Szerepcsere

Hét év telt el az egykor akár Linuxot is futtatni képes szuperszámítógépként, mindentudó médialejátszóként, Full HD felbontású játékokat ígérő játékkonzolként beharangozott PlayStation 3 megjelenése óta. Hét év, ami alatt hatalmasat változtak a tartalomfogyasztási szokások, a tabletek és okostelefonok gyökeresen átalakították a videojáték-piacot, és olyan technológiai megoldások lettek az életünk részévé, amik az előző évtized derekán még nagyon távolinak tűntek. Az egyik legjelentősebb változás azonban nem műszaki, hanem szociológiai vonatkozású, ma már ugyanis nem ciki játszani. Egy teljesen új piaci és felhasználói környezetbe érkezett tehát a PlayStation 4, és a gyártói szerepek is felcserélődtek: Most a Microsoft hozott ki egy nappalit meghódító mindenest, a Sony pedig visszatért a gyökerekhez.

A PS3-at kezdetben mindenféle földi jóval teletömték, volt benne memóriakártya-olvasó, alaplapra integrált mini-PS2 a visszamenőleges kompatibilitás biztosításáért (elvégre a PS2 akkorra már a világ legsikeresebb konzoljának számított, a Sony pedig eleinte nem akarta kidobatni a meglévő lemezgyűjteményt a friss PS3-tulajokkal), jó minőségű, a hőingadozás hatására nem pattogó készülékház, túlméretezett hűtés. Ezeknek, továbbá a méregdrágán kifejlesztett, egyedi architektúrájú Cell processzornak, az akkor még drága XDR memóriamoduloknak és a Blu-ray meghajtónak köszönhetően a gép gyártása konzolhoz képest elképesztően sokba, 805 dollárba került, az ajánlott fogyasztói ár viszont csak 599 dollár volt. Bár a konzolpiacon régóta bevált modell, hogy piacépítéskor, a bevezetést követő években, a gyártástechnológia fejlődéséig és az alkatrészárak csökkenéséig veszteséggel értékesítik a hardvert és a kieső bevételt a játékokon valamint a kiegészítőkön pótolják, a PS3 eredeti formájában túlzottan ambiciózus tervnek bizonyult, évekig hatalmas veszteséget okozva a Sony Computer Entertainment divíziónak és ezzel az egész vállalatnak. A kezdeti kudarc miatt távozni kényszerült az SCE akkor vezérigazgatója, a PlayStation atyjaként is emlegetett Ken Kutaragi, a Sony pedig sürgős áttervezésbe és költségcsökkentésbe fogott. Ennek eredményeként született meg a kiherélt PS3, a Slim, amiben már nem volt kártyaolvasó, nem futtatta a PS2 játékokat, gyengébb minőségű, hőingadozás hatására jellemző pattogó hangot kiadó házat, kisebb és terhelés alatt némileg hangosabb hűtést és 45 nm-es gyártástechnológiával készült Cell processzort kapott.

A Cellt ráadásul eleinte a PS2-höz hasonlóan nehéz (legalábbis az x86-hoz szokott fejlesztők számára) volt programozni, így aztán nem csoda, hogy a negyedik PlayStation tervezésekor két dolgot végig szem előtt tartottak: A könnyű programozhatóságot és az előállítási költség racionális szinten tartását. Az előbbi érdekében már a munka kezdetétől fogva aktívan konzultáltak a játékfejlesztőkkel, és a tőlük kapott visszajelzések, javaslatok miatt végül a második kényes kérdés is megoldódni látszott, a Sony ugyanis szakított az egyedi, „szuperszámítógépes” megközelítéssel, és átnyergelt a mindenki által jól ismert x86-ra, ezen belül is egy AMD által gyártott, részben egyedi APU-ra. (A konzol hardveres felépítésével korábban már több cikkünkben foglalkoztunk, az architektúrát mélységeiben pedig testvérlapunk, a Prohardver előbb linkelt cikke taglalta.)

