Nagy szalagcímekkel ünnepelték ma a gazdasági és technológiai hírekkel foglalkozó lapok, hogy a Sony fél évtized elteltével végre újra nyereséget termel a milliárdos veszteségek helyett. Csak, hogy mi se hazudtoljuk meg kiadványunk szellemét, álljanak itt röviden a sarokszámok: a március végével lezárt pénzügyi évet a japán vállalat 458 millió dolláros nettó profittal zárta, szemben az egy évvel korábban elkönyvelt 5,7 milliárdos veszteséggel. Persze azt több egyszeri nagy összegű leírásnak is köszönhették, de már akkor is az akasztott embert az ág is húzza este állt fenn. A mostani jelentésből kiderül, hogy 2012-ben épphogy nyereséges volt a játékdivízió (szó szerint épphogy, egy év alatt 94%-kot zuhant a profit), és a kamerákat gyártó részleg is hozott 15 milliót a konyhára. Az egykor virágzó, és etalonként számon tartott készülékeket gyártó televíziós részleg lassú elvérzését még mindig nem tudták megállítani, aminek köszönhetően az 897 milliónyi amerikai dollárt húzott ki a Sony zsebéből. A listát végigböngészve egyből szembetűnik, hogy ha a Sonynak csak hardveres érdekeltségei lennének, a cég szénája igen rosszul állna – és ebben az a szomorú, hogy ez látszik szinte az összes, nem is olyan régen világméretű elektronikaipari trendeket diktáló japán gyártóra. Egy pillanatra (azaz néhány évre) nem figyeltek oda, és elsőkből az életükért küzdő sereghajtók lettek.
A ’80-as és ’90-es években megszokott volt, hogy a legtöbb menő szórakoztatóelektronikai cucc a szigetországból származott. A fényképezőgépek, videokamerák, televíziók, walkmanek és discmanek és egyéb kütyük krémjének a japán gyártók termékei számítottak. A kétezres évek elején és közepén végbement változásokat azonban nagyon későn reagálták le, a piac pedig kíméletlenül leszámolt velük. Mikor árban, mikor az újdonságok terén nem voltak versenyképesek, és a legendás japán megbízhatóságon is esett néhány csorba. (Néhány hónapja notebookot kerestem magamnak, három egymást nem ismerő, független szervizes mondta azt egyből, hogy csak Sonyt ne! Így múlik el a világ dicsősége.) Lényegében a létező összes ziccert kihagyták, amit a technológiai szektor tálcán kínált nekik az elmúlt 10-12 évben, és mindent előzékenyen átengedtek az amerikai, európai és dél-koreai, kínai vállalatoknak. Fejlesztésekben, ötletekben folyamatosan a többiek után kullogtak, így trenddiktálókból puszta trendkövetőkké váltak. Árban viszont a többiek előtt, de a Made in Japan felirat egyre kevesebbet ért a vásárlók szemében, mert az újdonságokat már nem a japánoktól kapták. Így eshetett meg, hogy az Apple minden sikeres új szórakoztatóelektronikai termékkategóriát elhalászott előlük, ami pedig megmaradt, ott az addig lesajnált dél-koreai cégek verték őket bucira sokkal alacsonyabb árazással, egyre jobb minőség mellett.
A világ egyik legtechnicistább társadalmának elektronikai óriásai figyelmét valahogy elkerülte a szórakoztatóelektronikai cikkek életciklusának radikális lerövidülése. Az emberek nem akartak drága (és tartósabbnak hitt vagy mondott) termékeket vásárolni, hiszen annyira gyorsan érkeztek az újdonságok, hogy nem volt értelme a régebben megszokott módon venni valamit, ami akár évtizedekig is kitart. Az olcsó kategória feletti uralmat szép lassan átvették az időközben rengeteget fejlődő kínaiak, a közép- és felső-középkategóriát a dél-koreaiak, a japánok meg ott álltak letolt nadrággal: egy drága országban, drága munkaerővel gyártottak sokszor megkésett termékeket.
És ez még csak a hardveripar volt. Szoftveres téren még nagyobb a fiaskó, a népszerűvé vált és váló szoftveres megoldások mind máshonnan érkeznek, arról nem is beszélve, hogy a kötelező köröket is mennyire nehezen tudták le (és még azok is recsegnek-ropognak mind a mai napig, lásd a Nintendo és a Sony Playstation online szolgáltatásait).
Merre tovább tehát? Sajnos még mindig nem igazán látni, hogy az említett cégek hogyan fognak újra magukra találni. De az biztos, hogy sima gyártóként nagyon nehéz dolguk lesz az olcsó dél-koreai és kínai ipar mellett. Ötletek kellenek, és sürgősen.
