De mi is valójában az adatmentés?

Folytatjuk sorozatunkat, s az IT café kérdéseire, csakúgy mint az adattörlésről szóló interjúban, Molnár Géza, az adatmentés technikai vezetője, illetve Kertész Zoltán adatmentési mérnök, a Kürt Zrt. munkatársai válaszoltak.

Molnár Géza

Mit mondana akkor, ha definiálnunk kéne, mit jelent az, hogy adatvesztés?

Molnár Géza: Hogy mi is az adatvesztés?. Alapvetően két olyan tulajdonságot különböztetünk meg, melyek jellemzik az adatvesztést. Az egyik az eszközök természetes meghibásodásából ered, a másik a felhasználó, vagy a felhasználó környezete által okozott hiba következtében jön létre. Ezeken belül azonban nagyon-nagyon sok típus létezik. Csak mutatóban megemlítek néhányat kettesével – szép a bináris rendszer –: mechanikus-szoftveres, a mechanikain belül egyszerűek és bonyolultak, ez utóbbiakat tovább lehet osztani a meghibásodás mélysége alapján stb. A másik okozat, a logikai, a felhasználó oldaláról jön. A berendezések általában, nagyon kevés kivételtől eltekintve, nem hibáznak, a használóik viszont annál többet: a használat során leejtik a szerkezetet, elveszítik őket, elfelejtenek dolgokat stb.

De mi is voltaképp az adatvesztés? Például a bekapcsolás után megjelenő, a további tevékenységet ellehetetlenítő kék képernyő adatvesztés-e? Igen, az. Sok esetben az is annak számít, ha elfelejtettem a jelszavamat. Ezekben az esetekben gyakran felmerül a kérdés, hogy mit tegyen a felhasználó: minősítse, s egy egyszerűnek talált hiba esetén próbálja meg önmaga helyrehozni, vagy azonnal forduljon szakemberhez? Mi úgy gondoljuk, hogy mivel az adatok nagyon fontos dolgok, mindenképp meg kell keresni egy szakembert, mégpedig azért, mivel nincs olyan egyszerű adatvesztés, amit ne lehetne esetlegesen tovább súlyosbítani.

A hozzánk beérkező adatvesztési problémák 95 százaléka olyan helyről jön, ahol szakember is foglalkozott az üggyel, és az a tapasztalatunk, hogy nagyon gyakran rontanak a korábbi helyzeten akkor, amikor maguk kívánják helyreállítani az adatokat. Ez nem azért van, mert ezek a rendszer-üzemeltetők nem értenek az informatikához, hanem egyszerűen arról van szó, hogy az adatmentés egy másik szakma. Más technológiákat, más eszközparkot, más gondolkodást követel meg a mi munkánk, mint a kisebb-nagyobb rendszerek üzemeltetése. Minket nem nagyon, leginkább egyáltalán nem érdekel, hogy a meghibásodott szoftver, eszköz, környezet a beavatkozás után úgy működjön, mint korábban, csakis azzal törődünk, hogy az elveszett, vagy elveszettnek tűnő adat ne sérüljön tovább, minden olyasmit igyekszünk elkerülni, ami ezt okozná, például lehetőleg nem kapcsoljuk be az eszközt, nem tesszük magasabb szintű operációs rendszer alá stb. Nagy hiba, ha adatvesztéskor megpróbálják visszaállítani a korábbi állapotot, a legtöbbször valamilyen szoftverrel. Nem, a legfontosabb cél az adott állapot megőrzése, mi például jópár másolatot készítünk, s majd azokon dolgozunk tovább.

