Vettem egy notebookot. Ezzel manapság már nehéz felvágni, bár továbbra is el lehet tolni a minimálbér tízszeresét „felesleges státusszimbólumokra”. Amely szókapcsolat, ha jobban belegondolok, egy kifejlett oximoron – egy státusszimbólum sosem felesleges, hisz funkciója van; akkor már inkább értelmetlen, meg irracionális. Nem egy drága notebook, de nem is egy retail-tündér, aminek törékeny varázsáért kint éjszakáztam volna az M7-es mentén, Budaörs előtt, napontott.

Fehér színű, meg plasztik, gondolhatják, része a nagy, alternatív világmagyarázatnak, már ami a számítástechnikát illeti. A fájától azért viszonylag messze esett: manapság a mennybe menesztett platform inkább már csak szoftver, a vas ugyanaz a digitális padlólemez, amin épp megakadt a tű a piacot sakkban tartó I-betűs versenyzőnél, és nem, itt nem a 3 betűs, anno Deep Blue-ban utazó kék kolosszust sejtetem, noha a legújabb pletykák szerint venne ő friss piaci levegőt, meg az AMD-t is kilóra, de ez még odébb van.

És mert a notebook maga csak a médium, rögtön vettem hozzá fontos kellékeket, mint: a) garanciakiterjesztést, ami hogy .szar, vagy .jó lesz, még nem tudom, de azért igyekeztem maximálisan kiterjeszteni, majd beszámolok róla, megérte-e; meg – igen, nem tévedés – b) biztosítást, mert mi van akkor, ha, vagy épp olyankor, ha netán esetleg pont nem úgy... Szeretném az utolsó világító pixelig használni, mert úgy gondolom, egy ilyen géppel a magyar átlagéletkort jóval túl lehetne élni, és nem lenne szűk keresztmetszet, ahogyan az új Alföldi-filmben is egy Remingtonnal megy az input, 2003 táján, kap is a Dorka heveny ínhüvelygyulladást, a Gryllus, ujjuslag, vagy mellesleg.

Tehát csak médium. Közeg. Ami személyessé attól lesz, hogy elkezdem használni. Rákerülnek a bookmarkok, a legkülönfélébb személyes fájljaim, mappák, képek, miegyéb. Ettől már épp elég személyes. Vagy személyi? Mert ugye „personal”, angolul. Amit a szövegkörnyezet alapján fordítunk le. Valahogyan.

Fut ugyanis egy globálisszlogen-alapú Hewlett-Packard reklám a nagy, netes futópályán, aminek én eddig két verzióját láttam, egyet angolul, egyet meg magyarul. Mindkettő izgő-mozgó flash, bár más formátumúak, és merőben más célcsoport a fókusz: az egyik egy notebookot hájpol, elég fantáziátlanul, míg a másik a vállalat NVIDIA-alapú Blackbirdjével gyorsul Mach valahányra, kihasználva a vonatkozó poént, úgymint „G-force fed”, meg képileg is rendben, látszik, van benne munka.

A notebookos hirdetés egyébként valami karcálló bevonatról szól, meg hogy az mennyire sokat számít, na pont ezért kötök én biztosítást, mert ezekben kevéssé hiszek. És az a bizonyos közös szlogenalap itt úgy hangzik: Legyen megint személyi a számítógép! Értjük, anno volt ez a lexikonba való csúnya szakszó, hogy személyi számítógép. De régen. A szlogen eredetije a tényleg sokkal eredetibb blackbirdös hirdetésen így hangzik: The computer is personal again.

Ég és föld, ugye? Hiszen ez utóbbi azt mondja, hogy a számítógép ismét személyes. Személyesen nekem egy Blackbird személyessége kicsit túlzás ugyan, de a motivációt a szürke pléhlemezből sajtolt PC-s házak regimentje után (megannyi sorjás lemezszél!) tudom értékelni.

A szlogent félrefordító szövegírónak sok hasonlót így csak félve kívánok, remélve, hogy nem érti el az iróniát.