Ezzel a húzással tehát két, jókora legyet ütöttek egy csapásra. Mivel most kifejezetten „csak” egy nagyon jó játékkonzol elkészítése volt a cél, a Sony tanult korábbi hibáiból, csak a legszükségesebb csatlakozókra szorítkozott, a visszamenőleges kompatibilitással nem foglalkozott, és csak a legszükségesebb energiát fektette a tartalomfogyasztási szolgáltatásokba. A fókusz egy, az IHS elemzőcég becslése szerint 381 dollárért előállítható és mindössze 399 dollárért árusított gépet eredményezett, bár az első („kövér”) PS3-hoz viszonyított jelentős árcsökkentésből Magyarországon kevesebbet tapasztalhatunk, a dollár árfolyama ugyanis 2007-ben 30-50 forinttal alacsonyabb volt, mint ma. Az AMD központi egysége mellé 8 GB egységesen kezelhető, a videokártyákról ismert szupergyors GDDR5 memória került, tárhelyül alapesetben egy 500 GB-os merevlemez szolgál, ami az előző generációhoz hasonlóan otthon is cserélhető, akár SSD-re is.

Ehhez sem kellett körző

Már a két konzol tavaszi leleplezésekor kiderült, hogy nem csak a gép szerepét illetően, hanem designban is eltérő utat választott a Sony és a Microsoft. A PS4 meglepően kicsi, még a legutolsó, szupervékony PS3-nál is kisebb helyet foglal, és szakít a PS3 kerek vonalaival, formatervének gyökerei inkább a PS2-höz nyúlnak vissza: Csupa egyenes és szög, sehol egy lágy ív, egy kis puhaság, már a ház is keménységet, erőt, határozottságot sugall, mintha a Sony ezen a téren is megpróbált volna minél jobban elhatárolódni a korai, rossz emlékű PS3-tól. A döntött előlap és a két különböző műanyag valahogy izgalmassá és újszerűvé – szinte már széppé – teszi a fekete dobozt, ehhez képest az Xbox One ormótlanul nagynak, ódivatúnak tűnik, az embernek akaratlanul is a régi, orosz technikai vívmányok méretét „méltató” viccek jutnak az eszébe a két eszköz megjelenésének összehasonlításakor.

Persze a Microsoftnak nem a szépérzékével van baj, egyszerűen el akarták kerülni az Xbox 360 első éveit jellemző RRoD-fiaskót. Így aztán fogtak egy még éppen elfogadható méretű és kinézetű dobozt, amibe minden belefér szép levegősen, túlméretezett hűtéssel, és a sokszor téglaként emlegetett tápegységet továbbra is a készülékházon kívül tartották. A végeredmény ugyan nem Red Dot designdíj-esélyes, viszont racionális mérnöki érvek állnak mögötte – inkább legyen nagy és működő, mint kicsi, de halott. Ezzel szemben a japán gárda a lehető legkisebb helyre a zsúfolta a lehető legtöbb lóerőt a tápegységgel együtt. Reméljük, nem számolták el magukat, és ebben a generációban nem a PS4-ek fognak túlmelegedés miatti problémával küzdeni, a teszt alatt mindenesetre nem tűnt túlzottnak a hőtermelés, a ház a processzor környékén inkább kellemesen, mint zavaróan meleg volt. A kisebb ház viszont hangosabb hűtést is jelent, és bár a terhelés alatti zajszint sosem volt túlságosan zavaró, elfeledtetni sosem engedte magát.

Gombot egyet sem találunk, a bekapcsolást és a lemezkiadást is érintéssel intézhetjük. Ez fokozza ugyan a letisztultság érzését, a fizikai visszajelzés hiánya viszont eleinte hiányozhat, ráadásul szinte biztos, hogy néhányszor össze fogjuk keverni a két funkciót amíg megjegyezzük, hova nyúljunk a vékonyka függőleges csíkon. A zongoralakk-felület amellett, hogy az ujjlenyomatot gyűjtő helyszínelők álma, továbbra is csak addig szép, amíg soha, senki nem nyúl hozzá. Tesztpéldányunkon ez a rész már meglehetősen sok karcot és egyéb kis felületi sérülést összeszedett, míg a matt, kissé rücskös műanyag teljesen újszerű volt. Röviden, ha azt akarjuk, hogy a fényes oldal ne úgy nézzen ki, mint amit a kutya szájából húztunk ki, ne nagyon pakoljunk rá semmit.

A döntött előlapot vízszintesen kettéosztó bevágás két USB 3.0 portot és egy tálca nélküli Blu-ray meghajtót rejt, hátul pedig egy optikai hangkimenetet, HDMI kimenetet, Ethernet portot és a PlayStation kamera csatlakozóját találjuk. Az Xbox One-nal ellentétben itt nincs HDMI bemenet, és a PS3-at médialejátszóként használók bánatára eltűnt az infravörös érzékelő is, így a Blu-ray távirányító a PS4-gyel már nem használható. És ha már a csatlakozóknál tartunk: A PS4 Wi-Fi vezérlője sem az 5 GHz-es sáv használatát, sem az n-nél sokkal gyorsabb 802.11ac szabványt nem támogatja. Az üzembe helyezés viszont roppant egyszerű, főleg, ha egy PS3-at váltunk le: Csak kihúzzuk a HDMI- és a tápkábelt a régi konzolból, és bedugjuk az újba.

