Alkotások és védettségi idő
A következő kérdéseket azért vezetem fel hosszabban, mert önmagában is, a rá adható válaszokat tekintve is elég bonyolultnak látom.
Jómagam alapvetően egy radikális szerző jogi reform pártján állok, méghozzá ugyanabból az alapállásból kiindulva, amit a komolyan vehető kalózpártok – pl. a svéd – hangoztatnak: az információszabadság elvét nagyra tartom. Ám értelmezésem szerint az információszabadság nem egyenlő a lopás legalizálásával. Én is torrentezek, letöltöm például a Trónok harca friss epizódjait, de tisztában vagyok azzal, hogy csak azért, mert ezt együtt teszem több tízmillió emberrel, még nem járok el legálisan. Helytelenül cselekszem, amikor a jogtulajdonos engedélye nélkül segítek másokat ahhoz, hogy hozzájussanak egy másolathoz. Ez a filmsorozat egy üzleti termék, amit az HBO pénzért állít elő, mégpedig azért, hogy pénzt termeljen vele. Ha én ingyen jutok hozzá, akkor az HBO-nak esélye sincs rá, hogy előfizetőnek megszerezzen. Amennyiben hirtelen minden utat lezárnának valahogyan, és többé nem juthatnék hozzá ingyen a filmhez, nyilván morognék egy kicsit, hogy vége a jó világnak, de eszembe se jutna azt mondani, hogy sárba tiporták a jogaimat.
Ugyanakkor jelenleg számtalan olyan értékes tartalmat véd nagyon keményen az szerzői jog, amelyek esetében vagy indokolatlan, vagy túlzott mértékű a hozzáférés korlátozása. Én a szórakoztatóipar termékeit – hogy a populista érvelőkkel szemben egy másik populista érvet használjak – nem sorolom ezek közé: a tömegtermék hollywoodi filmekhez vagy a trendi zenékhez való ingyenes hozzáférés követelése olyan, mintha a sör vagy a menő ruhadarabok „letöltéséhez” való jogot kérnénk számon.
Úgy látom, a kreatív tevékenységet védő szerzői jog több évszázad alatt kiforrott alapjait és egységét nem szabad megbontani – hacsak nem akarunk kilépni a kapitalizmus kereteiből (ez is egy lehetőség, de magam nem pártolnám). Ugyanakkor elkerülhetetlen a modernizáció, még ha az akár nagyon komoly beavatkozásokkal jár is.
Két területen látok kényszert.
Az egyik lehetséges – és szerintem elkerülhetetlenül szükséges – változtatás az lenne, ha a digitális technika tömegessé válására reagálva radikálisan átszabnák a szellemi alkotásokat megillető védettség időbeli korlátait. Hadd hozzak erre egy IT-példát: a Samsung-Apple szabadalmi háború egyik pontján egy brit bíró nem is oly rég azzal bírálta a szintén reformra szoruló szabadalmi rendszereket, hogy azok nem alkalmazkodtak a legújabb tendenciákhoz, melyek értelmetlenné, illetve szemmel láthatóan gáttá váltak: a technológiai változások hihetetlenül gyors üteme következtében az újítás által megteremtett piaci helyzet óriási előnnyel jár, hatalmas bevételeket hoz az innovátornak, amivel bőségesen, többszörösen megtérül a fejlesztésre szánt befektetés, ám a sok éven át fenntartott védettség már gátolja az iparág fejlődését.
Hasonló helyzetet látok az audiovizuális művek esetében is. Számomra egyszerűen abszurd az alkotó halála után még évtizedekig védeni a jogait – ráadásul, egy pár éves uniós döntést nézve, itt alig látható a változtatásra való hajlam. Döbbenetes és szerintem teljesen idejétmúlt évtizedes alkotások jogaira hivatkozva töröltetni mondjuk egy magánvideót a YouTube-ról az aláfestő zene miatt. Szóval úgy vélem, drasztikusan vissza kellene vágni a védettség idejét – hajdan meg lehetett talán indokolni, hogy az unokák miért korlátozzák a szabad hozzáférést, ma már nem látok ilyen indokot. Ezen kívül egy, az érintett szakmákat bevonó egyeztetés után ki kellene alakítani egy olyan rendszert, amiben a kreatív alkotások jogvédettsége – maximum pár év, a megtérülés és a tisztes haszon bezsebelése után – lejárna, majd ezek az alkotások szabadon felhasználhatóak lennének. Van erre esély?