Kertész Zoltán: A mechanikával kapcsolatos adatvesztések területe is egy roppant érdekes és beláthatatlanul nagy téma. Az átlagos felhasználó számára megszokott és elvárt, hogy vásárol egy eszközt, üzembe helyezi azt, s nemigen fog felfigyelni azokra az apró jelzésekre, melyek meghibásodásra utalnak. Az adathordozói piac 99 százalékát adó merevlemezek esetében nagyon érdekes az, hogy ez a különlegesen intelligens hardver a végsőkig megpróbálja elkerülni a saját „halálát”, így egy igen hosszú korrekciós folyamat zajlik le meghibásodáskor, melyet a felhasználó nagy valószínűséggel nem vesz észre, majd a teljes összeomlás hirtelen következik be. Ha ezt a legutolsó állapotot sikerül rögzíteni, akkor még elég nagy az esély az adatmentésre. Tapasztalataink szerint a mechanikai hibából eredő adatvesztések 85-90 százalékánál a komoly károk épp azért keletkeznek, mert az összeomlás után még történik ez-az, mindenfélével megpróbálkoznak a felhasználók. Ezek az utólagos beavatkozások akár teljes és végleges adatvesztést is okozhatnak. Ezért lenne fontos, hogy ha bármilyen apró jellemzője (más lesz a hangja, az elérési idő megnövekszik) megváltozik az adathordozónknak, akkor azonnal ki kell kapcsolni, majd szakemberhez fordulni, mivel – bár lehetséges, hogy csak egy apró szoftveres hibáról van szó – az adatvesztés kockázata igen magas. Ha hozzánk kerül egy gyanús merevlemez, mi a kinyitás után azzal kezdjük a munkát, hogy egy nagy nagyítású mikroszkóppal vizsgáljuk meg a felületet, hibákat keresve.

Ha leáll egy eszköz, nem észleli az operációs rendszer, akkor akár egy újraindítás is károkat okozhat. Gyakori hiba, hogy – mivel beépült a köztudatba, hogy a Windows az egy „nem normális” rendszer – a felhasználó a gondot okozó eszközt kipróbálja egy másik operációs rendszeren. Ezt gyakran olvassuk adatlapokon: kipróbáltuk ezen, meg amazon is, és nem ismerte fel. Persze hogy nem ismerte fel, hiszen akkorra már vége volt. Előfordul néha, hogy az eszköz mégis feléled ilyen esetben. Ilyenkor elkezdik az adatokat fájlszinten másolgatni, ám ez a már amúgy is sebesült lemeznek újabb sérüléseket okoz.

Mi a helyzet a nem mechanikus meghibásodásokkal?

M. G.: A felhasználó – legyen az átlagfelhasználó vagy informatikus szakember – mindig csak olyasmit tegyen meg, amiről pontosan, száz százalékosan tudja, hogy mi lesz a következménye. Ennek alapszabálynak kellene lennie, de sajnos nem mindig van így, hiszen nagyon sok rendszergazdával szemben a környezet, a főnöke szigorú elvárásokat támaszt, ám ezeket a követelményeket rosszul fogalmazzák meg. Elvárják tőlük, hogy az eszköz ne hibásodjon meg, ha pedig meghibásodik, akkor öt perc múlva már működjön stb. Nem ezt kell elvárni egy rendszergazdától, hanem azt, hogy biztonságos rendszert hozzon létre: ha elromlik valami, helyettesíthető legyen, ha elveszett valami, előkereshető legyen.

Akkor, ha már felmerül az adatvesztés gyanúja, nagyon kevés dolog van, amit egy jó minősítéssel rendelkező informatikus megtehet, ugyanis olyan bonyolultságról van ma már szó, hogy a biztonság érdekében nem szabad „piszkálni” az eszközöket, rendszereket. Ez akár egy egyszerű téves törlésnél, illetve a törölt fájl visszaállítási kísérleténél is felmerülhet: biztos vagyok-e abban, hogy mit csinálok? Ebben az esetben például alapkérdés: van-e jó, megfelelő minőségű és frissességű mentésem az adatokról? Ha igen, akkor nagyobb a mozgástér, megkísérelhetem az adat-visszaállítást. Mondanék egy példát. Előfordul, hogy a felhasználó új operációs rendszert telepít, ám arról megfeledkezik, hogy az adott telepítő minden adathordozót, amit csak megtalál, megformáz, s már el is vesztek a tárolt adatok. Vagy itt vannak például a piacon található ingyenes és fizetős adatjavító szoftverek. A legtöbben azt hiszik, hogy ezek csak úgy simán visszaállítják az elveszett adatokat. De két dolgot el szokás feledni e programokkal kapcsolatban. Az egyik az, hogy ezek a szoftverek azért bizonyos mértékű szakértelmet igényelnek. A másik pedig az, hogy az ilyen javítóprogramok „bedrótozottak”, vagyis csak egyetlen módon tudnak dolgozni: megkísérlik helyreállítani az eredeti állapotot. Tehát csak megkísérlik, nem biztos, hogy sikerül, másrészt pedig nem az eredeti állapotra van szükségünk, hanem az adatra.

