A szerzői jog olyan, mint a foci: mindenki ért hozzá

Jogkezelők és indulatok

Mintegy a nemrég megjelent, az Európai Unió Bíróságának áprilisi döntését értelmező interjúnk folytatásaként beszélgettem el dr. Mezei Péterrel, szerzői jogi szakértővel. Habár alig akadt olyan kérdés, téma, amelyben nem volt közöttünk nézeteltérés fontos részletkérdésekben, a szöveg további bővítését már kontraproduktívnak ítéltem, mivel az interjú már így is terjedelmes lett. De reményeim szerint egyes témákra a jövőben még visszatérünk.

Még egy megjegyzés: egyes kérdéseknél megszegtem azt az újságírói szabályt, hogy röviden és lényegre törően fogalmazzam meg mondandómat. De kivételesen úgy éreztem, hogy ez esetben ez a helyes módszer, mivel igen bonyolult problémákról van szó.

dr. Mezei Péter

A múlt héten közölt, Gyömbér Bélával készült interjúhoz érkezett hozzászólások újra bizonyították, hogy darázsfészekbe nyúl, aki a szerzői jogokról beszél nyilvánosan. Önt meglepte az az indulat, ami a kommentek többségéből sugárzik? És mit szól ahhoz, hogy – bár csak az olvasóknak elenyésző töredéke szólt hozzá a szöveghez – a kommentelők gyakorlatilag száz százalékban elutasítják Gyömbér Béla álláspontját és kijelentéseit?

Az alapvető problémát abban látom, hogy a mindennapokban a szerzői jogi diskurzus tárgyát szinte kizárólag olyan speciális esetek képezik, amelyek heves viták témájául szolgálhatnak. A szerzői jog alapintézményeinek tartalmáról, a mögöttes jogpolitikai célokról, a szellemi tulajdonvédelem (ide értve a szerzői jog mellett az iparjogvédelmet is) nemzetgazdasági súlyáról és jelentőségéről, a jogosultakat megillető kizárólagos jogok és a társadalom tagjait megillető korlátozások és kivételek közötti kényes, de szükségszerű egyensúlyról szinte sosem hallani a médiában.

Dr. Mezei Péter

A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Összehasonlító Jogi Intézetének docense. Doktori fokozatát 2010-ben szerezte, értekezésének tárgya a P2P fájlcserélés és a zenei hangmintázás (sampling) volt. Az SZTE-n kívül rendszeres jelleggel oktat finn és francia egyetemeken, de tartott már egyetemi előadást az Egyesült Államokban, Németországban és Oroszországban is. Oktatói/kutatói munkája mellett a gyakorlati életben is aktív, könyv- és lemezkiadóknak, valamint magánszemélyeknek ad szaktanácsot. A Szerzői Jogi Szakértő Testület tagja. 2009 óta szerkeszti a Szerzői jog a XXI. században című blogot, mely a HVG 2012-es Goldenblog versenyén a Szakértői blogok kategóriában 10. helyezést ért el. A 2013-as verseny megújított rendszerében a blog a Biznisz kategória 26. helyén végzett.

Marad a szaftos plágium, a kardinális fájlcserélés (sokak szerint a kalózkodás, én ezt a szót nem szeretem), avagy a közös jogkezelők és a jogdíjszisztéma szidása. A példákat hosszan sorolhatnám még. Talán nem túlzás úgy fogalmaznom: szerzői jogászként úgy érzem magam, mint az egyszeri szövetségi kapitány a futball világában. Úgy fest, hogy hazánk nem csak a tízmillió futballedző országa, hanem a tízmillió szerzői jogi szakértőé is, miközben a valóságban feltűnő a tájékozottság hiánya. Határozottan állítom, a kérdésben említett „indulatot” kizárólag a társadalomtudományok által oly kiválóan igazolt, az ismeretlentől való félelem indukálja, pedig – és ezt nyugodtan elhiheti nekem – ha minden „indulatos kommentelő” megismerné a szerzői jog alapjait is, sokkal nyugodtabb vitákat lehetne folytatni a speciális kérdésekről. Talán nem is vitáznánk. Habár, ha abba belegondolok, hogy a magyarok többsége apró-cseprő konfliktusokat is drámaként él meg, semmi meglepő nincs a szerzői jog – és Gyömbér Béla kollégám szavainak – elutasításában.

