Aktív témák
-
Csemike
csendes tag
Annyira ilyen...
És tényleg. Első gyerek, problémamentes terhesség, még csak hányinger se. Elképzelem, pont ahogy ott le van írva, hogy majd könnyedén, és 4 óra alatt... Vajúdás közben még humorizélünk is... Mondom az apjának, csináljon egy-két szendvicset, vegyen egy üveg kólát, annyival csak kibírja majd a szülőszobán, elvégre tényleg csak pár óra, nagyon max. 6 és már együtt fotózkodunk a fiunkkal. Úgyis én vagyok a Nagy Magyar Anya, aki könnyen szül, már a szülés után pár perccel anyatejjel eteti a gyermekecskéjét, a baba is mintapéldány, azonnal szopizik, pisil, kakil, no problemo... Minden úgy fog zajlani, ahogy a szülést és a szoptatást túlmisztifikáló anyablogok szerint minden normális anyától és normális gyermekétől az elvárt, erre készülök fel, mást el se tudok képzelni, hiszen én is normális vagyok, nem valami elfajzott csődtömeg.
Aztán persze jön életbácsi és jól belekakál mindennek a közepébe. A választott orvosom váratlanul meghal, 35. hetes terhes vagyok. A klinika ambulanciáján közlik velem, hogy szülésig haza se engednek, mert magas a vérnyomásom (persze aztán a kórházban végig teljesen normális). Már ettől egy kriplinek érzed magad, mert a Nagy Magyar Anya a 40. hétig aktív, otthon takarít, főz, kiszolgálja a Zurát, szabadidejében meg kistakarót, kissapkát, kiscipőt, kisbiszbaszt horgol/köt/hímez gyermekének, de nem egy klinika 6 ágyas kórtermében várja gyermeke világrajövetelét, a VIII. kerület kellős közepén, teljes reménytelenségbe süppedve.
Aztán persze NMA asszimilálódik, elfogadja a helyzetet, már nem bőg mindennap, és nem veszi magára az osztályvezető orvos gorombaságait ("anyuka! cukorterhelés, ultrahang, napi többszörös vérnyomásmérés, aztán majd megindítjuk." én egészen kicsire összehúzva magamat, valahonnan a porból szólok elhaló hangon a nagy magasságba "de én szeretném, ha magától..." "majd azt mi eldöntjük, hogy mikor szül!"). Persze minden vizsgálaton minden rendben, még a vérnyomás is jó, pedig állandó a stressz, ha az ov. mindenáron fel akar vágni a terminus előtt, biztos utálja a képem, és nem akar minden reggeli viziten látni, ezért gyorsan kirakna. Szar érzés a totális kiszolgáltatottság, na. Persze, nem jön be a terve, mert a főnöke szerint nem kell elsietni.
Azért nem adja fel, a 38. héten (3 hete parkoltatnak bent) megint ultrahangra küld. A magzat becsült súlya 4019 g, tovább nem lehetek terhes, nagyon nagy gyerek, gyorsan meg kell szülni, nincs mese. Megindítják. Nem részletezem hogyan. Reggel 8-tól este 10-ig ülünk a szülőszobában várva, hogy beinduljon, hogy legalább fájjon. Nem fáj. Csak elfáradtam. Feszültek vagyunk, apu már elsírja magát, nem bírja nézni, hogy állnak ki belőlem a branülök és a hülye ctg-n feszengek, nem lehet úgy lenni, ahogy kényelmes. A baba szerencsére még mindig jól érzi magát odabent, pedig a magzatvizet már reggel elintézték. Időnként jön a doki, plusz az éppen ügyeletes és a szülésznő is és nyúlkál. Az fáj. Az nem kellemes. Este 10-kor kinyilvánítják, hogy nem érdemes tovább várni, indulás a műtőbe. Nekem már minden mindegy. Gerincérzéstelenítő. Meg se érzem. Ott áll a fél klinika, és néznek, ha volt méltóságom, már nincs. Oda se neki. 22:26-kor meghallom a sírását, gyorsan megnézhetem és viszik lemosdani. 5 perc múlva visszahozzák, odateszik a fejemhez, megpuszilom, mivel le vagyok kötözve meg minden, az arcommal próbálom megcirógatni, el is hallgat rögtön. Nem vagyok egészen magamnál, mert valami lebutítót is kaptam, tudjak aludni. De azért emlékszem. Aztán elviszik. Engem másnap délben engednek ki az intenzívről, megyek le a gyerekágyas osztályra. Akkor tudom meg egyáltalán, hogy makkegészséges, hogy "csak" 3750 g... Két napig nem eszik, nem iszik, én azt se tudom mit csináljak. Mindketten bőgünk, szaranyavagyok érzés, persze az összes szobatársnak minden okén alakul...
Na, azért aztán itthon belerázódtunk a helyzetbe, ha nem is minden úgy alakult, ahogy elképzeltem és végül nem én lettem NMA.