Mechanikus hibák, titkosított adatok

Kertész Zoltán

Van-e lehetősége a felhasználónak „saját megoldásra” egy mechanikai hiba esetében?

K. Z.: Olyan nincs, hogy felhasználó által végrehajtott mechanikai adatmentés. Olyan eszközökről, olyan környezetről, olyan feltételekről van szó az adathordozók esetében, melyet az átlagfelhasználó egyszerűen nem ismerhet. Például a tiszta tér fogalmát is (egy kontrollált környezet, ahol a fizikai részecskék száma és mérete meg van határozva) csak nagyon kevesen ismerik, pedig ez alapjellemzője a merevlemezeknek. Vagyis ha valaki kinyit egy ilyen eszközt, már azzal is kárt okoz. Épp ezért roppant nagy körültekintéssel kell nekünk is dolgoznunk, hiszen már azzal beavatkozom a rendszerbe, ha ráteszek egy csavarfejre egy csavarhúzót. A fejek 5-15 nanométer távolságban repülnek a lemez felett, így ha egy helytelen megoldás miatt ennél nagyobb részecske kerül be a rendszerbe, az katasztrofális következményekkel járhat. Ezeket a beavatkozásokat a biztonság érdekében csakis ellenőrzött környezetben szabad végrehajtani. Nekünk, adatmentési szakembereknek egyetlen célunk van: a meghibásodott eszközt még egyszer feléleszteni, s bár ekkor már nem tesz eleget az eredeti paramétereknek, ez nem is fontos, a lényeg az, hogy a lehető legtöbb adatot még vissza tudjuk olvasni a felületről. Ezt igen alacsony szinten csináljuk: gyakorlatilag a biteket mentjük ki egy működő eszközre, majd másolatok készítése után indulhat a logikai adatmentés. A logikai adatmentés az logikai adatmentés, a mechanikai adatmentés viszont mechanikai és logikai adatmentés, hiszen épp a hiba miatt biztosan hiányoznak majd adatok.

Önök egy nagyon magas szaktudást igénylő munkát végeznek, de végül is javítási munkát, ahol nagyon fontos lehet az, hogy mit tudnak meg a pultra letett eszköz előéletéről. Mire kíváncsiak egy behozott, állítólagosan nem működő winchester esetében?

M. G.: A hozzánk beérkező felhasználóktól két-három dolgot szeretnénk megtudni. Az egyik az, hogy mi történt, a másik, hogy mi kell neki. Minél pontosabb az elveszett adat és az igény leírása, annál könnyebb és gyorsabb a munka. Megeshet, hogy több száz megabájtnyi adat közül a felhasználónak csak egy levélre van szüksége. Erre van egy igen jó példánk: egyszer egy megrendelő tíz kilobájt adatért fizetett milliós nagyságrendben. Egy közel-keleti geológiai kutatásról volt szó, ahol robbantásos szerkezetvizsgálatokat végeztek. Egy ilyen robbantás előkészítése több tízmillió forintba kerül, s ennek az adathalmaza tíz kilobájt, nekik pedig erre volt szükségük.

Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy nekünk gyakran okoz gondot, hogy ezeket a munkát segítő információkat a megrendelők az adathordozók tartalma miatt (mivel úgy vélik, hogy erkölcsi vagy törvényességi okokból kompromittálódhatnak) nem, vagy csak részben adják át. Itt el kell oszlatnom egy félreértést. Mi nem vizsgáljuk az adatokat, a legtöbb esetben bele sem nézünk a megmentett fájlokba, az adat használhatósága érdekel bennünket. Mivel az adatvesztések döntő része hardverhibából ered, ezért a gond az szokott lenni, hogy fizikailag hiányoznak bitsorok az adott fájlokból. A mechanikai vizsgálat során mi ezeket a helyeket egy speciális, generált karaktersorozattal megjelöljük, majd a logikai rekonstrukció során azt nézzük meg, hogy a mi jelünk szerepel-e az adott fájlban. Ha nem, akkor szinte biztos, hogy az a fájl jó, használható, semmi szükség rá, hogy belenézzünk. De egyébként meg természetesen titoktartási nyilatkozatot írunk alá, harmadik fél nem szerezhet tudomást a megrendelők adatairól. A hibás adathordozók vizsgálat utáni sorsáról megkérdezzük a megrendelőket, s ha úgy rendelkeznek, akkor ezeket mi biztonságosan megsemmisítjük. Ez ügyben én a kohóba dobást tartom a legjobbnak, tuti módszer.