Maradva még a hozzászólásoknál, ahol szokás szerint több, egymással csak közvetett kapcsolatban álló problémát mosnak össze. E témánál gyakori érv, hogy a közös jogkezelők átláthatatlanságára hivatkoznak. Ez tényleg valós és súlyos probléma – ám véleményem szerint egy szerzői joggal foglalkozó jogász nemigen tud ezzel mit kezdeni. Az Európai Unió illetékes tisztségviselői is tisztában vannak a gondokkal, és láthatóak törekvések a megoldásra. Ugyanakkor úgy vélem, hogy ez a torrentezők részéről látszatkifogás, demagógia: ha a közös jogkezelők teljesen átláthatóan dolgoznának, az alkotók pedig megkapnák a lehetséges maximális juttatást, a letöltők magatartásán az semmit nem változtatna, hiszen az „ingyen van”-nal nem lehet versenyezni.

Nehéz belátnom, hogy egy szerzői joggal foglalkozó jogász miért ne érthetné, hogy mi történik a közös jogkezelés háza táján. E téma a szerzői jog világában ugyan nem az alfa, talán nem is a béta, de semmi esetre sem az ómega. Központi jelentőségű kérdés, mely a szerzői és kapcsolódó jogok, illetve különösen a szerzőket és egyéb jogosultakat megillető díjazás érvényesítését biztosítja. Attól tartok, hogy a közös jogkezelőkkel szembeni támadások és kritikák jelentős részét ennek a részkérdésnek a bonyolultsága indukálja. A jogkezelők átláthatatlansága klasszikus hivatkozás, ha csak egy fát látunk, és nem az egész erdőt. Személy szerint nem érzem ennyire súlyosnak a helyzetet, habár osztom, hogy vannak még fejlesztésre váró területek. Ezzel együtt hangsúlyoznám: Magyarországon a közös jogkezelő szervezetek jó ideje egyesületi formában működnek. Az egyesületek valamennyi tagjának nem csak joga, de kötelessége is lenne a működés megismerése. Ezzel együtt azok, akik nem tagjai az egyesületeknek, ugyancsak hozzáférhetnek egyes adatokhoz a szervezetek működését illetően. Igaz, ehhez sok időre van szükségük, mert a néha erősen technikai nyelvezet megértése nagy figyelmet igényel.

A kérdésben említett, a torrentezők oldaláról érkező demagóg érveléssel kapcsolatos megjegyzéssel egyetértek. A magyar társadalom egy része a kifogások keresésében sokkal jártasabb, mint a megoldások megtalálásában. Kiválóan igazolja mindezt az, hogy hiába adottak a legális csatornák Magyarországon a tartalomfogyasztásra, ezek használata messze elmarad az illegális útvonalak népszerűségétől. Ha nem lenne az Artisjus, a helyzet e téren cseppet sem változna. Hadd említsek én is egy klasszikus, általam is nyíltan demagógnak tartott, de jogos ellenvéleményt: mennyire lenne lelkes az átlag torrentező, ha munkáltatója felvetné, hogy szellemi munkájáért a poén kedvéért nem fizetne? Ezt az ajánlatot valószínűleg senki sem fogadná örömmel. Igaz, hogy – egy nagyon leegyszerűsített példát hozva – egy középiskolai tanár a fizetését az órái után addig kapja, amíg azokat megtartja, nyugdíjas évei alatt már nem, a szerzői jog világában pedig a jogdíjak az alkotás fázisát követően is járnak a szerzőnek. Ennek azonban egyértelmű a logikája: amíg valaki más használja a művet, ráadásul haszonszerzési célokra, addig a szerzőnek adott a méltányos érdeke az anyagi megbecsülés/ellenszolgáltatás iránt.

Jogkezelők, jogászok, kiadók

A másik, szintén nem a szerzői jog körébe tartozó érv, hogy üzletimodell-váltásra (váltásokra) van szükség a tartalomterjesztők részéről, hogy fel tudják venni a versenyt az ingyenes torrentes hozzáféréssel. Ebben rengeteg igazság van, de ez már megint nem a szerzői jogi szakértő kompetenciája. De mégis megkérdezném: ezekről a releváns, ugyanakkor a szakterületéhez szorosan nem kapcsolódó felvetésekről mi a véleménye?