Elöljáróban megjegyezném, hogy a szerzői jogi szkepticizmus egyáltalán nem új dolog. Már a XVIII-XIX. századból lehetne példákat hozni arra, hogy egyesek miért látták indokolatlannak az épp akkoriban életre keltett szerzői jogi védelmet. A komoly és részletes felvezetésre is tekintettel igyekszek én is komoly és részletes válaszokkal szolgálni.
A gondolatmenet kiinduló pontjaként az információs szabadságot jelölte meg, amely szerintem is egy modern demokratikus rendszer alappillére kell, hogy legyen. Kérdése mégis költőinek hat. Az információhoz jutás alapjogként került rögzítésre az Európai Unió releváns dokumentumában, az Alapjogi Chartában, és több más releváns dokumentumban. Akárcsak a szellemi tulajdonvédelem fontossága. E jogok – ahogy valamennyi egyéb nevesített alapjog is – egymás mellett, egymást egyensúlyozva létezhetnek csak. Így maga az Európai Unió Bírósága részesítette már több ízben is előnyben az információhoz jutás szabadságát a szerzői jogok kárára. Ezzel ellentétben azonban – ahogy arra utalt – ez nem jelenti azt, hogy az internethasználók bármilyen információval bármit megtehetnek. Csak jelzésként: egy Trónok harca epizódot tekinthetünk információnak, de semmi esetre sem tekinthető azonosnak például egy egyszerű hírrel. Egy ilyen epizódon sokan dolgoztak, kreatív energiát és pénzt fektettek bele. A filmalkotás tehát egy olyan információ, amelyet a szerzői jog indokolt módon véd. E védelem legalább olyan mértékben beilleszthető egy társadalom alapvető jogai közé, mint általában véve az információhoz jutás lehetősége. A különféle érdekek közötti egyensúly megtalálása pedig a bírák feladata. Nem az egyszerű embereké, de még csak nem is az egyszerű szerzői jogászoké.
Utalt arra is, hogy elvben elképzelhető, hogy a kreatív tartalmak előállítását kiemeljük a kapitalista berendezkedés keretei közül. Én erre semmi értelmes, működőképes megoldást nem látok, még akkor sem, ha tudom, sokan nagy jövőt jósolnak a webkettőnek. Ez utóbbinak én is nagy rajongója vagyok, de nem a professzionális tartalmak vonatkozásában. Nagy örömmel nézek meg egy amatőr házimozit, amiben valaki zenei képességeit csillogtatja, de ettől még nem mennék el a koncertjére. Nagyon viccesnek találtam, hogy Star Wars-rajongók százai által házilag eszkábált díszletek között „leforgatott” snittekből újravágták a Csillagok háborúját, de nem ülnék be ugyanezért a verzióért a moziba. Ezzel azt akarom csak mondani, hogy a kreatív felhasználói tartalmaknak (ún. „user generated content”) megvan a maguk értéke, de a piacon csakis a profik maradhatnak talpon, és szerintem ez jól is van így. Néhány éve egy holland szerzőpáros megpróbálkozott azzal, hogy egy önálló elméletet dolgozzanak ki a szerzői jog felszámolására (őket szkeptikusok helyett már inkább abolicionistáknak tartom). Modelljükben a nagy kutyák közötti verseny felszámolását hangsúlyozták, felaprózva a piacot a kis sztárok között, gyakorlatilag mindenkit helyzetbe hozva. Azon túl, hogy elméletük kellően zavaros ahhoz, hogy komolyan vegyük, én bizonyosan nem pártolnék egy olyan piacot, ahol sok a középszerű, és nincs kiváló. Közvetve, de ugyanez igaz a kalózpártokra is. Ön említi a svéd Piratpartietet, s úgy nevezi őket, hogy „komolyan vehető kalózpárt”. Szerintem egyáltalán nem vehetők komolyan. Egyszeri sikerük a legutóbbi európai parlamenti választásokon kizárólag az akkoriban kiéleződő The Pirate Bay-pernek volt köszönhető, egy évre rá már elbuktak a svéd parlamenti választásokon, azóta gyakorlatilag épp hogy vegetálnak. (Szinte biztos, hogy az idei európai parlamenti választásokon a „futottak még” kategóriában lesznek.) A német kalózpárt (Piratenpartei) a legerősebb nemzeti szervezet, de ők sem lesznek többek egy protestpártnál.