Van-e különbség a titkosított és a titkosítás nélküli adatok helyreállítása között?

M. G.: Igen foglalkozunk titkosított adatok helyreállításával is. Ennek több szintje van. Az egyik legerősebb a hardveres titkosítás, amikor magába az eszközbe építik bele a titkosító rendszert, s az eszköz csak a szükséges információk rendelkezésre állása esetén működik, különben csak egy vasdarab. Jó módszer, de persze meg lehet kerülni. Foglalkozunk ilyen eszközökkel is, és meg is tudjuk oldani. A másik titkosítási módszer, amikor a felhasználó valamilyen algoritmussal titkosítja az adatait. Ez az adatmentés első fázisában nem érdekes, hiszen akkor csak biteket állítunk helyre, a logikai munka során pedig meg szoktuk kapni a megrendelőtől az szükséges információkat. A harmadik eset az, amikor a titkosításhoz szükséges információk a merevlemezen találhatóak. Ebben az esetben, ha megsérülnek az adott szektorok, akkor sajnos nincs lehetőség a visszaállításra.

Milyen típusú mechanikai adatvesztésekkel szoktak találkozni?

K. Z.: A leggyakoribb, amit a felhasználók észrevesznek, hogy elkezd kattogni a merevlemez. Miből is eredhet a hiba? A merevlemezekben tiszta térben forgó, mozgó alkatrészek vannak. Valamennyi, minimális szennyeződés ugyan így is keletkezik bennük, ám ez egy megtervezett útvonalon kerül egy szűrőbe. A mechanika védelmét alaposan kidolgozzák, ám az tervezhetetlen, hogy a felhasználó mit tesz az eszközzel, így az biztos, hogy létre fognak jönni olyan extra anyagrészecskék, melyek nem az erre szánt útvonalat választják. Egy sokat emlegetett példa nálunk egy felhasználó, akinek azért sérült meg a winchestere, mert használat közben dühében az asztalra csapott. Nos, ilyenkor igen könnyen keletkezik felületsérülés. Ha alumíniumból készül a lemez, akkor ott kráter jön létre, melynek a két széle felpúposodik, ha üveglemezről van szó, ott ilyesmi nem történik, hanem először a felületi rétegek tűnnek el. Ezek a sérülések a fejre kennek fel valamennyi szennyeződést – jó esetben, mert rossz esetben egy pillanat alatt annyira felizzik ettől a hatástól a fej, hogy a rajta lévő mágneses szenzor azonnal elég. Annyit elmondhatunk, hogy ez a szennyeződés a „kattogás” oka általában, s ahol van felülethiba, ott van fejhiba, ahol van fejhiba, ott pedig előbb-utóbb lesz felülethiba.

A mechanikai adatvesztés második leggyakoribb oka a motor csapágyhibája. A legújabb merevlemezek a régiekhez képest csendesebbek, gyorsabbak, kisebb a fogyasztásuk, ugyanis golyóscsapágy helyett folyadékcsapágyakat használnak, viszont ezeknek van egy komoly hátrányuk: borzasztóan érzékenyek a mechanikai sokkra, és a hirtelen bekövetkező erőhatásra egy pillanat alatt összeolvad az álló- és a forgórész, így egyáltalán nem ritka, hogy a 8-10 mm átmérőjű motortengely eltörik, mert olyan gyorsan játszódik le ez a folyamat.

Mechanikai hibának tekinteném én az elektronikai hibákat is: például a meghibásodott tápegység következtében fellépő túlfeszültséget, mert az égés, robbanás következtében keletkező füst ilyenkor ráég a lemez felületére.