Sorolhatnám, hogy miért igenis szerzői jogi kérdés az üzleti modellek megfelelő megválasztása. Nem csupán egy-egy modell beindításának előfeltétele, hogy az a jogrendszer keretei között működjön, de a szerzői jogásznak a már működő modellekre is nyitottnak kell lennie; annak előnyeit és hátrányait ismerve a jogosultak és a felhasználók, esetleg még a jogalkotók felé is élhet hasznos tanácsokkal. Én például évek óta úgy gondolom, hogy üzleti és fogyasztói szempontból egyaránt a tartós másolatkészítéssel járó felhasználások helyett a tartós másolatkészítéssel nem járó streamingszolgáltatásokra kellene fókuszálni. Hogy az e modellre épülő szolgáltatások még napjainkra sem kristályosodtak ki, több okkal magyarázható, s e téren sok egyéb szakértő mellett a szerzői jogászoknak is komoly észrevételei lehetnek. Némi reklámmal élve: a 2009-ben indított „Szerzői jog a XXI. században” című blogomon – melynek jelenleg már nyolctagú szerzői gárdájába boldogan hívtam meg Gyömbér Béla kollégát 2012-ben – rendre visszatérő témát jelent egy-egy új üzleti modell bemutatása.

Egy utolsó kérdés a hozzászólásokkal kapcsolatban: az ez ügyben megszólaló jogászokat gyakran éri az a vád – már ha nem állnak ki teljes mellszélességgel a szabad hozzáférés mellett –, hogy a „kiadói maffia bérencei”. Ön is tagja a maffiának?

Haha… Ne haragudjon, de ezen nagyon jót derültem, sőt, rég nem nevettem ilyen jót. Sokáig azon gondolkodtam, hogy elviccelem a választ, annyira megnevetetett a kérdés. Mégsem teszek így. Úgy gondolom, hogy a tény, hogy a szerzői jog által képviselt értékrendet valaki elfogadja, még nem teszi őt semmilyen maffia részesévé. Feltételezve, hogy én is kapok hideget-meleget az interjút elolvasók egy részétől, hadd jelezzem, hogy egyetemi oktatói munkám mellett (mely nem csak Szegedhez kötődik, de külföldre is rendszeresen járok) a szerzői jogi gyakorlat bizonyos területeire is közvetlen rálátásom van. A Szerzői Jogi Szakértő Testület (SZJSZT) tagja vagyok, kiadókat és magánembereket képviselek szerzői jogi jogvitákban. Tartottam előadást az Artisjus Akadémián, gimnazistáknak, kollégiumokban, sőt a Sziget Fesztiválon is. A sort hadd ne folytassam. Mondhatja erre az egyszeri olvasó, hogy akkor ez alapján Mezei Péter biztosan elfogult bérenc. Én inkább úgy látom, hogy amit teszek, az a nagybetűs SZAKMA. Az elfogultság, az elkötelezettség nem előfeltétele annak, hogy valaki e területen érvényesüljön. Piszkosul jól esne, ha azok az emberek, akik a demagóg „bérencező” érveket szajkózzák, inkább a teljesítményt értékelnék, mert az előre visz, s nem hátra. Ennek tükrében örömmel vállalom, hogy Gyömbér Béla a kollégám, akinek higgadt, megfontolt szavai messze nem érdemeltek ilyen méltatlan támadásokat. Sokkal inkább érdemelt volna egy köszönömöt, hogy megpróbált segíteni az uniós döntés értelmezésében az olvasók számára.

Szándékunk szerint az interjú célja az volt, hogy megpróbáljuk körbejárni: az Európai Bíróság nemrég hozott jogértelmezési határozata, pontosabban annak egy-két fontos részlete mit is jelent, milyen alapokon született meg, milyen szemléletet takar– épp ezért, a pontosság kedvéért lett meglehetősen száraz, a tisztán szakmaihoz közelítő a szöveg. A határozat egyik kulcsmondata ez: „Ennélfogva a Bíróság úgy találja, hogy nem fogadható el az olyan nemzeti szabályozás, amely nem tesz semmilyen különbséget a jogszerű forrásból készített magáncélú másolatok és a hamis, illetve hamisított forrásból készítettek között.” Ez azért érdekes, mert újra felhívja arra az ellentmondásra a figyelmet, ami a magyar Btk. nemrég elfogadott, a lehívásra történő megosztást, a feltöltést legalizáló „torrentklauzulája”, illetve a magyar szerzői jogi szabályozás (valamint a szóban forgó uniós bírósági döntés) között feszül. Megpróbálná megmagyarázni és tisztázni ezt a helyzetet? Ez fontos lenne, mivel a „frontvonal” két oldalán állók ezeket az egymásnak ellentmondó törvényi helyeket vágják egymás fejéhez a viták során.