DualShock 4, PlayStation kamera

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az új kontroller apróbb hibái ellenére is a PlayStation 4 egyik, ha nem a legjobban sikerült eleme. Első, felületes ránézésre nem tűnik óriásinak a változás, aztán kézbe fogva és használva a DS4-et kiderül, hogy az, sőt. Az anyagminőséget össze sem lehet hasonlítani a korábbi DualShock-inkarnációkéval, a szarvak végre nem csúsznak, a hátsó borítás lyukacsos, és összességében sokkal kellemesebb érzés megfogni, mint elődjeit. Az analóg karok teteje az Xboxok vezérlőjéhez hasonlóan végre enyhén süllyesztett, a ravaszokról sem fog lecsúszni az ujjunk, és a megnyújtott szarvaknak valamint a minimális szélesítésnek köszönhetően végre (sőt, végre!) nem görcsöl be a kezünk játék közben, ha egy egérénél nagyobb tenyerünk van.

Funkcionalitásában is nagy fejlődésen ment keresztül a DualShock. A negyedik verzióra felkerült egy standard 3,5 mm-es fejhallgató-kimenet, így egy régi, rövid drótos fülessel vagy akár a konzolhoz mellékelt mono headsettel is megoldhatjuk az éjszakai játékot a család zavarása nélkül. A PS gomb fölött egy kis hangszóró (ami beszédtartományban meglepően tisztán és hangosan szól) és egy klikkelhető tapipad kapott helyet, a ravaszok között pedig egy fénysáv, ami alapján a külön megvásárolható kamera követni tudja a kontroller térbeli mozgását. A giroszkóp és a gyorsulásmérő is pontosabb lett, bár ezt a Flower PS4-es verzióján kívül más játékban egyelőre nem nagyon próbálhatjuk ki. A Select és Start gombok eltűntek, a helyüket átvevő Options és Share elhelyezése viszont nem az igazi, kicsit nehéz megnyomni őket, bár az is igaz, hogy ezzel a kialakítással máshova nehezen fértek volna.

Az energiaellátásért továbbra is beépített akkumulátor felel, a töltőcsatlakozó viszont Micro USB-re változott, így a PS3-hoz beszerzett hosszú kábelek helyett újat kell venni, ha kanapénk messze van a tévétől, és töltés közben nem szeretnénk egy méterről nézni a képernyőt. Erre azért is érdemes áldozni, mert az üzemidő az új funkciók miatt drasztikusan lecsökkent, egy töltéssel 10 órát épp, hogy kibír a DS4, ez a legtöbb korábbi PlayStation-felhasználó számára szokatlan és talán zavaró is lesz.

Az üzemidőn és a két kis funkciógomb szerencsétlen elhelyezésén kívül viszont szinte tökéletes az új kontroller, kétségkívül a legjobb, amit a Sony valaha készített, és most már méltó ellenfele az Xboxok népszerű irányítójának. A tapipad, a beépített hangszóró és a fénysáv kreatív felhasználása pedig csak a játékfejlesztőkön múlik, az induláskor rendelkezésre álló címekben ezek a funkciók csak minimális mértékben kaptak szerepet. A Microsoft elvileg 100 millió dollárt költött az Xbox One kontrollerének fejlesztésére. A Sony esetében nem tudni, mennyit emésztett fel a DualShock 4 a K+F keretből, de bármennyibe is került, az a pénz az utolsó centig (vagy inkább jenig) jó helyre ment.