A fentebb felsoroltak adják a mechanikai hibák 99 százalékát, a maradék egy százalék az extrém esetek. Amint hozzánk kerül a lemez, először is meghatározzuk a sérülés fokozatát. Ha felnyitjuk az eszközt, akkor pontosan tudjuk, hogy a lemez melyik területe mire szolgál: hol van az adatterület, a szervizterület stb. Mindegyik sérülése más és más hibajelenséget produkál. Számunkra legfontosabb természetesen az adatmező. A munkánkat nehezíti, hogy a merevlemezek olyan eszközök, melyeket csak a saját technológiájukkal lehet olvasni, vagyis csakis a magnetorezisztív fejjel lehet hozzáférni az adatokhoz. De ennek a fejnek egy adott magasságon stabilan kell repülnie – ha ezt nem teszi, nem tudunk vele olvasni. Időnként az is elengedhetetlen, hogy a szervizterületen elhelyezkedő egyedi, az adott lemezre vonatkozó információk is olvashatóak legyenek (beállítások, paraméterek, hibatáblázatok stb.), mivel általában ezek teszik lehetővé az adatterület elérését – meglehet, hogy e nélkül is kiolvashatóak az adatterület bitjei, ám ekkor csak értelmezhetetlen adathalmazt kapunk. A fentiek miatt fontos annyira, hogy mindjárt a munka kezdetén meg tudjuk határozni a sérülés típusát, minőségét.

Ezek után azt kell eldöntenünk, hogy mit tegyünk ahhoz, hogy nagyon nagy biztonsággal (a felhasználó adataira vonatkoztatva a biztonságot) fel tudjuk éleszteni annyira az eszközt, hogy kiolvashassuk a szükséges adatokat. Ilyenkor körülbelül ezer lépés közül kell kiválasztanunk átlagosan azt az hármat-négyet, mely az adott eszköznél szükséges az adatmentéshez. Szinte mindig egyedi döntést hozunk, hiszen az sem mindegy, hogy milyen sorrendben hajtjuk végre a lépéseket, a rossz sorrend visszafordíthatatlan kárt okozhat. Olyan magas a hibás munkafolyamatból eredő kockázat, hogy mi itt a cégnél alaptörvénynek tartjuk azt, hogy csak egyetlen lehetőségünk van – ha hibázunk, szinte biztos, hogy nem lesz még egy. (De soha nem rontjuk el...)

Mi történik a mechanikai adatmentést után?

M. G.: A hozzánk beérkezett adatvesztések 90-95 százaléka mechanikai hiba miatt következik be. De a mechanikai hiba minden esetben igényel szoftveres utómunkát is. A feladat minden esetben az, hogy a felületen lévő, apró darabokból álló mintázatokat olyan sorrendbe rendezzük, ahogy eredetileg a számítógép rendezte, vagyis az adathordozón található adminisztrációt (partíciók, fájlrendszer) kell rekonstruálnunk. Tehát abszolút érdektelen számunkra az eredetileg használt szoftver, mi csakis a helyes bitsorrendet határozzuk meg. Azzal sem foglalkozunk, hogy a helyreállított rendszer utána működik-e, vagy nem. Például egy könyvelőszoftver esetében az adatterületen legalább háromféle fájl található: a rendszerhez tartozó, az általános információkat tartalmazó, illetve a konkrét adatokat rögzítő. Adatmentés után mi visszaadjuk a helyreállított adatokat, de azt nem vállaljuk, nem is vállalhatjuk, hogy a rendszer működőképes lesz-e.

Ha az adminisztrációt helyre tudtuk állítani, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a mögöttük lévő adatok is helyesek. Ha az adminisztráció sérült, akkor nagyon nehéz dolgunk van, de vannak módszerek, melyek megkísérlik a rekonstrukciót. Például abból indulunk ki, hogy tudjuk, milyen egy adott fájl fejléce, ezt meg lehet keresni, a belső struktúra ismerete alapján aztán meg lehet keresni a különböző részeket – de ezek a módszerek természetesen már hordozhatnak logikai hibákat. Ha egy JPEG-képnek eltűnt az adminisztrációja, akkor nincs kép sem, de mégis lehet tenni valamit. Tudjuk, hogy néz ki, hogy kezdődik, milyen hosszú, hány darabból áll, milyen jellegű kódolással készült, s ezek alapján keresünk. Léteznek olyan logikai módszerek, legyűjtő szoftverek, melyek megvizsgálják a szektorok tartalmát, és információkat gyűjtenek róluk.