A kérdés feltevése részben egy hatalmas félreértésen nyugszik. Az Európai Unió Bíróságának 2014. április 10-én közzétett ACI Adam döntése ugyanis egyáltalán nem a fájlcserélés témakörére fókuszál. Az alapügy tárgyát az a holland nemzeti szabályozás adta, amely szerint a két holland kompetens közös jogkezelő szervezet arra tekintet nélkül írta elő a magáncélú többszörözés céljára vásárolt üres hordozók (például CD lemezek) megvásárlása után az ún. „üres hordozó jogdíj” megfizetését, hogy azokra a hordozókra a magánemberek/felhasználók ténylegesen mit másolnak fel: saját tartalmat; jogszerű, de idegen tartalmat, vagy jogellenesen előállított/hozzáférhetővé tett (pl. torrentoldalakról letöltött) tartalmat. Mivel a holland nemzeti jog szerint e jogdíjat közvetlenül a hordozó gyártója vagy importőre fizeti meg, ezért az alapügyben ilyen cégek indítottak eljárást a közös jogkezelőkkel szemben. A követelésük az volt, hogy a jogkezelők tegyenek különbséget a felhasználás célja szerint a hordozók között, és a jövőben ténylegesen csak a fent említett második esetkörben, vagyis a jogszerű, idegen tartalmak másolása esetére írjanak elő jogdíjfizetési kötelezettséget. (Ezzel mintegy elérve, hogy a cégeknek ne kelljen annyi jogdíjat „megelőlegezniük”.) A Bíróság döntésében e követelés pártjára állt. Akit esetleg ennek részletes elemzése érdekel, az látogasson el a blogomra, ahol részletes észrevételeimet nemrég közzétettem. Itt elég legyen annyit megjegyeznem, hogy a Bíróság döntése nyomán – mellyel elvben tökéletesen egyetértek, gyakorlati kivitelezhetőségét azonban erősen aggályosnak tartom – a holland nemzeti jog alapján a következő három szcenárió képzelhető el. Ad 1) saját tartalmak (pl. saját fotók) másolása esetén nem kell jogdíjat fizetni, és értelemszerűen a magatartás szerzői jogilag irreleváns. Ad 2) idegen tartalmak jogszerű (a törvény keretei között maradó) magáncélú többszörözése lehetséges, de ennek ellentételezéseként jogdíjat kell fizetni. Ad 3) a jogellenes forrásból származó tartalmak engedély nélküli többszörözése nem válik jogszerű felhasználássá. S bár ez utóbbi után jogdíjat sem kell fizetni, a magatartás jogellenessége folytán számolhatunk azzal, hogy lebukás esetén magánjogi és büntetőjogi szankcióval sújtható a felhasználó. A klasszikus populista híradások ezt a logikailag korrekt következtetést emelték a vizsgálataik fókuszába, s vetítették ki azt a fájlcserélés világára (anélkül, hogy ezt az Európai Unió Bírósága megtette volna).

Van-e feszültség az uniós döntés és a magyar jog között? Feszültség nincs, mert szerintem ez a következtetés a magyar jog alapján eddig is megállapítható volt. A hazai jogdíjszisztéma ugyanakkor minden bizonnyal finomhangolásra szorul majd. Így bizonyos, hogy az artisjusos kollégák komolyan tanulmányozzák a Bíróság érvelését, és valószínűsítem, hogy a soron következő jogdíjközleményben erre már reflektálni fognak.

A magyar büntetőjogi szabályozás ebből a szempontból egy teljességgel különálló terület. Az ACI Adam döntés magánjogi kérdésre adott választ. A magyar „torrentklauzulát” ettől teljességgel el kell különítenünk. Ez utóbbi mindössze azt mondja ki, hogy bizonyos értékhatárig a fájlcserélők magatartása nem üldözendő a büntetőjog eszközeivel, a magánjogi szankcionálás azonban továbbra is marad, sőt – ahogy arra Gyömbér Béla is utalt – az ACI Adam ügy tükrében ez a kettős rendszer kifejezetten megerősítést nyert. Gyömbér kolléga utalt egy nagyon fontos szakvéleményre, melyet a Szerzői Jogi Szakértő Testület évekkel ezelőtt fogadott el, és hangsúlyozta, hogy a magáncélú többszörözés kategóriája nem terjed ki a jogellenes forrásból készült másolatokra. Az uniós bírák döntése gyakorlatilag leképezi azt az érvelést, amit jeles magyar szerzői jogászok már megfogalmaztak évekkel ezelőtt.

Alkotások és védettségi idő

A következő kérdéseket azért vezetem fel hosszabban, mert önmagában is, a rá adható válaszokat tekintve is elég bonyolultnak látom.

