Kezdjük azzal a népszerűtlen kijelentéssel, hogy én úgy általában adópárti vagyok. Teljes mértékben. (Azé’ tessék végigolvasni a szöveget…)

Adópárti vagyok, mert úgy vélem, hogy egy demokratikus berendezkedésű, a kapitalista gazdasági rendszert követő jogállamban az adófizetés mindannyiunk közös érdeke, a stabilitás biztosítéka. Adópárti vagyok, mert – szép reformkori megfogalmazással élve – a közteherviselés a zökkenőmentes együttélés záloga. Adópárti vagyok, mert a piac nem képes lefedni az emberi igényeket, s szükség van arra, hogy közös kasszából finanszírozzunk olyan tevékenységeket, amelyek nem illeszkednek be a versenyre épülő logikába. Adópárti vagyok, mert szolidáris vagyok. Adópárti vagyok, mert tudom, hogy mindennek megvan az ára. Adópárti vagyok, mert a fiatal éveimet a Kádár-kori magyar társadalomban éltem le, s azóta gyűlölöm a paternalizmust, a közéleti tisztátalanságot és a mindenvárást. S adópárti vagyok, mert nem akarom, hogy a gyerekeim is a balkáni mutyit tartsák követendő életstratégiának.

De.

Ami az elmúlt napokban történik az úgynevezett „internetadó” (lánykori nevén: „az internetszolgáltatásra kivetett kulturális járulék”) ügyében, az vérlázító és tragikomikus.

Miről is van szó?

Az alábbiakban igyekszem azt a – jelen állapotainkból következő – hiszterizáltság felé hajló beszédmódot elkerülni, ami az internetadó kapcsán időnként megerősödni látszik, de nem vagyok benne biztos, hogy teljes sikerrel járok.

Az egész ügy azzal kezdődött, hogy (egy már korábban megpendített elképzelés értelmében) az egyik kormányzati szerv, az Oktatási és Kulturális Minisztérium április 4-én a parlament elé terjesztett egy törvényjavaslatot (a Nemzeti Kulturális Alapról szóló 1993. évi XXIII. törvény módosítása), amely a kulturális járulék fizetésére kötelezett termékek és szolgáltatások körébe vonná az internet-hozzáférési szolgáltatást is. Mindez első ránézésre azt jelentené, hogy (a mobil-adatátviteli szolgáltatások – WAP, MMS – és a bútorok formatervezése [sic!] mellett) az internetszolgáltatásokra is 0,8 százalékos járulékot rónának ki, amely befolyó összeg a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) büdzséjébe kerülne, hogy az NKA azt céljai szerint használhassa fel. Ennek fejében – mondjuk így: „cserébe” – az NKA megszüntetne egyes régebbi járulékokat (a szótár, az enciklopédia, az üres mágneses és félvezető adathordozók, az üres optikai lemez, a hanglemez, a mágnesszalag, a bélyeg, az érme, a kártya, a lemezjátszó, a magnetofon, a hangkazetták, a hanglemezek, a divattervezés, a formatervezés, a CD-k, CD ROM-ok, a videokazetták, a DVD-k kölcsönzése járulékát), valamint mérsékelné egyéb termékek (a gyermek- és ifjúsági képeskönyvek, a rajzoló- és kifestőkönyvek, a hangfelvételek CD-n, a film- és videovetítés) járulékát.

Nos, ez volt a javaslat. Amint emlékszünk, az elmúlt napokban ezt a javaslatot egyöntetű szakmai elutasítás fogadta. Nem véletlenül.

Az adó az adó, nem szabad erkölcsi kérdésnek tekinteni. Adót bármire ki lehet vetni, s ki is vetik, alig-alig találnánk adómentes terméket szolgáltatást, ha listáznánk. De az adó nemcsak gazdasági, hanem bizalmi kérdés is. Legalábbis egy jól áttekinthető, világos keretekkel rendelkező rendszerben, egy tudatos állampolgárokat feltételező társadalomban. Pénzt onnan veszünk el, ahol van, s pénzt oda adunk a befolyó adóbevételekből, ahol erre szükség van. De ez az egyszerűnek látszó szisztéma csak akkor működik jól, ha nem parancsuralmi rendszerben, nem „mutyisan”, nem ötletszerűen, nem feudális dézsma-alapon működik.

