Az elmúlt hetekben megszaporodtak az egyébként sem ritka tudósítások arról, hogy hogyan alakul a „háború” az internetes fájlcserélők és az érdekeikben sértett médiavállalatok között. Úgy tűnik, a kiadók ereje elvezetett addig, hogy most már politikai programot is lehet építeni az illegálisan megszerzett tartalmak elleni harcra (lásd: Sarkozy). De egyébként is: világtendenciának látszik, hogy szigorodnak a letöltést és megosztást szabályozó törvények.
Nincs már olyan érv vagy ellenérv, amely meg nem jelent volna az ezzel foglalkozó fórumokon, topikokon, újdonságot én sem tudok mondani. Ám a napokban olvasott szövegek arra inspiráltak, hogy azt a ritkán megjelenő véleményt emeljem ki, mely nem a jogi oldalát nézi a jelenségnek.
Arról az egyszerű tényről van szó, hogy mi az istennek is kell nekünk 3698 dal, illetve 1230 film, amelyeket a torrentről vagy innen-onnan könnyedén megszerezhetünk? Nem végtelenül beteges ez?
Szinte korlátlanok a letöltési lehetőségeink, de nem veszíti-e el az értékét (már ha van neki) az így megszerzett anyag? Itt most nem akarok beszélni a szoftverek (legyenek azok alkalmazások vagy játékok) illegális letöltéséről, ezek esetében szerintem jogos a szigorú szabályozás és büntetés – persze nyilván megpróbálkozom vele én is (habár pénzt nyilván nem adnék értük), de ez esetben vállalom a lebukás kockázatát: de nem is sírok amiatt, hogy korlátozni akarnak, általában helyesen teszik. Itt most csakis kifejezetten a szórakoztatóipari tartalmakról kívánok beszélni.
A rögzítés technológiája mindent megváltoztatott
Valaha ez úgy volt, hogy szórakoztató jellegű tartalmakhoz az emberek csakis élőben tudtak hozzájutni: meghallgatták a templomban a kórust, megnézték a csepűrágókat, a lagziban vagy a kocsmában táncoltak a zenekar zenéjére stb. Ezekben az esetekben az alkalomhoz rendelt tartalomszolgáltatók megkapták a bérüket a produkcióért, vagy pedig (leginkább udvari, illetve nábobi környezetben) a mecénás fedezte az előadók költségeit, díjazta őket.
A rögzítés technológiája viszont valami hihetetlen, máig ható forradalmat hozott, leginkább a zenehallgatásban. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy az „alacsony”, illetve a „magas” kultúra szétválása éppen erre az időszakra esik – nem véletlenül. A zene, a színházi előadás, majd a film a hordozó-, illetve rögzítőeszközök megjelenésével válik üzletté, nem is akármilyenné: mára az autóiparhoz hasonló oszlopa lett a kapitalista gazdaságnak. Lassanként kialakul a kettéosztottság: lesznek például „nyereséges”, hatalmas bevételt hozó zenék, s lesznek keveseket érdeklő, az előállítási költségeket sem visszatermelő produkciók. Ez egy roppant bonyolult folyamat, nem is mennék bele, ám az nyilvánvaló, hogy az ilyen tartalmak előállítása szegmentálódott: Fásy Ádám ezerszer annyi pénzt termel a „zenéjéből”, mint az a kiadó, amelyik Bartókra specializálódott.
Ez egy helyzet. Nem tartom igazán szerencsésnek, hogy folyamatos zaj- és képszennyezésben élünk, de ez van. Hiszen a rögzítés nem csak azt hozta, hogy a Crystal nevű izé izéit lehet megvásárolni, hanem azt is, hogy ismerhetem Tom Waits zenéjét, melyet e technológia nélkül soha nem hallhattam volna. Az viszont természetes, hogy ha kialakult egy gazdasági ág a szórakoztatóipari tartalmak gyártására és forgalmazására, akkor az az ipar éppúgy védi a pénzügyi érdekeit, mint például a Dom Perignon készítői. Az internet azonban belepiszkált ebbe az óriási bizniszbe.