Jómagam alapvetően egy radikális szerző jogi reform pártján állok, méghozzá ugyanabból az alapállásból kiindulva, amit a komolyan vehető kalózpártok – pl. a svéd – hangoztatnak: az információszabadság elvét nagyra tartom. Ám értelmezésem szerint az információszabadság nem egyenlő a lopás legalizálásával. Én is torrentezek, letöltöm például a Trónok harca friss epizódjait, de tisztában vagyok azzal, hogy csak azért, mert ezt együtt teszem több tízmillió emberrel, még nem járok el legálisan. Helytelenül cselekszem, amikor a jogtulajdonos engedélye nélkül segítek másokat ahhoz, hogy hozzájussanak egy másolathoz. Ez a filmsorozat egy üzleti termék, amit az HBO pénzért állít elő, mégpedig azért, hogy pénzt termeljen vele. Ha én ingyen jutok hozzá, akkor az HBO-nak esélye sincs rá, hogy előfizetőnek megszerezzen. Amennyiben hirtelen minden utat lezárnának valahogyan, és többé nem juthatnék hozzá ingyen a filmhez, nyilván morognék egy kicsit, hogy vége a jó világnak, de eszembe se jutna azt mondani, hogy sárba tiporták a jogaimat.

Ugyanakkor jelenleg számtalan olyan értékes tartalmat véd nagyon keményen az szerzői jog, amelyek esetében vagy indokolatlan, vagy túlzott mértékű a hozzáférés korlátozása. Én a szórakoztatóipar termékeit – hogy a populista érvelőkkel szemben egy másik populista érvet használjak – nem sorolom ezek közé: a tömegtermék hollywoodi filmekhez vagy a trendi zenékhez való ingyenes hozzáférés követelése olyan, mintha a sör vagy a menő ruhadarabok „letöltéséhez” való jogot kérnénk számon.

Úgy látom, a kreatív tevékenységet védő szerzői jog több évszázad alatt kiforrott alapjait és egységét nem szabad megbontani – hacsak nem akarunk kilépni a kapitalizmus kereteiből (ez is egy lehetőség, de magam nem pártolnám). Ugyanakkor elkerülhetetlen a modernizáció, még ha az akár nagyon komoly beavatkozásokkal jár is.

Két területen látok kényszert.

Az egyik lehetséges – és szerintem elkerülhetetlenül szükséges – változtatás az lenne, ha a digitális technika tömegessé válására reagálva radikálisan átszabnák a szellemi alkotásokat megillető védettség időbeli korlátait. Hadd hozzak erre egy IT-példát: a Samsung-Apple szabadalmi háború egyik pontján egy brit bíró nem is oly rég azzal bírálta a szintén reformra szoruló szabadalmi rendszereket, hogy azok nem alkalmazkodtak a legújabb tendenciákhoz, melyek értelmetlenné, illetve szemmel láthatóan gáttá váltak: a technológiai változások hihetetlenül gyors üteme következtében az újítás által megteremtett piaci helyzet óriási előnnyel jár, hatalmas bevételeket hoz az innovátornak, amivel bőségesen, többszörösen megtérül a fejlesztésre szánt befektetés, ám a sok éven át fenntartott védettség már gátolja az iparág fejlődését.

Hasonló helyzetet látok az audiovizuális művek esetében is. Számomra egyszerűen abszurd az alkotó halála után még évtizedekig védeni a jogait – ráadásul, egy pár éves uniós döntést nézve, itt alig látható a változtatásra való hajlam. Döbbenetes és szerintem teljesen idejétmúlt évtizedes alkotások jogaira hivatkozva töröltetni mondjuk egy magánvideót a YouTube-ról az aláfestő zene miatt. Szóval úgy vélem, drasztikusan vissza kellene vágni a védettség idejét – hajdan meg lehetett talán indokolni, hogy az unokák miért korlátozzák a szabad hozzáférést, ma már nem látok ilyen indokot. Ezen kívül egy, az érintett szakmákat bevonó egyeztetés után ki kellene alakítani egy olyan rendszert, amiben a kreatív alkotások jogvédettsége – maximum pár év, a megtérülés és a tisztes haszon bezsebelése után – lejárna, majd ezek az alkotások szabadon felhasználhatóak lennének. Van erre esély?

Elöljáróban megjegyezném, hogy a szerzői jogi szkepticizmus egyáltalán nem új dolog. Már a XVIII-XIX. századból lehetne példákat hozni arra, hogy egyesek miért látták indokolatlannak az épp akkoriban életre keltett szerzői jogi védelmet. A komoly és részletes felvezetésre is tekintettel igyekszek én is komoly és részletes válaszokkal szolgálni.

