Grafikus felületet a népnek!

1992 áprilisában indult a PC-s világ meghódítására a Windows sok tekintetben úttörő 3.1-es kiadása, melyet egészen 2001-ig támogatott a Microsoft. Szerény tizedesjegynyi verziószám előrelépéssel követte a Windows 3.0-át, ahogy a nemrégiben útjára indított Windows 8.1-es frissítés a 8.0-át. Nem vagyunk a számmisztika rajongói, de azért vetünk egy pillantást az operációs rendszerek csillagainak állására – vajon mennyire ismétli magát az IT (siker)történelem?

Parancssoros „sötét” idők

Ahhoz, hogy a fiatalabbak is felmérhessék a Windows jelentőségét, nem árt tudni, hogy körülbelül miként dolgoztak a PC-vel a ’80-as és ’90-es években. A legtöbb gépben Intel 80286-os és 80386-os processzor dolgozott, sőt, bőven akadtak még a vállalatoknál is PC XT modellek, 8086-os processzorral. Általános volt a 8-33 MHz-es CPU frekvencia és az 1-2 MB RAM, valamint a DOS operációs rendszer (leggyakrabban MS-DOS). Ez a rendszer egy puritán fekete képernyővel és a C:\> promptjelzéssel néhány másodperc alatt elindult, ami annyit jelentett, hogy tessék, lehet begépelni a parancsokat. Egyszerűen be kellett pötyögni az indítani kívánt program nevét (illetve az indítófájl – általában valamilyen .exe – nevét és indítási paramétereit (pl. NC, ami épp a Norton Commander, vagy CD TMP, ami belép az előzőleg létrehozott TMP mappába) és ha minden jól volt beállítva, akkor az Enter leütése után a hardver vezérlését átvette az elindított program. Minden alkalmazás önállóan, illetve BIOS rutinokra és DOS hívásokra (megszakításokra) támaszkodva kezelte a perifériákat, a képernyőt, az operációs rendszer semmiben sem tudta ezt kontrollálni. Ha az alkalmazás (vírus) ártani akart, akkor ártott, ha a programozója beleírta, hogy kinyomozza és használja, hogy milyen grafikus vezérlő üzemel a gépben, akkor rajzolhatott is. Minden a programon múlt.

Szöveges képernyővel indul a Windows 3.1 telepítő és csak néhány dolgot állíthatunk be

Felhasználói oldalról a puritán felület (már ha annak lehet nevezni egy fekete képernyőt) a legtöbbeknek elég ijesztően hatott. Bizony kellett egy kis tanulás, mire a felhasználó képbe került azt illetően, hogy miként válthat könyvtárat (ma inkább mappának mondjuk), hogy hívják a meghajtókat (a C:, mint rendszerkötet azóta is tartja magát). Felhasználónak lenni nem kattintgatásból vagy böködésből állt, a mainál általában nagyobb hozzáértést, sőt „kiváltságot” jelentett. Ugyanakkor ez állandó tanulást igényelt, hiszen minden alkalmazás saját kezelőfelülettel bírt, menük helyett sokszor csak gombnyomások, billentyűkombinációk segítségével kellett elindítani az egyes funkciókat, a kezelés tehát a leírás alapján, vakrepülésszerűen zajlott, a képernyő sokszor csak az „outputot” adta, a vezérlőfelületet nem mindig. Persze a VGA, SVGA vezérlők és az egységes kezelésükre kifejlesztett VESA szabvány elterjedésével mind több program használt egeret, grafikus, olykor ablakos felületet és menüket – egyéni stílusban.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!