Igen, mindenki fizessen, s azok többet, akik több jövedelemhez jutnak, ez az ő társadalmi felelősségvállalásuk. Ha egy új adónem jön számításba, akkor természetes, hogy az érintettek tiltakozni fognak, s ezt meg is teszik. Ez egy egyeztetési eljárás, s a valódi tétje általában nem az, kell-e, hanem, hogy mennyit. A tárgyaló felek pozíciói, lobbierejük és társadalmi támogatottságuk határozza meg a folyamat végeredményét. Ha az adó legitimitása kerül szóba, az már régen rossz, mint a jelen esetben is.

S ha beszedtük a pénzt – ami ugye nem egy hivatalé, nem egy szervezeté, hanem a miénk, csak megbízunk azzal testületeket, hogy osszák szét –, akkor a legfontosabb az összegek követhetősége, az elszámolás átláthatósága, s nem utolsósorban az, hogy a közösség konszenzusra jut-e abban, hogy milyen célokra és milyen arányban kell elkölteni az adóforintokat. Mutyi kizárva, mert különben sarcról, és nem adóról van szó.

Márpedig a tervezett „internetadó” mutyi is, meg sarc is.

Kitől, milyen alapon szednék be a pénzt, és kinek adnák?

A fenti kérdésekre nem lehet tiszta válaszokat adni, s ez is jelzi, hogy átgondolatlan, hamari, rövid távú érdekeket figyelembe vevő javaslatról van szó.

Még egyszer mondom, önmagában azzal, hogy az internetszolgáltatókra kirónak egy új adót, úgy vélem, elvi probléma nem lenne (más jellegű igen, de erről alább). Cinikusan azt mondhatnám: az állami hivatalokban úgy gondolják, hogy sokat kerestek, tehát fizessetek egy kicsit többet az állami kasszába. Ez az érvelés emlékeztet ugyan a védelmi pénzt kérő verőlegények logikájára, de még így is védhető. Az állam sajnos olyan csinálmány, hogy nem csak igazgató és elosztó szerepe van, hanem hatalommal is rendelkezik, amelyet időnként kényszerre is felhasznál, ha hagyják. Ez egy pőre érvelés, amelynek lényege: „aggyatok több pízt”!

Ám az államnak óvatosnak kell lennie ilyen esetekben, mert a különböző megadóztatandó csoportok különböző érdekérvényesítési erővel rendelkeznek, s a gazdasági szereplők gyakran sokkal jelentősebb hatalmúak, mint az állami szféra intézményei, s ilyenkor aztán bele lehet szaladni egy-két pofonba. Azt hiszem, jelen esetben is ez történt. Nem kívánok én gazdasági szereplőket megvédeni, mivel egyrészt nem szorulnak rá, másrészt általában inkább azt érzem feladatomnak, hogy az ő túlkapásaikat bíráljam. De.

De. Az informatikai szektor internetes érdekeltségű csoportjai (szolgáltatók, szakmai szövetségek) nem akarják egy bármilyen minimális mértékű (a tervezet szerint a járulék előfizetőnként és havonta 20–70 forint plusz költséget jelentene) adó bevezetését. Ellenérdekeltek, mivel a piaci verseny az elmúlt években a folyamatos árcsökkentésre szorította őket (hiszen az új adót nyilvánvalóan rá kellene terhelniük a fogyasztókra, s így az állam valójában nem a cégeket, hanem az állampolgárokat adóztatná meg), s egy ilyen intézkedés hangulatromboló hatása jelentős. Ellenérdekeltek, mivel a világ legdinamikusabban fejlődő, a társadalom életét mindjobban átszövő iparágáról van szó, melynek nem gátakat kellene állítani, hanem támogatni. Ellenérdekeltek, mivel hazánk e téren az elmúlt pár évben jelentősen lemaradt, s az EU fejlettebb államaitól való végzetes leszakadás fenyegethet bennünket, ha nem beruházunk ebbe a szegmensbe – mármint abba, hogy minél többen férhessenek hozzá a legkorszerűbb digitális technológiához –, hanem pluszteherrel sújtjuk. Szóval, butaság a húzó lovat verni. (Most azt meg sem említem, hogy a tervezett adózás szerint azokból az összegekből, melyeket a cégek az infrastruktúra, a hálózatok fejlesztésére kaptak az Európai Uniótól, szintén a kulturális tárcához vándorolna 0,2 százalék, s ez már több mint aggályos.)