A gondolatmenet kiinduló pontjaként az információs szabadságot jelölte meg, amely szerintem is egy modern demokratikus rendszer alappillére kell, hogy legyen. Kérdése mégis költőinek hat. Az információhoz jutás alapjogként került rögzítésre az Európai Unió releváns dokumentumában, az Alapjogi Chartában, és több más releváns dokumentumban. Akárcsak a szellemi tulajdonvédelem fontossága. E jogok – ahogy valamennyi egyéb nevesített alapjog is – egymás mellett, egymást egyensúlyozva létezhetnek csak. Így maga az Európai Unió Bírósága részesítette már több ízben is előnyben az információhoz jutás szabadságát a szerzői jogok kárára. Ezzel ellentétben azonban – ahogy arra utalt – ez nem jelenti azt, hogy az internethasználók bármilyen információval bármit megtehetnek. Csak jelzésként: egy Trónok harca epizódot tekinthetünk információnak, de semmi esetre sem tekinthető azonosnak például egy egyszerű hírrel. Egy ilyen epizódon sokan dolgoztak, kreatív energiát és pénzt fektettek bele. A filmalkotás tehát egy olyan információ, amelyet a szerzői jog indokolt módon véd. E védelem legalább olyan mértékben beilleszthető egy társadalom alapvető jogai közé, mint általában véve az információhoz jutás lehetősége. A különféle érdekek közötti egyensúly megtalálása pedig a bírák feladata. Nem az egyszerű embereké, de még csak nem is az egyszerű szerzői jogászoké.

Utalt arra is, hogy elvben elképzelhető, hogy a kreatív tartalmak előállítását kiemeljük a kapitalista berendezkedés keretei közül. Én erre semmi értelmes, működőképes megoldást nem látok, még akkor sem, ha tudom, sokan nagy jövőt jósolnak a webkettőnek. Ez utóbbinak én is nagy rajongója vagyok, de nem a professzionális tartalmak vonatkozásában. Nagy örömmel nézek meg egy amatőr házimozit, amiben valaki zenei képességeit csillogtatja, de ettől még nem mennék el a koncertjére. Nagyon viccesnek találtam, hogy Star Wars-rajongók százai által házilag eszkábált díszletek között „leforgatott” snittekből újravágták a Csillagok háborúját, de nem ülnék be ugyanezért a verzióért a moziba. Ezzel azt akarom csak mondani, hogy a kreatív felhasználói tartalmaknak (ún. „user generated content”) megvan a maguk értéke, de a piacon csakis a profik maradhatnak talpon, és szerintem ez jól is van így. Néhány éve egy holland szerzőpáros megpróbálkozott azzal, hogy egy önálló elméletet dolgozzanak ki a szerzői jog felszámolására (őket szkeptikusok helyett már inkább abolicionistáknak tartom). Modelljükben a nagy kutyák közötti verseny felszámolását hangsúlyozták, felaprózva a piacot a kis sztárok között, gyakorlatilag mindenkit helyzetbe hozva. Azon túl, hogy elméletük kellően zavaros ahhoz, hogy komolyan vegyük, én bizonyosan nem pártolnék egy olyan piacot, ahol sok a középszerű, és nincs kiváló. Közvetve, de ugyanez igaz a kalózpártokra is. Ön említi a svéd Piratpartietet, s úgy nevezi őket, hogy „komolyan vehető kalózpárt”. Szerintem egyáltalán nem vehetők komolyan. Egyszeri sikerük a legutóbbi európai parlamenti választásokon kizárólag az akkoriban kiéleződő The Pirate Bay-pernek volt köszönhető, egy évre rá már elbuktak a svéd parlamenti választásokon, azóta gyakorlatilag épp hogy vegetálnak. (Szinte biztos, hogy az idei európai parlamenti választásokon a „futottak még” kategóriában lesznek.) A német kalózpárt (Piratenpartei) a legerősebb nemzeti szervezet, de ők sem lesznek többek egy protestpártnál.

És akkor térjünk rá a kérdés velejére. Az első gondolat a védelmi idővel kapcsolatos. A válaszom: nem. Nem tudom elképzelni, hogy a rendszer módosuljon, legalábbis abba az irányba, ahogy az a kérdésből kihallatszik. Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy én is egyetértenék a szerző halálától számított hetvenéves védelmi idővel. (Hozzátéve, hogy a védelmi idő számítása ennél kicsit komplexebb, de ezt most ne firtassuk.) Szerintem is sok ez az idő, különösen egyes műtípusoknál. (A szoftverek esetén egyenesen abszurd. Ki használ ma még, illetve lehet-e még egyáltalán használni Windows 98-at?) A helyzet mégsem ennyire egyszerű.

