Aktív témák

• #43964 zed01 őstag

  2012-01-13 14:23:33 #43964

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  zed01

  őstag

  Ez nagyon tetszik, olvassátok:

  "Letettem a kőbaltát!

  Ez egy szenvedélyes személyes vallomás! Arról szól, hogyan lettem dühödt géprombolóból elégedett számítógép-használó.
  Szakíróként, fordítóként és egyébként is betűvető ember vagyok. Kézírásom alig olvasható macskakaparás. Így hát anno írógépen írtam. Visszatekintve, volt egy pozitívuma ennek: a nagyon korlátozott, vagy nagyon sok munkával járó javítási lehetőségek miatt átgondolt fogalmazásra, pontos munkára szoktatott.
  Asztali számítógépet 1989-ban láttam először, egy újságíró kollégámnál, és szent borzalommal néztem. Tévényi monitor, fekete alapon zöld betűk, lapos billentyűzet... Persze hamarosan rákényszerültem én is az új technika, a számítógép alkalmazására. Közel ötven évesen, mindennemű tanfolyam, oktatás, segédlet és segítség nélkül.
  Akkoriban a Word Perfect szoftver ment. Windowsnak, egérnek nyoma sem volt, hangosan zizegve ide-oda szaladgáló mátrixnyomtatók dolgoztak cikk-cakk papírra, anyagot másolni, átvinni fél irkalapnyi hajlékony floppyn lehetett. Na, de mire addig eljutott az ember! Mennyi anyag szállt el, mennyi munka veszett kárba, mennyi határidő került veszélybe! Micsoda önlegyőzésbe került olyan utasítást adni a gépnek, amelytől eltűnt a képernyőről az írás – viszontlátom-e valaha?
  Mindenki a maga módján szenvedte meg ezt a korszakot. El kell ismernem, hamar kiderült, hogy az én gépészmérnöki agyberendezésem és egész habitusom szöges ellentétben áll az informatikusi gondolkodásmóddal, amely a számítógép elterjedésével párhuzamosan a világ egyik meghatározó tényezője lett. Ráadásul, talán nem egészen mérnökhöz illően, hajlamos vagyok érzelmi alapon közeledni jelenségekhez, bosszantó akadályoztatásra dühkitöréssel reagálni, és elpusztítani minden olyan szerkezetet, amely megátalkodottan nem akar működni. Ez már előrevetítette súlyos konfliktusok sötét árnyékát...
  A kilencvenes években bejött a Windows. Felhasználóbarát felület, ikonok, egér, s a többi. Egy idill. Mármint ha valakinek informatikusi csavarra jár az esze. Akinek nem, az pórul járt. Még csak kérdezni sem lehet tőlük, mert válaszuk tökéletesen érthetetlen, egy másik világban élnek. Talán nézzünk meg valamit a Helpben? Aha... Annak a szövegét soha senki nem fésülte össze a gépen tényleg látható dolgokkal. „Nyomja meg az ilyen gombot...”, de a képernyőn „olyan” gomb van. Többször próbálkozik a felhasználó? Na, majd jól lefagy a gép, minek szívóskodik ez itt? Hibák tömkelege a rendszerben, jórészt azért, mert a Microsoft sorra hozta ki az új verziókat, mielőtt tisztességesen kidolgozta volna a régit – akkor is, amikor már rég piacvezető volt, Bill Gates pedig a világ leggazdagabb embere. És igen, felhasználói hibák sora, mert a Help bárgyú szövegeiből vagy a kapható irodalomból aligha lehetett értelmes dolgot kihüvelyezni. Eleve fordított szemlélet alapján íródtak: az van bennük, hogy nyomd meg ezt a gombot, és ez fog történni, nem pedig az, hogy ha ez a célod, akkor így meg így járj el. Arról pedig egy szó sincs, hogy mit tégy, ha nem az történik, amit prognosztizál a leírás.