Mire szedik a pénzt? A legnagyobb gond megint egy fogalmi és gondolkodásbeli tisztázatlansággal van. Az úgynevezett kulturális járulék mögött egy olyan, erkölcsi alapú gondolkodás áll, amely azt mondja, hogy a tömegtermékek, az „alacsonyabb nívójú” szolgáltatások előállítói jövedelmük egy részét fizessék be az államnak, hogy az a „magas”, a nem igazán jövedelmező kulturális területeket támogassa.

E kérdés megvitatásába nem mennék bele, bár roppant érdekes, pláne az internet kultúraátszabó szerepe miatt is. De a tisztának tűnő eseteket nézve: amiatt szerintem senki sem háborog, háborogna, hogy Kovi a pornófilmjei után x százalékot az állami kulturális alapok számára fizessen be, amin mondjuk egy nyári színházi találkozót lehet rendezni; vagy a búcsúkban gémeskutakat százával áruló festők adjanak valamennyit arra a célra, hogy ebből az összegből tehetséges képzőművészek ösztöndíjakat kaphassanak. Igen ám, de ez esetben a konkrét „gyártóról”, az ilyen tömegtermékekből busás jövedelemre szert tévőkről van szó, míg a napokban kiderült, hogy az internetadó támogatóinak fogalma sincs arról, hogy az internetszolgáltató nem tartalomszolgáltató, s ezért abszurd módon ilyen érveket is felhoztak. Olyan ez, mint ha a papírgyárakat úgy adóztatnák, hogy akinek a papírján több szexlapot adnak ki, az fizessen többet. Nem, a tartalomgyártókkal kéne próbálkozni, azoktól hajtsanak be plusz összegeket – ha megvan ehhez a társadalmi támogatottság, s meg tudják ezt oldani technikailag.

S ki kapná a pénzt? A Nemzeti Kulturális Alap, amelyről viszont már rég tudjuk, hogy a mindenkori kulturális miniszter hitbizománya, vagyis egy, az átlátható ellenőrzés alól gyakorlatilag kivont szervezet, amelynél a kiosztott összegek jogosultsága nehezen vagy egyáltalán nem kérhető számon. Ha ennyire nyilvánvaló a pénzbeszedés célja, akkor a tervezet újabb morális léket kap. S ezen csak súlyosbít a mai hír a „nyakkendő-adóról”, melyet szerintem az emberek többsége kínos viccnek vélt – amíg ki nem derült, hogy dehogy. E lépés s a kulturális tárca államtitkárának lelkendezően támogató nyilatkozata is csak azt bizonyítja, hogy üres az NKA kasszája: nem érdekes, honnan, csak legyen pénz – ha a kravátliból, akkor abból.

Hogy állunk most?

Mint írtam, a szakmai szervezetek egyöntetűen elutasítják a tervezetet, mely párját ritkítja a világon. A héten két fontos esemény is történt: hétfőn a javaslatot szintén elutasító gazdasági tárca egyeztetésre hívta az érintetteket, majd ma az illetékes parlamenti albizottság is tárgyalta a kérdést. Az általam megkeresett szervezetek képviselői gyakorlatilag egyöntetűen állították mindkét megbeszélésről (ezeken szinte minden magyarországi távközlési cég és iparági szövetség részt vett), hogy valójában a süketek párbeszéde volt. Az OKM ragaszkodik a tervezett bevételekhez, az ellenoldali érvelést nem hallgatják meg, illetve nem értik; emellett az alapvető informatikai és gazdasági fogalmakkal sincsenek tisztában, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék ezeket. Ma úgy állunk, hogy a gazdasági minisztérium a távközlési cégekkel és az informatikai civil szövetségekkel együtt mereven elutasítja a tervezetet, ám a javaslattévők továbbra is ragaszkodnak a bevezetéshez – igaz, vannak módosító javaslatok, mint pl. hogy 0,8 százalék helyett 0,7 százalék legyen a járulék, illetve hogy a bevétel bizonyos részét „csorgassák vissza” (hogy hová is?), de a lényegen ez nem változtat, mivel a kérdés nem került le a napirendről.

Sosem gondoltam volna, hogy olyan cégek álláspontját fogom védeni e lapokon, mint a magyar telekom vezető vállalatai, de kivételesen megteszem.

Igen, ez rossz húzás volt. De jól van. Fátylat reá. Felejtsük el, mindenkinek vannak rossz napjai. S ha azt akarják, hogy a gyermekeink tisztességes adófizető állampolgárok legyenek, akkor többé eszükbe se jusson ilyesmi.