A védelmi idő szimbolikája az, hogy hangsúlyozza minden potenciális szerző számára, hogy megéri alkotni, mert ha keresett portékát állít elő, akkor azért fizetni fognak az emberek. Hadd fordítsam meg a gondolatmenetét: én igenis épp mostanság látom annak kifejezetten értelmét, hogy hosszú védelmi időt biztosítsunk az alkotóknak. Az internet térhódítása révén a közönség száma, a potenciális piacok mérete ugrásszerűen megnőtt. (Persze ezt a magyar nyelv specialitása okán mi messze nem úgy látjuk, mint az angolszászok, akik sokkal könnyebben juttatják el termékeiket a világ bármely pontjára.) Épp egy ilyen környezetben volna indokolatlan csak pár évre védeni a kreatív iparág résztvevőit. Ezzel együtt is megerősítem: a jelenlegihez hasonló terjedelmű védelmi idő szerintem is hátrányos, korlátozó lehet kulturális szempontból. Ettől még nem azt mondom, hogy csak nyúlfarknyi védelmi idő illeti meg az alkotókat. Mégis ki mondaná meg azt objektíve, mennyi az az idő, ami alatt busásan megtérül a befektetés? Ez műtípusonként, országonként, szerzőnként másként alakulhat. És miért ne érdemelné meg az alkotó, hogy addig hasznosítsa művét, amíg ő reális esélyt lát a bevételre? A jogrendszer egyik legfontosabb célja, hogy senki között ne tegyen különbséget, és ennek a védelmi időt tekintve is érvényesülnie kell.

A jogalkotó ezzel együtt nem buta. Olyan témakörökben, ahol indokolt a társadalom szélesebb hozzáférése a tartalmakhoz, rendre találunk korlátozásokat és kivételeket. Az Unió legújabban az árva művek esetén írta elő, hogy a könyvtárak és más kedvezményezett intézmények szabadon digitalizálhassák állományukat és tehessék az interneten keresztül elérhetővé ezeket a tartalmakat.

Végül hadd jelezzem: az ön által jelzett szabadalmi jogvita, melynek tárgyában épp a napokban hozott döntést egy amerikai bíróság, csak egy a sok érdekes probléma közül. A Samsung azonban nem azért került bajba, mert túl korán akarta másolni az Apple védett újításait, hanem azért került bajba, mert mindenképp másolni akarta a gömbölyített sarkú telefonokat és az egyéb funkciókat. A szabadalmi jogban a húszéves oltalmi idő – s ennyiben egyáltalán nem osztom az angol bíró véleményét – igenis rövid. (Ezzel nem azt mondom, hogy huszonöt év lenne az elvárás. Csak azt mondom, hogy a húsz év nem sok, ha sikeres projektről van szó.) Lehet, hogy felgyorsult a technológiai fejlődés, de ez nem azt jelenti, hogy az egyik cég által költségesen kifejlesztett újításokat bárki rövid időn belül ingyen jogosult lenne lemásolni, hogy maga is üzletet csináljon belőlük. Véleményem szerint egyébként a védelmi időt tekintve a védjegyjog területén figyelhető meg a legkiegyensúlyozottabb szabályozás: aki tudja, hogy hasznosítani akarja a védjegyét, az regisztrálja és/vagy az oltalmi idő lejárta előtt megújítja védjegybejelentését. Ha megszűnik az érdek a hasznosítás iránt, akkor a megújítás elmaradásával a védjegy is elenyészik. Ehhez hasonló megoldásra történelmileg hozható példa, azonban jelenleg a szerzői jog területén az irányadó szabályok miatt nem lehetséges.

Lehet-e minőségi alapon differenciálni?

