszélesség közötti eltérés mértéke az esetek túlnyomó részében megdöbbentően nagy – a 70-90%-os eltérés inkább mondható gyakorinak, mint esetlegesnek. Ugye mindenkinek világos az, hogy ha ezek a meghirdetettnek csak a töredékét jelentő sebességek megvannak, akkor rendkívül behatároltak a lehetőségeink? Reklamálhatunk ugyan, de ha a szolgáltató azt mondja, hogy a technika a lakhelyünkön ennyire képes, a szolgáltatóváltáson kívül nem sokat tehetünk, és még az is meglehetősen problémás lehet, ha hűséget is vállaltunk az adott csomagra. Értjük mi, hogy az alkalmazott technológia, a felhasználók generálta forgalom, a hálózati infrastruktúra miatt szükségszerűen vannak eltérések a maximális és a valóban igénybe vehető sávszélesség közt, de azt gondoljuk, hogy azért ekkora mértékre ez nem ad mentséget. Az, hogy a szabályozás – pontosabban annak a hiánya – ezt lehetővé teszi a szolgáltatók számára, már-már a kettős mérce határát súrolja. Gondoljunk csak bele! Ki vásárolna attól a hentestől, aki másfél kiló parizer áráért mindössze 15 dekát tenne a kosarunkba? A legédesebb nagymamából is kibújna az Uruk-Hai ork egy ilyen esetben, és amikor azt látnánk a híradóban, hogy a banyatankkal feltrancsírozta az eladót, nem is tudnánk rá őszintén haragudni.
Az NMHH ebben az ügyben olyan, mint az Okos Lány, aki jött is meg nem is, hozott is meg nem is. Előírja ugyan a szolgáltatóknak, hogy mondják meg, a maguk által megszabott mértékben, mennyivel térhetnek el a meghirdetett sebességadatoktól, de ezzel csak látszólag védi a fogyasztók érdekeit, hiszen nem határozza meg, hogy hány százalékos eltérés tolerálható, és az előfizetetthez (hirdetetthez) képest irreális mértékű eltérés esetén a fogyasztó milyen módon állhat el a szerződéstől akkor is, ha hűségre van kötelezve.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