Az új PlayStation kamera a Sony harmadik próbálkozása a technológia PS-ökoszisztémába való implementálására, de még ez a legújabb változat is jóval butább, mint az Xbox One Kinectje. Egyrészt mindig kell számára biztosítani egy minimális mennyiségű fényt, a Microsoft kamerájával ellentétben ugyanis nem képes infravörös érzékelésre. A bejelentkezés arcfelismeréshez való társítása is csak félmegoldás, mert a művelet végrehajtásához a kontroller felemelésére is szüksége van, így aztán amolyan nesze semmi, fogd meg jól, ennyi erővel egyszerűbb az amúgy is szükséges kontrolleren megnyomni egy gombot. Az előretelepített Playroom AR játékokon kívül egyelőre nem is használja semmi, de a Sony eddigi PS4-es kommunikációjából az szűrhető le, hogy a PlayStation kamerát nem is a Kinect vetélytársának szánják, pusztán egy kiegészítő lehetőségnek. Az eszköz elsődleges célközönsége és felhasználási területe jelenleg a közvetítők csoportja és a közvetítés, erre pedig tökéletesen megfelel.

Kezelőfelület, megosztás, PSN

Az első bekapcsolás utáni konfigurálás szerencsére csak pár percet vesz igénybe, az operációs rendszert viszont rögtön frissíteni kell a PSN-ről, ez egy közel 400 MB-os csomag letöltését és installálását jelenti. A kezelőfelület egyszerre új és ismerős, attól függően, hogy a rendszer melyik pontján járunk. A legtöbb időt – már amikor nem játszunk – valószínűleg a Microsoft-féle Modern felületére erősen emlékeztető főképernyőn, ahol meglehetősen egyszerű és gyors a navigáció, az elérhető alkalmazásokat jelképező négyzetek sorrendje pedig használatuk gyakorisága szerint változik. Ez a kialakítás most, a konzol megjelenése után néhány héttel nem állít különösebb nehézséget a felhasználó elé, viszont úgy egy-másfél év múlva, ha már akár egy tucatnál is több játék lehet a konzol mellett, és netán új alkalmazások is megjelennek, ez az egysoros elrendezés és a testre szabhatóság hiánya visszaüthet, így megeshet, hogy a Sony egy frissítésben kisebb kényelmi módosításokat végez ezen a részen.

A játékok mellett itt találjuk a What’s New menüpontot, ami egy helyen mutatja barátaink összes (általunk is láthatóra beállított) aktivitását, PSN-ajánlókat, kicsit a Google Plus közösségi oldalra hasonlító ömlesztett stílusban, emiatt kissé nehezen áttekinthető. Az önálló Game Librarynek semmi gyakorlati haszna nincs, és a főképernyőhöz hasonlóan ugyanúgy mentes mindenféle rendezési lehetőségtől. A streaming szolgáltatásokból az összes fontosabbnak van saját alkalmazása, Magyarországról viszont továbbra sem lehet használni egyiket sem, így az ebbe a kategóriába tartozó szoftverek gyűjtőcsempéje csak feleslegesen és eltüntethetetlenül foglalja a helyet a főképernyőn. Az élő videós közvetítésekhez vezető csempét viszont minden bizonnyal nagyon sokan és nagyon gyakran fogják használni, a játékok mellett ugyanis a közösségi szolgáltatások integrációja és a pillanatok alatt elindítható élő közvetítés a PlayStation 4 legnagyobb erősségei.

A kontrolleren található Share gomb használatához először be kell állítani egy Ustream vagy Twitch-fiókot, aztán máris indulhat a közvetítés, amihez természetesen kommentálhatunk is, és akár a kamera képét is hozzáadhatjuk. Ha közvetítéssel nem szeretnénk foglalkozni, még a fiókok létrehozásával és/vagy beállításával sem kell vesződnünk, egy gombnyomással beugorhatunk a közvetítésekbe, bár üzenetek írásához már szükség lesz a fenti fiókok valamelyikére is. A szolgáltatás pofonegyszerűen használható és villámgyorsan navigálható, az egyetlen esetleges negatívum a videostreamek szélsőségesen változó minősége (képileg és tartalmilag egyaránt). A PC-ken egy ideje hódító élő közvetítés megjelenése a konzolos világban egészen új távlatokat nyit, és ki tudja, a jövőben mivel találkozhatunk majd a csatornák között, hiszen a kamera segítségével egyáltalán nem kell pusztán játékközvetítésre szorítkozni. (Én például vagy tíz percig szórakoztam néhány kiskutyán, akik körül tucatnyi AR robot bukdácsolt).

Apropó, AR robotok. Ha van kameránk, érdemes kipróbálni a három beépített AR (augmented reality) játékot, mi még felnőtt fejjel is eltöltöttünk velük vagy fél órát, de kisebb gyerekeket akár órákra is leköthetnek a kis fehér robotok, bár nem ártana, ha a jövőben kicsit több „észt” adnának nekik.