A flashtárolóktól a menthetetlen eszközökig

A technológia robbanásszerű terjedése miatt egyre több embert érdekel a flashtárolók megbízhatósága. Erről mi a tapasztalatuk?

M.G.: A mai világban igen sok helyen használják a flashtechnológiát. A két legfontosabb jellemzője, hogy elektronikus az adattárolás, illetve nem kell hozzá tápfeszültség. Ha a végletekig leegyszerűsítve fogalmazok, akkor azt mondhatom, hogy úgy működik egy ilyen tároló, hogy létrehoznak egy kis szigetet a felületen, majd vagy tesznek oda valamit, vagy nem, így jön létre a bit. Az eltávolítás másképp megy, mint a mágneses tárolóknál, itt először el kell távolítani a régit, az ott lévő elektronikus töltést el kell vinni valahová, majd ezek után lehet a helyére írni. De milyen változással lehet eltüntetni a töltést? Mivel nincs mozgó alkatrész, létrehoznak egy erre szolgáló picike vezető csatornát, mintha egy drótot húznának ki. Igen, de mivel itt áram folyik, helyi melegedés, anyagváltozás lép fel. Vagyis ahányszor kiürítem a cellát, minden egyes esetben történik anyagváltozás, hiszen valójában egy nagyon kicsi energiatartalmú szikra keletkezik. Ha elég sokszor csinálom ezt, már nem is marad ott igazi anyag, fokozatosan elveszíti a működőképességét, elromlik. Ebből következik, hogy a flashtárolóknak korlátozott az élettartama. Az eddig használt cellák élettartama pár tízezer átírás, de természetesen fokozatosan javul a technológia, ma már hallani olyanokról is, amelyek kibírnak több tízmillió átírást is. Összességében az a fontos, hogy korlátozott élettartamúak, ám ez nem azt jelenti, hogy mindegyik cella tízezer átírást visel el, hanem azt, hogy általában, átlagosan bírnak ennyit. Az ezekben az eszközökben kialakított struktúra olyan, hogy ne legyenek olyan területek a felületen, amelyeket az átlagosnál többször használunk, vagyis általában minden egyszerre megy tönkre, nem szakaszonként. Nem úgy adják be a kulcsot, mint egy elektromos alkatrész szokta, hanem nagyon jellemző módon: egy-egy bitcella hibásodik meg, és aztán nem működik. A nagyobb kapacitásúak meghibásodási rátájáról még nem nagyon lehet mit mondani, túl kevés van a piacon.

Annyit biztosan kijelenthetek, hogy ezek az eszközök nem alkalmasak archiválásra a korlátozott élettartam miatt. Más a céljuk: azért jöttek létre, hogy kis fizikai méretű, könnyen mozgatható adattárolót hozzanak létre. Sokkal jobbak lettek, mint a mintaként szolgáló floppylemez, ám a nagy kapacitás és a működés során tapasztalható megbízhatóság miatt sokan nem megfelelő célra használják őket: ezek az eszközök nem kezelhetőek winchesterként. Amikor ez a technológia még új volt, úgy 6-8 évvel ezelőtt, szép számban kerültek hozzánk is adatmentésre. De érdekes módon, ezeknek az eseteknek a száma azóta nem nőtt. Több oka van ennek. Egyrészt megtanulják lassan az emberek, hogy mire valóak, s ebből következően a flashen tárolt adatok általában nem igazán fontosak, vagy pedig könnyen pótolhatóak. A másik ok az, hogy nagyon egysíkú a velük való bánásmód adatmentési szempontból: az adat-helyreállításhoz nem szükséges nagy tapasztalat, speciális környezet stb., ezt sokan csinálják.

Említették, hogy a meghibásodott eszközök 95 százaléka winchester. Ezek szerint a maradék öt százalék az flashtároló?