  Közbevetőleg: ennek két fő okát látom. Egyrészt a fordító nem tudja, hová kerül az adott szó vagy szöveg, így az nem is passzol. Ilyen dumák jelentek meg: „Végzetes kivétel történt”. Mi az hogy kivétel? Valamit kivettek valahonnan, vagy különleges helyzet jött létre? Örülök, hogy nem értem, mert ha érteném, elmebajos lennék. Másrészt valószínűleg sohasem ellenőrizték, hogy az adott leírás alapján elboldogul-e a hozzá nem értőnek feltételezett használó. Nos, ezúton üzenem Redmondba: nem boldogul.
  Persze tudom, hogy a szegény vas nem tehet semmiről. Csak hát – nagyon szakszerűtlen módon – szeretem megszemélyesíteni a dolgokat, a számítógépet is úgy képzelem el, mintha egy élő személy, afféle inasom volna, holott a józan eszemmel tudva tudom, hogy a gép nem úgy működik, ahogy szeretném, hanem ahogy utasítom... Nos, képzeletemben a kandalló előtt üldögélek, és a következő jelenet játszódik le:
  - Jean, kérek egy viszkit!
  - Uram, nem találom az üveget.
  - Ott van a kezében, legyen szíves tölteni!
  - Uram, ehhez önnek nincs joga!
  Ekkor „Hinnyeazanyád!” csataüvöltéssel talpra ugrom, heves mozdulattal felragadva és fejem felett szilajul megforgatva a tüzes piszkavasat, s Jean élete pusztán azon múlik, hogy tud-e elég gyorsan menekülni. De hogyan töltsem ki a dühömet, ha Bill Gates nincs a kezem ügyében? A gép látja kárát, hogy nem valósulhat meg ötletem, nevezetesen az, hogy naponta, nyilvánosan vérpadra kéne küldeni egy redmondi zsenit, akkor talán odafigyelnének, hogy ne hergeljék az emberiséget.
  Apropó: van egy informatikai találmányom. Abból ered, hogy a tettlegesség előtt üvölteni szoktam a számítógépre: Anyád! ANYÁD! ANYÁÁÁD! Persze hasztalan. Nos, találmányom egy nagy piros, kiálló gomb a billentyűzet sarkán, ANYÁD felirattal. És ha megjelenik a képernyőn, hogy „Fájl nem található” (miközben ki van jelölve) vagy „Önnek ehhez nincs joga”, vagy „Más használja a fájlt” (ki a nyavalya használná, mikor egyedül vagyok), akkor tenyeremmel csak rácsapok az ANYÁD gombra, mint valaha a villamosvezető a csengőre, és ez a billentyűparancs űberel mindent, a gép azonnal, mindenáron végrehajtja a kapott utasítást. Nos, barátaim megvalósították, de persze csak félig-meddig: egy külön kis deszkalapon van a gomb, és megnyomásakor a gép pusztulására s Bill Gates megaláztatására utaló dolgok jelennek meg a monitoron. Odabent sajnos nem történik semmi...
  Amikor, először türelmesen, majd egyre idegesebben próbálkozik az ember, és a gép egyre csak nyegle vagy ellenséges válaszokat ad, mi van a kezemben? Az egér. Az csattan egyre hangosabbakat az asztalon, majd az törik össze először. Vagy a billentyűzet, amely nálam eleve fura kissé, mert ahányszor használatba veszek egyet, kidobálom belőle az ártó gombokat: a nagybetű-rögzítőt, a Windows-ablakosat, az Insertet, mert ezek téves megnyomása bosszúságot okoz, hasznukat meg nem látom. Na, szóval a foghíjas billentyűzet: nem egyet törtem ketté a térdemen, volt, hogy keresztüldöftem a svájci bicskával, hogy az asztalban állt meg a hegye. Az asztal alatt álló gép kapott akkora karate-rúgást, hogy a leszakadt tápegység röptében elvitte a vincsesztert, egy laptopot pedig kettétéptem és összetörtem, mert mindig visszaugrott Times New Roman betűtípusra, amelyet utálok, mert ronda és rosszul olvasható, de persze a Microsoft ezt tette meg alapértelmezett betűtípusnak. Szóval akadt dolga a rendszergazdának, és nem véletlenül kaptam egy szép nagy kőbaltát születésnapomra – azóta is megvan, úgy elhelyezve, hogy mindig „lássa” a gép...
