A felhő és az SSD előtt is volt élet
Talán kevesen bánják, ha történeti visszatekintésünkben csak egy pár mondatot szánunk a mágneses adattárolás korszakát, sőt a számítógépek korát megelőző papíralapú megoldásokra. Az adathordozó lyukkártyát és az adatlyukasztó-gépet 1881-ben találta fel az IBM későbbi alapítója, Herman Hollerith, jóval később a klasszikus nagygépes rendszereken is az ő ötletének továbbfejlesztését használták a programok és adatrekordok bevitelére. A viszonylag drága, keménypapíros megoldást később felváltotta a lyukszalag, mely még az 1980-as években is fellelhető volt magyar nagyvállalatoknál is. Régebbi filmekből bizonyára ismerős lehet még a mágnesszalag is, mely alapjaiban az 50-es évektől megegyezik azzal, aminek karcsúsított változatait orsós és kazettás magnetofonokban használták világszerte, persze elsősorban zenehallgatásra. A régi, fél hüvelyk széles szalag IBM-találmány és a maga idejében forradalmi távlatokat biztosított az adattárolásban, hiszen egy tekercs 10 000 lyukkártya adatait képes tárolni. A vastag, ezért tartós, akár több ezerszer be- illetve kimenetként is használható szalagok beváltak a komoly számítástechnikában és nagyon megbízhatónak bizonyultak – ugyanez későbbi utódaikról nem mindig volt elmondható.
Szalagra fel!
A mágnesszalag szép karriert futott be a házi, hobbi adattárolásban és a professzionális archiválásban egyaránt. Előbbinek előfeltétele volt széles körű elterjedtsége, a magnókazetta a múlt század utolsó negyedének legsikeresebb zenei médiája volt és valamilyen magnetofon még a hazai háztartások zömében is megtalálható volt. Ezért aztán a Commodore, Sinclair, HT1080Z és Primo iskolaszámítógépek is elsősorban erre mentettek, mivel ez volt a legolcsóbb megoldás. Egy kazettára egy-két tucat program fért fel általában, a betöltési időt lerövidítő turbóval pedig még több, azaz egy 60 perces kazetta akár egy megabájtnyi adatnak is helyet adhatott. Persze magnója és számítógépe válogatta, hogy mennyire volt megbízható, nem véletlen, hogy ebből az időszakból származik a hazai Polimer kazettamárkára utaló “Aki mer az Polimer!” mondás, sok szalag bizonyult ugyanis csak írhatónak, olvashatónak már nem.
Ma már csak elvétve árulnak magnókazettát, műsorosat pedig még kevésbé, míg 1990-ben 442 millió darabot bocsátott ki a zeneipar, addig 2007-ben már csak 274 000-et.
Aki mer, az Polimer!
A mikrogépek korszakának szalagos vonatkozásban talán legérdekesebb momentuma a Sinclair Microdrive-jának megjelenése. Először ZX Microdrive néven jelent meg a Sinclair Spectrumhoz ez a végtelenített, vékony szalagot tartalmazó kazettákkal dolgozó egység, kazettánként 85-100 KB körüli kapacitással (ez a szalag nyúlásával és hibás szakaszok megjelenésével változott). Olcsóbb volt a floppynál a meghajtó és a kazetta is és sebességben is összemérhető volt ezekkel, de ez az adatmennyiség már akkoriban is kevésnek számított az egyoldalas hajlékonylemezek minimális 160 KB-ja mellett, és a megbízhatósággal is akadtak gondok. A Sinclair vállalati felhasználásra, a PC és a Mac ellenében csatasorba állított Sinclair QL gépeiben ben floppy helyett két beépített Microdrive egység szolgált, talán ez is hozzájárult az amúgy érdekes (és 32 bites Motorola processzorra épülő) konstrukció bukásához.
