Kihívások és reakciók
Krasznay Csaba, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, információbiztonsági szakember szülőként, tanárként és informatikusként egyaránt szembesült a koronavírus járvány okozta új oktatási helyzettel. A tapasztalatairól, saját szülői gyakorlatáról, javaslatairól, elképzeléseiről kérdeztük.
Krasznay Csaba
IT café:
Hirdetés
Mint gyakorló szülő és egyetemi oktató, milyen benyomásokat szereztél az elmúlt két hétben a közoktatási rendszerünk átállási folyamatáról? Kik voltak nehezebb helyzetben: a tanárok, a diákok, vagy a szülők?
Krasznay Csaba:
Egyetemi oktatóként egyszerűbb megválaszolni ezt a kérdést, mint szülőként. Egyrészt az egyetemeknek volt bő egy hete az átállásra, és ezt egyébként az általam ismert magyar felsőoktatási intézmények tökéletesen meg is oldották, másrészt itt mind a diákok, mind pedig az oktatók gyakran használják az internetes megoldásokat, így különösebb problémát nekik nyilván nem okozott ez a változás. Természetesen – itt főleg az oktatói oldalra gondolva – azért sokaknak föl kell szedni még azokat a digitális kompetenciákat, melyek egyelőre még nincsenek meg feltétlenül mindenkinél, de mi azért eleve több időt kaptunk, mint az általános és középiskolai pedagógusok.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense, kutatási témája a kiberbiztonság, jelenleg az egyetem Kiberbiztonsági Kutatóintézetének igazgatója. A Magyary E-közigazgatástudományi Egyesület és az Önkéntes Kibervédelmi Összefogás elnökségi tagja. 2003-ban szerezte meg diplomáját a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnöki és Informatikai Kar villamosmérnöki szakán, majd PhD-ját az NKE-n 2012-ben katonai műszaki tudományok területén. 2011-ben az „Év Útmutató Biztonsági Szakemberének” választották. Felsőoktatási tevékenysége mellett folyamatosan dolgozik piaci közegben is.
Esetükben alapvetően ketté kell választani a helyzetet. jellemzően vannak azok a pedagógusok, akik fiatalabbak vagy éppen nyitottabbak az informatika iránt, és miután kiválasztották a megfelelő platformot, a platformhasználat már nem okozott nekik különösebb gondot, de sok helyről kapok olyan visszajelzést is, hogy elég sok tanárnál (és persze diáknál és szülőnél is) alapvető képességek hiányoznak, és ez problémát okoz. Mondok példát is: hogyan használjunk egy Google fotószolgáltatást, hogyan osszuk meg a tartalmakat, szóval ilyen dolgokra gondolok.
A diákok esetében is azt lehet mondani – akikről egyébként általában mint „digitális bennszülöttekről” szoktunk beszélni –, hogy most azon túlmenően, hogy a telefonjukon használni tudják teszem fel az Instagramot és a TikTok-ot, most rájönnek, hogy emellett egyébként ezzel az eszközzel tanulni is lehet. Ez biztos egy nagyon új és furcsa helyzet, de azért láthattuk, hogy miután a platformok kijelölésre kerültek, az eszközszintű használat már nem okozott problémát.
A szülők számára talán a legizgalmasabb a helyzet. Sokan vannak, akik a mindennapokban használnak valamilyen digitális platformot, de ezek jellemzően nem azok, amiket most az iskola elvár tőlük, illetve sokan vannak, akik a gyerekeikhez hasonlóan csak a közösségi hálózatot ismerik, és most itt van egy helyzet: meg kell oldaniuk a gyerekeik hozzáférését ezekhez a digitális oktatási platformokhoz is. Talán a szülő az, akinek a leginkább helyt kell állni, hiszen az ő esetükben egyszerre feladat az otthoni oktatási körülményeket úgy biztosítani, hogy mind szülői, mind pedagógusi, mind pedig informatikusi szempontból megfeleljenek a váratlanul felbukkant követelményeknek.
Nagyon fontos még itt megjegyezni, hogy a tanárok egyébként hihetetlen kreativitásról tettek tanúbizonyságot: esetükben összesen kettő nap volt adott az átállásra, és szerintem ezt nagyon sok helyen nagyon jól megoldották.
De válasszuk szét a platformot és a digitális pedagógiát! Míg a platform kiválasztása – én úgy érzem – egy hét után a legtöbb helyen megtörtént, azért a digitális pedagógia eszköztárával még sokaknak, sokáig kell ismerkedniük.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