Térjünk vissza még egy kicsit a Share gombhoz, ami nem csak élő közvetítés indítására jó, hanem játék közbeni megnyomásakor a rendszer automatikusan készít egy Twitteren vagy Facebookon bármikor megosztható képernyőfotót is, továbbá az utolsó legfeljebb 15 percnyi játékunkról készült videót is elmenthetjük és közzétehetjük, ha akarjuk. A rögzítés minősége lehetne jobb is, sajnos gyors kameramozgásoknál vagy sűrű jeleneteknél hajlamos kockásodni a kép, reméljük, a jövőben ezt a funkciót is finomítják.

Míg a PS3-at némi kompromisszummal akár elsődleges médialejátszóként is lehetett használni, a Sony ezt a lehetőséget a PS4-ból teljesen kigyomlálta, sem helyi médiafájlok, sem számítógépről streamelt tartalom lejátszására nincs mód, sőt, a külső adathordozókról való lejátszást sem támogatja, így hiába csatlakoztatunk rá fényképezőgépet vagy külső merevlemezt, semmit nem tudunk velük csinálni. Itt érezhetjük talán először, hogy a japán vállalat kicsit túllőtt célon, amikor a tökéletes játékkonzol létrehozására koncentrált, hiszen némi alapvető médialejátszói funkcionalitást igazán meghagyhatott volna. Szerencsére ez a probléma teljes mértékben orvosolható egy későbbi szoftverfrissítéssel, de az ilyen irányú funkciók teljes hiánya most még sokaknak fájó pont lehet.

Az előbb felsorolt pozitívumok ellenére, bőven van fejlesztési lehetőség a közösségi megoldásokban. Jó lenne, ha multiplayer játék közvetítését nézve akár rögtön be is csatlakozhatnánk az adott játékba, erre most nincs mód, csak magát a játékot elindítani. Az is jó lenne, ha nem kéne kimenni a főmenübe azért, hogy elolvassunk egy játék közben érkezett üzenetet, a rendszer ugyanis csak az üzenet érkezéséről figyelmeztet, megnyitásához el kell hagynunk a játékot. Szerencsére a rendszer villámgyors, egy játék elhagyása valamilyen művelet miatt, majd a visszalépés gyakorlatilag egy szempillantás alatt megtörténik. Egyszerre viszont csak egy játék futását függeszthetjük fel, ha úgy indítanánk el egy másodikat, hogy a korábbi még fut a háttérben, előbb be kell zárnunk azt. Az operációs rendszer néhány szóban kiadott parancsot is ismer, amiket a PlayStation szó kimondásával lehet aktiválni, a kínálat azonban jelenleg minimális (home screen, turn off, start), és jobban-gyorsabban járunk, ha maradunk a kontrollernél az alapvető műveletek elvégzésekor.

A csempék feletti menüsor minden PS3-tulajnak ismerős lesz, de vannak furcsa változások, például a rendszerinformáció nem mutatja, mennyi szabad helyünk van még a merevlemezen, és a letöltések befejezése utáni automatikus kikapcsolás sem a megszokott módon megy, hanem egy alacsony fogyasztású standby (amolyan félig alvó) módba küldhetjük a gépet.

A PSN áruház a PS3-as nyüglődéshez képest hatalmas felüdülés, 2-3 másodperc alatt betöltődik, a felület végre nem akadozik (hacsak nem az online tartalom betöltése miatt), a PS3-PS4 upgrade menüpontban pedig viszonylag alacsony összegért frissíthetjük PS4-es (szebb, gyorsabb és néha játékmechanikailag is fejlettebb) verzióra azokat a PS3-as játékainkat, melyeket az erősebb konzolra is kiadtak.

Kissé meglepő módon két nagyobb szoftveres hibába is belefutottunk, az első esetében a Knack egyszerűen nem volt hajlandó elindulni, és semmilyen uninstall-reinstall, lemeztisztítás sem segített, muszáj volt újraindítani a gépet, ami miatt rögtön rossz értelemben vett PC-s utóérzése támadt az embernek. A második viszont mondhatni egészen durva volt, egy PSN-es mozielőzetes elindítása után teljesen kifagyott a rendszer, még az előlapi gombbal sem lehetett kikapcsolni, muszáj volt kihúzni a tápkábelt.

