Épp ma számoltunk be arról, hogy a múlt héten az amerikai kiadói szövetség, a RIAA (Recording Industry Association of America) „fényes győzelmet” könyvelhetett el a bíróságon a szociális munkás Jammie Thomas ellen. Talán nem véletlen, hogy Hargitai Miklós, a Népszabadság szakújságírója épp tegnap érezte szükségét annak, hogy ismertesse a Harvard Business School, illetve a University of Kansas School of Business kutatóinak májusban készült jelentését, melyben arra az eredményre jutnak – egyébként az elemzések világában messze nem ők az elsők –, hogy a sokat hangoztatott kiadói érvek ellenére a film- és zeneipar nem hogy rosszul járna a fájlcserélő hálózatok működésével, hanem ellenkezőleg: e tevékenységnek piacélénkítő hatása van.

A File-Sharing and Copyright (Fájlmegosztás és szerzői jog) című tanulmány igen keményen fogalmaz: nem csak azt állítják, hogy nem igazak azok az érvek, amelyeket például a fentebb említett amerikai perben hoztak fel a RIAA képviselői, hanem azt mondják, hogy a fájlcsere jelenlegi működése kifejezetten hasznos a tartalomipar számára.

A tanulmány szerint az első fontos fájlcserélő program, a Napster 1999-es megjelenése óta nem csak az történt, hogy az ingyenes hozzáférés megváloztatta a zenefogyasztást, hanem a gazdagabbá váló kínálat folytán a kiadók sokkal több könyvet, CD-t, filmet és koncertet tudtak értékesíteni. A folyamat kissé ellentmondásos, mivel a zenei CD-k eladása csökkent ugyan 2000 után, ám az internet hozta ismertségnek, kínálatbővülésnek köszönhetően robbanásszerűen megnőtt az új kiadók és kiadványok száma. Vagyis a piaci változásokat úgy is lehet nézni, hogy az ezredfordulóra monopolizálódó kiadói piacon az internet megtörte a nagy cégek egyeduralmát, s a bevételek szóródása jelentősen megnőtt. Egy jellemző példa a tanulmányból: az Egyesült Államokban 2000-ben 35 516 albumot adtak ki, 2007-ben viszont már 79 695-öt (ebből 25 159 kizárólag digitális formában jelent meg).

Hasonló a tendencia a filmek világában is: 2003-ban 3807 játékfilm készült világszerte, 2007-re ez a szám 4989-re nőtt. Ráadásul a bővülésben azok az államok jártak az élen, ahol különösen magas a kalózmásolatok aránya. Úgy tűnik, vonja le a következtetést Hargitai a tanulmányra alapozva, az ingyenes vagy olcsó hozzáférés megnöveli az érdeklődést a kultúra iránt – azaz szélesíti a piacot –, amiből végül a fizetős kiadványok is profitálnak.

Mindezek után nem meglepő, hogy a szerzők, Felix Oberholzer-Gee és Koleman Strumpf úgy vélik, a szerzői jogi szabályozás szigorítása, a terület kriminalizálása összességében nem szolgálják a film- és zeneipar érdekeit – legfeljebb a teret veszítő, pánikreakciókat produkáló mamutkiadóknak kedveznek. Azt vélelmezik a kutatók, hogy minél többen és könnyebben érik el a tartalmakat (részben az internet, részben a digitális másolhatóság miatt), annál olcsóbb lehet a tartalomelőállítás folyamata. Ez ugyan csökkentheti a kiadók profitját, de csak akkor, ha nem élnek az új technológia lehetőségeivel, például az ésszerű árú elektronikus letöltés bevezetésével.

A tanulmányon egyébként végig jól látszik az a szemléleti különbség, ami elválasztja a szerzőket a kiadók által megbízott szakértőktől: a kiadói jelentések mindig az feltételezett, a fájlcsere miatt „elmaradt” bevételeket taglalják, az idézett felmérés pedig a valódi, létező piaci adatokkal számol.

Hargitai természetesen felhozza – a tanulmányban nem szereplő – Magyarország példáját is: nálunk a a hanglemezgyártók adatai szerint az ezredforduló óta egyáltalán nem csökkentek a CD-eladásból származó bevételek, ugyanakkor az erősen lobbizó kiadók nyomására bevezették a különféle reprográfiai díjakat (azaz beépítik az eladott adathordozók árába azoknak a kiadványoknak a jogdíját, amelyeket a felhasználók esetleg majd fizetés nélkül rámásolnak), ezzel új, a piaictól csak minimálisan függő, sokmilliárdos bevételhez juttatják a kiadókat – s paradox módon ezzel akaratlanul is legalizálják a fájlcserét.