A Microdrive kazetta még a magnókazettához képest is apró, de csak 85-100 KB fért rá
Manapság a szalagok nem állnak éppen a személyi számítógépes adattárolás központjában, de még a PC-s korszakban, a kilencvenes évek második felében is gyakran lehetett találkozni velük, akár otthoni felhasználókét is. Egyre másra jelentek meg a gyakran megbízhatatlan, de olcsó szalagos mentő egységek, streamerek, melyek árban a CD írókkal versenyeztek. A szabványos DAT egységek persze drágábbak voltak, de az ezekre kiírt anyagok évek múltán is visszaolvashatónak bizonyultak. Az írható DVD megjelenésével és áresésével, no és a merevlemezek árának folyamatos zuhanásával ezek az eszközök otthoni viszonylatban mára érdektelenné váltak. Ma már csak a vállalati szegmensben találunk SAS, SCSI csatlakozású komoly, precíziós és igen drága, több százezer forintos szalagos meghajtókat, melyeket nagy mennyiségű adat biztonsági archiválásához használnak.
Érdekes konstrukció volt a Microdrive, de a hajlékonylemezt nem győzhette le
Nem mind hajlik, ami floppy
Ma is Nakamacu Josiro nevét hozza fel bármelyik kereső, ha a floppy feltalálója iránt érdeklődünk. Ugyanakkor a japánok is tudják, hogy az első kisméretű (akkor 3 hüvelykes), kemény burkolatú hajlékonylemez egy magyar feltaláló, Jánosi Marcell nevéhez fűződik, aki a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) fejlesztési igazgatója volt. A szabadalmat 1974-ben jegyezték be, az RGB 1981-ben kezdte a próbagyártást, de felhagytak vele és eladni sem akarták a találmányt, amit a licencdíj nem fizetése miatt simán lekoppinthattak a japánok.
Floppyból létezett pár konfekcióméret
A külső burkát tekintve is hajlékony lemezek fejlesztését még korábban, 1967-ben kezdte meg az IBM, a munka eredménye lett a 8 hüvelykes lemez. Házi vonatkozásban legtöbben a Commodore 64 korszakból, majd az IBM PC XT és AT révén ismerhetjük az 5,25 hüvelykes lemezeket, a Commodore idején 160 KB (ekkor még oldalanként), a PC DD-s (Double Density) floppy lemezein 360 KB, majd 1,2 MB adat fért el két oldalon. A mai sok gigabájtos flash meghajtókhoz képest ez nevetséges kapacitás, persze akkoriban még nem videókat és 10-20 megapixeles fotókat, csak szerény kis dokumentumokat és igen kis felbontású képeket szállítottunk rendszeresen. Szkennert a kilencvenes évek végéig csak igen drágán lehetett kapni, a digitális fényképezőgépek (1-2 megapixeles felbontással és képenként pár száz KB-os tárigénnyel) még a kétezres évek elején-közepén sem számítottak nagyon olcsónak.
A Commodore és Atari gépek idején indult a digitális népművészet korszaka a lemezújságokkal, illetve azok tartalmának jó részét kitevő ügyes, hardvertornáztató demó programokkal
A főáramot a Sony 3,5 hüvelykes, itthon kisfloppi névre hallgató konstrukciója képezte világszerte, mely 720-800 KB (DD) és 1,44 MB-os (HD) változatban számos számítógéptípushoz szolgált megbízható háttértárul. Kevésbé ismert az Amstrad (a Sinclair Spectrum licencet évekig tovább gondozó cég) 3 hüvelykes, kissé hosszúkás tokba szerelt hajlékonylemeze, mely a Hitachi konstrukciója. Az egyoldalas média a Sinclair Spectrum Amstrad CPC-ben és néhány licencelt modellben szolgált, oldalanként rendelkezett írásvédő kapcsolóval és 180 KB-os kapacitással. Ma már nagy ritkaság, darabja több ezer forintba kerül. Kevésbé ritka, de az Amiga felhasználók által nagyon megbecsült a Sony-féle kisfloppy DD-s, 700-800 KB-ra formázható változata is.