A maradék öt százalék alapvetően flash, szalagot gyakorlatilag már nem hoznak be, nagyon ritkán CD, DVD. Ez utóbbiak esetében – kivéve azokat, amikor zacskóban hozzák be a darabokat, amivel ugye nem tudunk mit kezdeni – két fő jellemző létezik: vagy a felhasználó okozott valamiféle fizikai károsodást, vagy pedig rossz minőségű volt az eredeti felírás. A boltiak, a nyomott CD-k, DVD-k gyakorlatilag sosem hibásodnak meg, az általunk, felhasználók által írottak viszont gyakran, ráadásul pont ezek tartalmaznak a felhasználó számára fontos adatokat. A helyzet az, hogy a CD-k, DVD-k is korlátozott élettartamúak, nem kell elhinni a gyártók marketingszövegeit, amelyek kétszáz éves tartósságról szólnak időnként. Ez a tárolótípus épp a használati módja miatt nem alkalmas a tartós tárolásra, rengeteg fizikai hatás éri, előbb-utóbb tönkre fog menni. Tarthatnánk mozdulatlanul, kontrollált hőmérsékleti viszonyok között, szabályozott páratartalomban őket, és akkor jelentősen megnőne az élettartamuk, de minek? Elvesztené az értelmét a létük. Persze akadnak olyan tapasztalatok, amikor nagyon sokáig működőképesek, de ezek esetében is bebizonyosodik, hogy akkor különlegesen megkímélve tárolták, használták őket. De ha adatbiztonsági szempontból nézem, akkor ezek a tárolók nem mennek át a vizsgán.

Mit kap vissza a megrendelő, ha végeztek a munkával?

M. G.: A felhasználó azt szeretné, hogy kapjon egy kész valamit, bedugja a gépbe, és az működik. Nos, ilyet nem kap. Viszont kap egy jól rendszerezett adathalmazt, melyben a számára fontos fájlok abban a formában találhatóak meg, ahogy ő kéri.

Annyit kijelenthetek, hogy nálunk az adatok állapota biztosan nem romlik tovább. S az is fontos, hogy nem teszünk különbséget az adatok minősége szerint: mindegy, hogy doktori disszertáció vagy egy átlagos e-mail az az adatsor, melyet az ügyfél szeretne visszakapni.

Mikor mondják egy ügyfélnek, hogy sajnáljuk, ezzel nem tudunk mit kezdeni?

K. Z.: Van, igen, van olyan fázis, amikor rázzuk a fejünket, hogy ki van zárva, ezt nem lehet megoldani. Volt olyan, hogy kinyitottunk egy 2000 körül készült üveglemezes winchestert, s a lemezen keresztül leláttunk a doboz aljáig, körben pedig fekete por lepett be mindent. Ilyenkor tudjuk, hogy ott van minden adat, csak egy kis seprű kéne, amivel összeszedjük… Ebben az esetben nincs mit tenni. Vagy például az égési sérülések. Ezek egy részével még kiválóan lehet dolgozni, de volt olyan, hogy behoztak egy ilyet, felnyitottuk, és a benne lévő páramentesítő a hő hatására, mint a PUR hab, felfújódott, bekúszott a lemezek közé, s odakötődött kémiailag. Ez megoldhatatlan feladat.

M. G.: Ugyanez megvan a logikai adatmentésnél is. Bejön a felhasználó, és elmeséli, hogy eltűntek az adatai, ezért megpróbálta egy adatjavító szoftverrel visszahozni őket, de nem sikerült, ezért letörölte a kísérlet eredményét, majd arra gondolt, hogy az operációs rendszer újratelepítése segíthet, megtette, de nem voltak ott az adatok, akkor felrakta a felhasználói szoftvereket, hogy megkeresse, és így tovább. Hát egy ilyen esetben nem sok jóval kecsegtethetjük az ügyfelet. Vagy egy másik példa. Behoztak egy pendrive-ot, a rajta lévő fényképekre lett volna szükség, s az a gond, hogy az illetőnek nem volt elég tárhelye, ezért rámentette a későbbi képeket, és most kellenének neki a korábbi felvételek. Ilyenkor is azt mondjuk, hogy nem valószínű, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni…

Készítette: Barna József, Dajkó Pál