A másik lehetséges alternatíva megvalósítása meglehetősen problematikus, de mindenképp neki kellene fogni, mivel a szilárd alapok mellett a szerzői jogi differenciálásnak vagyok híve. Mint mondtam, az információszabadság alapvető fontosságú elvárás, ám ez csak akkor érv, ha a közösségnek fontos, a közösséget előbbre viszi bizonyos tartalmak szabad hozzáférése. Mindenképp ki kellene alakítani egy olyan rendszert, amely ugyan általánosságban a meglévő szerzői jogi alapokon nyugszik, ám típus (kissé félreérthető szóval: minőség) alapján különbséget tesz. Felmérések ugyan nem készültek, de úgy sejtem, hogy a torrentezők legalább 99 százaléka szórakoztatóipari termékeket tölt le. Ahogy korábban mondtam, az ezekhez való ingyenes hozzáférést nem tekintem jogosnak, ám vannak egyebek is, és a legendás hacker, Aaron Schwartz sem ezeket vette célba. De a tudományos publikációk, ismeretterjesztő anyagok, kultúrkincsek stb. területén hihetetlen anomáliák vannak, itt a borzasztó erős korlátozások nem szolgálják a közösség javát. Summa summarum: egy minősítési rendszer kidolgozására volna szükség, melyben időnként mereven, időnként rugalmasan szétválasztódnak a tartalmak, és a nem szigorúan üzleti tartalmak esetében sokkal engedékenyebb a szabályozás. Erről mit gondol?

Nem értek egyet ezzel a javaslattal. Ellenkezésem oka nagyon egyszerű: vajon mi az az objektív tényező – és a jogban csak ezek állják ki sikerrel az alkotmányosság próbáját – ami megmagyarázza, mely típus kapjon szélesebb, és mely tartalom kapjon szűkebb jogvédelmet? Két megjegyzés ehhez. Egyrészt a szerzői jog jelenleg is alkalmaz ilyen elhatárolásokat, az objektív tényezőt pedig e téren az ötletek és az egyéni, eredeti jellegű alkotások közötti határ meghúzása adja. Ami „alkotás”, az védett, ami csak ötlet, elv, elgondolás, művelet vagy például a fizika törvényszerűsége, az nem védett. Másrészt a törvényeink – nagyon helyesen – nem tesznek különbséget minőség szerint az egyes művek között. Miért jó ez? Ismét kérdezhetném, ki mondja meg objektív módon, mi értékesebb a másiknál. Én például zenében mindenevő vagyok, de a metálzene nem a szívem csücske. Erre tekintettel akkor az indusztriális metálzenekarok (például a feltörekvő Zone63) nem érdemelnek jogvédelmet azért, amit tesznek? Ennek megfelelően erősen kétségesnek érzem, hogy könnyen meg lehetne mondani, mi is tekinthető „kultúrkincsnek”.

Említenék egy további látványos problémát. A szerzői jog kialakulásának egyes országokban a cenzúra eltörlése ágyazott meg. Sokáig csak az jelenhetett meg, ami az uralkodó elit érdekeinek megfelelt. Szerencsére ezek az idők már elmúltak. Amit azonban ön javasol, az valahol egyfajta cenzúraként értékelhető. Ha nem is a megjelenést akadályozná meg a felvázolt ötlet, de mindenképpen ellene hatna az objektív, kiegyensúlyozott érvényesülésnek. Ez ráadásul egy erősen politizált környezetben komoly veszélyeket rejt magában.

Ugyancsak ismertek olyan alternatív modellek, amelyek lehetőséget teremtenek a differenciált jogérvényesítésnek. A szabad szoftver vagy a Creative Commons mozgalom alternatív lehetőségeket biztosít bármely alkotónak.

Az Aaron Schwartz-sztori megérne egy külön misét. Szomorú az ő esete, amelyben azonban őt a korai halála ellenére sem lehet szentté avatni. Az ön által kultúrkincsekként aposztrofált tartalmakhoz való hozzáférés valóban izgalmas és fontos probléma. Felteszem mégis a kérdést: biztos, hogy mindenhez – ahogy erre kérdéséből következtetek – ingyen kellene hozzájutni? Miért lenne törvényszerű, hogy egy kereskedelmi forgalomban kapható művet bárki ingyen beszerezhessen? (Nem is a könyvtárak feladata ezek korlátlan szolgáltatása, hanem a piacé.) A kereskedelmi forgalomban nem kapható művek esetén már lehet hozni olyan jogi érvet, ami indokolhatja a hozzáférést. Fent említettem az árva műveket, ott is ismert mögöttes jogpolitikai érv a szélesebb hozzáférés megteremtése érdekében. A közkincsek digitalizálása pedig már jó ideje zajlik (lásd: Gutenberg projekt, Europeana vagy a vegyes megítélésű Google Books projekt, és még sorolhatnám). Az azonban szerintem nem jogos igény, hogy Aaron Schwartz – vagy bárki más – egymaga döntse el, mi váljék szabadon hozzáférhetővé a jogvédett tartalmak közül. Szerintem ez nem szolgálja a társadalom egészének az érdekeit.

Azóta történt

Előzmények