Az Amstrad gépekhez és Sinclair Spectrum +3-hoz használatos lemezek ma már retro ritkaságnak számítanak
Nagy dobás nemigen jött az 1,44 MB-os kisfloppi elterjedése után, hacsak a Windows 95 megjelenését nem tekintjük annak. A Microsoft több fronton áttörést hozó operációs rendszere kihasználta a direkt memória hozzáférési lehetőségeket (DMA) és a háttérben, pufferelve írta és olvasta az addig elég nyökögős és lassú médiát, a DOS és Windows 3.1 alatt megszokotthoz képest körülbelül kétszeres tempóban. Később kifejlesztették a meghajtók 2,88 MB-os változatát is, majd jött a szintén mágneses adatrögzítéssel dolgozó, de lézer rásegítéssel pozícionáló LS floppy 120 MB kapacitással. Egyik sem terjedt el, ellenben a 100 megabájtos Zip Drive (mely valljuk be, pusztán egy jó minőségű kemény burkolatba zárt hajlékonylemez) komoly sikereket ért el – főként az USA-ban, de a hazai kiadványszerkesztő és nyomdai cégek körében is kedvelt volt, hiszen tucatnyi lemez helyett csak egyet kellett szállítani. Párhuzamos portra (USB híján) illeszthető modellek is léteztek belőle.
A merevlemez és floppy ötvözetének tekinthetők az Iomega Jaz meghajtói (Jaz drive). Az 1 GB-os, 3,5 hüvelykes lemezek maguk is merevek voltak és egy fém-műanyag ajtórendszer próbált gondoskodni arról, hogy portalanok maradjanak és megőrizzék az adatokat. Nem sok sikerrel, sok meghibásodásról lehetett hallani és a meghajtók, valamint a lemezek sem voltak olcsók, a legtöbb Jaz pedig drága SCSI kártyát is igényelt. A néhány gigabájtos IDE meghajtók korában a kapacitással nem lett volna gond, de a technológiai gyengeségek végzetesnek bizonyultak, az Iomega nem tudta megismételni a Zip sikerét.
Némi nosztalgiával gondolhatunk vissza a hajlékony vagy kemény burkolatú mágneses lemezekre. A széles sávú internet előtti idők „kockakulturális” lemezújságai, a demókat, zenéket, írásokat, grafikákat halmozó diskmagok is velük együtt tűntek el, bár utóbbiak örökösei máig alkotnak a neten.
Több tucat, floppyra dolgozó Mavica kamera modellt adott ki a Sony 1980 és 2003 között
Optikai dömping
A nyolcvanas években jelentek meg a boltokban a Compact Disk lejátszók és az első digitális zenei albumok, melyek hamar letarolták a hi-fi piacot. A bakelit gyémánt vagy zafír tűje helyett lézer olvassa vissza a mikrobarázdákba írt digitális jeleket, melyek nem csak tömörítetlen sztereó zenei felvételeket, hanem adatokat is tárolhatnak. A zenei ipar mellett a szoftvergyártók is nagy lendületet vettek a kezdetben 650 MB-os kapacitású korongok elterjedésével, hiszen a fajlagos, egy MB-ra jutó költséget tekintve sokkal olcsóbb volt optikai hordozón forgalmazni termékeiket, mint mágneslemezen. Kezdetben a helybőség zavarával küzdöttek a kiadók, de aztán hamar felfedezték, hogy nagyfelbontású képekkel és videókkal bármi megtölthető és eladható egy darabig. Némi piacra tettek szert a VHS minőséget biztosító Video CD-k is és főként külföldön a CD-i (interaktív CD) is hozott némi áttörést, legalábbis játékok és karaoke terén.
A kétszeres Mitsumi CD-meghajtó a legolcsóbbak közé tartozott, illesztéséhez saját ISA kártyát adtak
E sorok szerzőjének első optikai meghajtója egy kétszeres Panasonic ATAPI CD olvasó volt, mások Sonyval kezdték, amit Sound Blaster hangkártyához csatlakoztattak. Már egy szerényebb olvasóval is elmentek a bélyegméretű, 160-320 pixel széles, 256 színű videók a lemezújságokon, és a játékok átvezető videói is nagy csodának számítottak (igen kimunkáltak voltak pl. a Warcraft II átvezetői), de a monitor általános VGA vagy SVGA felbontásához mérhető részletességű mozgóképre még várni kellett néhány évet.