Egyszer sem védtem írásaimban a kiadók érdekeit, de azért nem árt elgondolkodni. Legalábbis néhány dolgon. Most gyorsan túlesek a videoanyagok témáján. Soha nem érdekeltek a netről letölthető filmek, sorozatok, holott magam is függő vagyok, de hát még a legálisan – mozi, tévé – elérhető tartalmakkal sem tudok megbirkózni, az már mégis csak túlzás lenne, hogy orrba-szájba amerikai sorozatokat nézzek…
A zene már érdekesebb. Rászabadultam én is egy darabig például a Rapidshare-re. Tőccsük, tőccsük, amíg lehet… Most már rengeteg van. Egy idő után abba is hagytam. Egy problémám van ugyanis vele. Néhány nagy kedvenctől eltekintve, nem hallgatom a letöltött zenéimet. Ott pihennek a vinyón.
Kevés, barátaim, kevés. Én még úgy nőttem fel, hogy a zene megszerzése, illetve a hozzá kapcsolódó összes tevékenység esemény volt. Nehéz volt először meghallgatni, aztán kivárni, míg valaki meg tudja szerezni LP-n vagy kazettán, hogy lemásolhassuk; ám itt még nem volt vége: ha szerettük tényleg, akkor az volt a következő lépés, hogy végre élőben láthassuk őket, stb. Ez éppúgy különbözik a letöltéstől, mint az otthoni videózás a mozitól.
S most hozzátenném, hogy az általam kedvelt zenék vagy filmek nem olyan termékek (néhány kivételtől eltekintve), melyek duzzasztják a kiadók kasszáját. Ezek az alkotók a legtöbbször támogatások segítségével készítik el műveiket, s bár szeretnék, de tudják, hogy lehetetlen milliárdokat keresni a cuccaikkal, hiszen keveseket érdekel. Tehát őket igazából nem fenyegeti az illegális letöltés (néhány szerencsétlen próbálkozik csak ezt sugallni), nem ebből élnek – ahogyan az értékes produktumok előállítói soha nem is éltek az értékesítésből. Ha valaki, aki ilyen dolgokat csinált, meg is gazdagodott, az a szerencsés körülményeknek köszönhette – illetve ez bonyolultabb, de ezt most hagyjuk.
Megéri a gagyiért kapaszkodni?
Akiket meg fenyeget az illegális letöltés: az a gagyi. 95 százalékban. Szóval azt is mondhatnám: ugyan mi a francnak köll letölteni a 46. orvosos sorozatot vagy a nevenincs nagymellű csaj holnapra már elfelejtett zenéjét? Hm?
Így nézve kicsit sántít is például a svéd kalózok azon védelme, hogy az információ, pontosabban a kultúra hozzáférhetőségének demokratizmusát fenyegeti a szigorú kiadói fellépés. Hát hol van itt a kultúra? Popkultúra, az igen, de az meg kereskedelmi termék, azért fizetni kell, akár tetszik, akár nem. Az általam kultúrának nevezett termékek döntő része ma még ingyenesen hozzáférhető a neten.
Szóval, még mindig úgy vélem, hogy a szerzői jog szabályozását újra kell gondolni, ahogyan megtették ezt e jog megszilárdulásának idején, a 19. században is (a magyar szerzői jogi törvény 1884-ben született), mivel a technikai sokszorosíthatóság kihívására felelni kellett. Most az internet, illetve a számítástechnikai kihívására kell felelni, akár tetszik ez a kiadóknak, akár nem – ma már mindenkinek lehet nyomdája vagy stúdiója bagó pénzért.
Ugyanakkor azonban azt is gondolom, hogy a háborgásból is vissza kell fogni, hiszen a jelenlegi rendszerben törvény által védett tartalmakat szerzünk meg ingyen – ráadásul a legtöbbször olyanokat, melyek a rögzítésükkor felhasznált energiamennyiséget sem érdemlik meg.
Mi lenne, ha töltögetés helyett esetleg sétálnánk, kocsmáznánk etc.?