  Hát így mentek, mendegéltek a dolgok néhány nappal ezelőttig. Amikor is egy barátom megjelent nálam, és hozzásegített egy Linux Ubuntuhoz. Ezt már azon írom.
  Minden megváltozott. Tárgyilagosan el kell ismernem, hogy évek keservének árán nagyon sokat tanultam a Windows használatával, és ez megkönnyíti eligazodásomat a Linuxban – amelyre nyilván szintén hatott a Windows. A nagy változás tehát nem elsősorban tényszerű, hiszen egy operációs rendszerről, amelyet eléggé magabiztosan kezelek már a ténylegesen használt részeiben, áttértem egy másikra, amelyben még kissé bizonytalan kezdő vagyok. A hozzáállásról van szó – a Linux-közösség hozzáállásáról és a magaméról. Elismerve Bill Gates zsenijét hadd tartsam őt közellenségnek, mert agresszív üzletpolitikájával egy nagyon tökéletlen rendszert szabadított rá a világra, holott volt lehetősége nemesebb viselkedésre, nem kizárva az őrületes meggazdagodást. Steve Jobs valami olyasmit mondott, hogy nem irigyli a sikerüket a Microsofttól, mert azt – legalábbis részben – megérdemelték, viszont nem szereti őket, mert szart hoznak forgalomba. Márpedig ő tudta, mit beszél. Az én hősöm Linus Torvalds, aki önzetlenül közkinccsé tett valamit, ami ráadásul talán még jobb is. És hősöm mindenki, aki hozzájárul a fejlesztéshez. Nem az ingyenesség a fő, szívesen fizetnék érte, hanem a közösségi gondolkodás, amely megfelel az enyémnek: én is ingyen írok szegényebb online lapoknak, mert nem tudnának fizetni érte.
  Az Ubuntu telepítésével és használatával egy közösség tagja lettem, illetve elindultam a függetlenedés felé az üzleties szellemű Microsofttól. Nagyon tetszik, hogy mindenre van megoldás, és azt könnyű is megtudni. Gyönyörűség, hogy híreket böngészve nem kapok percenként „A weblap lejárt” üzenetet, és hogy megszabadultam a minduntalan felugró biztonsági okvetetlenkedésektől. Persze hiányzik még ez-az, amit ott megszoktam, meg itt is vannak hiányosságok, például konfigurálni akartam a Thunderbird levelezőt, mire, érthetően, jelszót kért. Azt viszont nem árulta el, hogy általam kitalált, vagy valahonnan szedett jelszó legyen az, csak kiírta, hogy amit adtam, az nem megfelelő. A Súgóban persze 0 találat van a „jelszó” keresőszóra. Nem tragédia, lesz erre jó tanács.
  Megváltozott a közérzetem, a hangulatom. Életemben először nem eleve gyanakvóan, rosszat várva, utálkozva ülök le a gép elé, hanem örömmel passziózom az ismerkedéssel és a berendezkedéssel – közel hetvenévesen. Távlati reményem, hogy egy szép napon lepucolom a Windows utolsó maradványát is a gépemről. A kőbalta már csak egy kellemetlenségekkel terhes korszak emléke, géprombolóból végül még gépkedvelővé válok!

  2011. január

  Karlovitz Kristóf

  “Amikor az emberek félnek a kormánytól, az önkényuralom. Amikor a kormány fél az emberektől, az szabadság.” Thomas Jefferson

Aktív témák