A fázisváltó technológiára alapuló PD drive tekinthető a CD újraíró (nem író!) ősének
Évekig elérhetetlenek voltak a gyorsabb meghajtók és több éves átlagfizetésnyi összegért kaphattunk olyan csodamasinát, mely már írta is a kezdetben szinte beszerezhetetlen, majd darabonként 6-10 000 forintba kerülő 650 MB-os nyersanyagokat. Legtöbben évekig bér-írattunk, hiszen még a megfelelő méretű merevlemez sem állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy összegyűjtsük digitális javainkat. (Annál is inkább, mert egy 650 MB-os vagy nagyobb SCSI merevlemez ára ugyanakkora tétel volt, mint maga az író és a vezérlőkártya.) Lassacskán az árak csökkentek, a merevlemezek mérete elszaladt, a PC teljesítménye és az ATAPI felület fejlődése pedig szükségtelenné tette, hogy drága SCSI eszközökbe kelljen beruházni, az írás – és az adatmentés – hétköznapivá lett, a CD pedig másolható. Aztán megismételtük ugyanezt a hullámot a DVD-vel és az írható DVD-vel is. Közben az újraírható technológiák is felzárkóztak, sőt el is ágaztak: egy időben nagy vitapont volt, hogy a DVD-R vagy a DVD+R jobb-e, ma már lényegtelen.
Nem csak a flash tehet róla, hogy legtöbben már tavaly sem vettünk írható optikai lemezt
Mindent megváltoztatott az írható CD illetve DVD megjelenése, már ami az adatmentési szokásainkat és korlátainkat jelenti, ugyanakkor hamar komoly fejfájást okozott a szerzői jogok tulajdonosainak is. A DVD-filmek védelmének feltörése, házi másolhatósága nagy cserepiacot teremtett, amit mára szintén az internet vett át. Az optikai lemezek becsülete mára megcsappant, a Blu-ray ugyan sikeresnek mondható ma is, de közel sem övezi akkora őrület, mint anno a DVD-t. Mindenki megőrült egy DVD-íróért, de ma csak kevesen vesznek Blu-ray írót és ez nem véletlen, valamint nem is fogható pusztán a formátum gyengeségeire.
Video killed the radio star
Ahogy a videó (és az MTV) elhappolta a rádióhallgatókat, úgy tette rá az internet és a felhő gyakorlatilag mindenre a kezét, ami csak digitalizálható. A széles sávú, akár mobil hozzáférés mindent megváltoztatott. Adhatnánk itt tippeket, hogy ma is, meg-megismétlődő áremelési hullámaival együtt is a merevlemez az a média, mellyel legolcsóbban rekeszthetjük dunszt alá digitális javainkat, de akkor további tanácsokat kellene adnunk arra vonatkozóan, hogy miként tegyük ezt biztonságosan és hatékonyan. Ugyanakkor úgy járnánk, mint néhány éve azok, akik a CD felsőbbrendűségét bizonygatták az MP3-mal (és más veszteséges tömörítést alkalmazó népszerű zenei formátumokkal) szemben: Hiába halmoznánk érvet érvre, a döntést a piac, a felhasználók hozzák meg.
Cisco kiszolgáló meghajtókkal (képforrás: Flickr, BobMical)
A piac pedig a felhő felé megy. A tömegek útján csak kisebb döccenőt jelentenek az olyan ügyek, mint amiket Edward Snowden kapcsán ismerünk, ezek pusztán pillanatnyi részvényárfolyam-csökkenéseket hoznak. A felhasználók gyorsan elfelejtik, hogy milyen visszaélésekre adhat lehetőséget egy távoli szolgáltatás, ha arról van szó, hogy a felhőre bízott adataikat szinte bármikor, bárhonnan és bármilyen eszközről kényelmesen elérhetik. Nem kell szünetmentes tápegységet, NAS-t venni, RAID tömböket konfigurálni és távoli biztonsági mentéseket üzembe állítani és tesztelni. Mindezt más teszi, bagóért, bizonyos adatmennyiség alatt akár ingyen. Továbbra is a merevlemez lesz tehát a legolcsóbb és legegyszerűbb megoldás – egy felhőszolgáltató adatközpontjába szerelve. Személyes és üzleti adataink abszolút biztonsága – ha ugyan ez fenntartható egyáltalán – már más kérdés.