És akkor térjünk rá a kérdés velejére. Az első gondolat a védelmi idővel kapcsolatos. A válaszom: nem. Nem tudom elképzelni, hogy a rendszer módosuljon, legalábbis abba az irányba, ahogy az a kérdésből kihallatszik. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy én is egyetértenék a szerző halálától számított hetvenéves védelmi idővel. (Hozzátéve, hogy a védelmi idő számítása ennél kicsit komplexebb, de ezt most ne firtassuk.) Szerintem is sok ez az idő, különösen egyes műtípusoknál. (A szoftverek esetén egyenesen abszurd. Ki használ ma még, illetve lehet-e még egyáltalán használni Windows 98-at?) A helyzet mégsem ennyire egyszerű.
A védelmi idő szimbolikája az, hogy hangsúlyozza minden potenciális szerző számára, hogy megéri alkotni, mert ha keresett portékát állít elő, akkor azért fizetni fognak az emberek. Hadd fordítsam meg a gondolatmenetét: én igenis épp mostanság látom annak kifejezetten értelmét, hogy hosszú védelmi időt biztosítsunk az alkotóknak. Az internet térhódítása révén a közönség száma, a potenciális piacok mérete ugrásszerűen megnőtt. (Persze ezt a magyar nyelv specialitása okán mi messze nem úgy látjuk, mint az angolszászok, akik sokkal könnyebben juttatják el termékeiket a világ bármely pontjára.) Épp egy ilyen környezetben volna indokolatlan csak pár évre védeni a kreatív iparág résztvevőit. Ezzel együtt is megerősítem: a jelenlegihez hasonló terjedelmű védelmi idő szerintem is hátrányos, korlátozó lehet kulturális szempontból. Ettől még nem azt mondom, hogy csak nyúlfarknyi védelmi idő illeti meg az alkotókat. Mégis ki mondaná meg azt objektíve, mennyi az az idő, ami alatt busásan megtérül a befektetés? Ez műtípusonként, országonként, szerzőnként másként alakulhat. És miért ne érdemelné meg az alkotó, hogy addig hasznosítsa művét, amíg ő reális esélyt lát a bevételre? A jogrendszer egyik legfontosabb célja, hogy senki között ne tegyen különbséget, és ennek a védelmi időt tekintve is érvényesülnie kell.
A jogalkotó ezzel együtt nem buta. Olyan témakörökben, ahol indokolt a társadalom szélesebb hozzáférése a tartalmakhoz, rendre találunk korlátozásokat és kivételeket. Az Unió legújabban az árva művek esetén írta elő, hogy a könyvtárak és más kedvezményezett intézmények szabadon digitalizálhassák állományukat és tehessék az interneten keresztül elérhetővé ezeket a tartalmakat.
Végül hadd jelezzem: az ön által jelzett szabadalmi jogvita, melynek tárgyában épp a napokban hozott döntést egy amerikai bíróság, csak egy a sok érdekes probléma közül. A Samsung azonban nem azért került bajba, mert túl korán akarta másolni az Apple védett újításait, hanem azért került bajba, mert mindenképp másolni akarta a gömbölyített sarkú telefonokat és az egyéb funkciókat. A szabadalmi jogban a húszéves oltalmi idő – s ennyiben egyáltalán nem osztom az angol bíró véleményét – igenis rövid. (Ezzel nem azt mondom, hogy huszonöt év lenne az elvárás. Csak azt mondom, hogy a húsz év nem sok, ha sikeres projektről van szó.) Lehet, hogy felgyorsult a technológiai fejlődés, de ez nem azt jelenti, hogy az egyik cég által költségesen kifejlesztett újításokat bárki rövid időn belül ingyen jogosult lenne lemásolni, hogy maga is üzletet csináljon belőlük. Véleményem szerint egyébként a védelmi időt tekintve a védjegyjog területén figyelhető meg a legkiegyensúlyozottabb szabályozás: aki tudja, hogy hasznosítani akarja a védjegyét, az regisztrálja és/vagy az oltalmi idő lejárta előtt megújítja védjegybejelentését. Ha megszűnik az érdek a hasznosítás iránt, akkor a megújítás elmaradásával a védjegy is elenyészik. Ehhez hasonló megoldásra történelmileg hozható példa, azonban jelenleg a szerzői jog területén az irányadó szabályok miatt nem lehetséges.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