Játékkínálat, árak, összegzés

Lehet, hogy a hardver next-gen, de az induláskor elérhető játékok túlnyomó része nem az, és az a kevés kivétel is inkább a látványvilág, mintsem a játékmechanika miatt emelkedik ki a szerény mezőnyből. Mivel az elmúlt 2-3 évben számos kiváló exkluzív cím jelent meg a korábbi generációra, számítani lehetett rá, hogy a PS4 kezdő felhozatalában kevés lesz majd az őszintén ajánlható játék, de ennél azért valamivel jobbra számítottunk.

A Sonytól kapott konzol mellé öt játék járt, kettő PS4-exkluzív és három multiplatform. A Killzone: Shadow Fall megcsillantja ugyan a konzol erejét, de alapvetően egy teljesen átlagos és felejthető lövöldözés; a Knack pedig egy egészen szép, ámde rettentően unalmas és repetitív platformjáték, ami a közelébe sem ér az olyan franchise-oknak, mint a Jak & Dexter, Ratchet & Clank vagy a Crash Bandicoot. Az Assassin’s Creed IV hozza a kötelezőt, grafikailag messze felülmúlja a PS3-as változatot, ahogy a Lego Marvel Super Heroes és a Call of Duty: Ghosts is, de egyik sem olyasmi, amiért érdemes lenne megvenni most közel 130 ezer forintért a gépet, és mellé még 18-20 ezer forintért egy AAA-kategóriás játékot. Pont a magas játékárak miatt fájó az igazi húzócím vagy címek hiánya, mert bár a PS3-ra is kapható multiplatform játékoknál látványos ugrást tapasztalhatunk a PS4-es változatok esetében, a Full HD felbontás, a részletesebb textúrák és az általában szaggatásmentes kép ellenére a lényeget tekintve teljesen ugyanazt kapjuk, mint a jóval olcsóbb PS3-as verziók esetében, egy jóval olcsóbb gépen. A legélvezetesebb és legötletesebb játék sok tesztelő szerint a PS Plus előfizetőknek ingyenes, amúgy néhány dollárért megvásárolható Resogun, és mi is ezzel töltöttük el a legtöbb időt, pedig gyökereit tekintve csak egy egyszerű bullethell típusú oldalra scrollozós lövöldözős programról van szó.

Persze sokaknak elég, ha az évek óta követett multiplatform sorozatok (Call of Duty, Battlefield, sportjátékok, Assassin’s Creed) aktuális része a korábbinál szebben és jobban fut, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy még egy hónap sem kellett több mint 2-2 millió PlayStation 4 és Xbox One eladásához, az első napi értékesítések pedig mindkét oldalon rekordot döntöttek. De az igazi generációváltás nem történt meg, arra legalább a Watch_Dogs (bár ez is multiplatform) és az Infamous: Second Son megjelenéséig várni kell, legalábbis az eddig kiadott előzetesek alapján ebben reménykedhetünk.

Azt is érdemes észben tartani, hogy ha online akarunk játszani, most már kötelezően PS Plus tagságot kell váltanunk, ami évente 15 ezer forintba kerül. Az előfizetésért cserébe ingyen játékokat is kapunk, de míg PlayStation 3-on AAA-kategóriás programokat adnak, addig PS4-en egyelőre be kell érnünk két indie fejlesztéssel, és érdekes lesz látni, hogy a Sony a viszonylag szűk felsőkategóriás kínálatból mikor kezd el egyet-egyet berakni a PS Plus kínálatába.

Venni, vagy nem venni?

Ha idegenkedünk a PC-től mint játékplatformtól, már nagyon elegünk van a korábbi konzolgenerációból, és meg tudunk barátkozni a közel 20 ezer forintos játékárakkal, viszonylag olcsón megúszhatjuk a váltást – már, ha tudunk egyáltalán venni, ugyanis az előrendelőkön kívül nagyon keveseknek fog jutni az első PS4 szállítmányból.

Ha nem érezzük azt a bizonyos nyomást úgy tarkótájékon, ami előbb-utóbb minden vérbeli játékost új gép vásárlására ösztönöz, akkor véleményünk szerint nem érdemes elkapkodni a beszerzést. Az első komolyabb játékokra még hónapokat kell várni, és ahhoz, hogy igazán lássuk a PlayStation 4 és Xbox One közötti különbséget, még több időnek kell eltelnie.

A PS4 tesztelése után a PS3-hoz visszatérve egyetlen újdonság hiányzott csak igazán, a DualShock 4 kontroller. Minden más még csak a generációváltás ígérete, nem pedig maga a generációváltás.