Az Intellectual Property Watch beszámolója szerint az Intel, az Ericsson, a Motorola, a Nokia és a Qualcomm a WiMAX-szal kapcsolatos szabadalmaik gondozásával a Proskauer Rose ügyvédi irodát bízták meg – adta hírül ma a jogiforum.hu. A „clearinghouse”, azaz elszámolóház funkciójában működő iroda fogja megállapítani, hogy a részére átadott szabadalmak mennyiben tekinthetők lényegesnek a mobil távközlési technikában használt WiMAX-szabványok kidolgozásához, és ennek függvényében határozza meg a szabadalmi jogosultakat megillető jogdíjakat.
Tatum Anderson, az elemzés írója szerint a megállapodás célja elsősorban a mobil távközlésben alkalmazott WiMAX-szabványok jogdíjterheinek mérséklése, mivel az elmúlt években az információs technológiai iparágakban az egekbe szöktek a jogdíjköltségek. Az egyes szabványokban alkalmazott fejlesztéseket több gyártó is sajátjának tartja, és mindannyian kiszámlázzák az ezek után járó jogdíjigényeket, ezért a hálózatok üzemeltetői azt tapasztalták, hogy az eredetileg tervezetthez képest jelentősen nagyobb többletterheket indukált a 3G technológia kiépítése.
E probléma megoldására az úgynevezett patent pool megoldást választották. Egy jól működő példa erre az MPEG LA, amely az MPEG-2 technológiára vonatkozó licenciák kiadásával és az ehhez kapcsolódó szabadalmak jogdíjkezelésével foglalkozó szervezet, s jogi képviseletét a fent említett Proskauer Rose látja el. A DVD-k szabványosítását megvalósító MPEG LA körülbelül két és fél dollárt kap minden, a világon bárhol eladott lejátszó után. A patent pool rendszer megalkotásával a jogbirtokosok felhatalmaznak egy független szervezetet annak megállapítására, hogy melyik szabadalommal védett találmány nélkülözhetetlen, azaz lényeges az adott szabványnak megfelelő termék gyártásához (essential patent) Egy patent pool megalkotásával többféle szabvány is létrehozható, amelyekben más-más szabadalmaztatott találmány kaphat nagyobb hangsúlyt, optimális esetben tehát az iparági szabványokat alkalmazó vállalatok többféle lehetőségből választhatják ki a termékükhöz leginkább illőt. Az elszámolóház feladata az is, hogy a patent pool résztvevőinek az adott technológiai szabvány alkalmazásából fakadó jogdíjigényeit kielégítése.
A közös jogkezelésnek ez a fajtája azonban sokaknak nem megfelelő. Ennek egyik oka, hogy nagyon nehéz a szabadalmi jogosultak közt egyezségre jutni az egy főre eső jogdíjak tekintetében. A fejlesztők nem szívesen maximalizálják jogdíjigényüket abban az esetben, ha esély van arra, hogy az a későbbiekben potenciálisan jócskán meghaladhatná a felső küszöbértéket: a WiMAX-technológiában pedig most nagyon sok lehetőséget és ezzel párhuzamosan magas profitot látnak a gyártók. A drót nélküli technológiában rejlő jogdíjbevételek maximalizálásának egyik extrém példája, hogy vannak olyan törekvések, amelyek egyes digitek után járó jogdíjigényt szeretnének bevezettetni.
Egy másik ellenérv az ilyen jogkezeléssel szemben az, hogy a versenyhatóságok versenyellenesnek tartják, rossz szemmel nézik ezeket az együttműködéseket. Az Európai Bizottság többször a patent poolok ellenében foglalt állást: 2006-ban például, amikor az Európai Telekommunikációs Szabványügyi Szervezet (ETSI) a 3GPP Long Term Evolution (LTE) tekintetében maximalizálta a jogdíjküszöb felső határát, s a Bizottság egyértelműen versenyellenesnek nyilvánította a döntést, mivel a patent poolokat a monopóliumok melegágyának tekintik, amelyben a nagy piaci szereplők a kisebbek kárára visszaélnek túlzott erőfölényükkel.
Épp ezért az Intel, az Ericsson, a Motorola, a Nokia és a Qualcomm nem egy patent poolt hoznak létre, hanem a WiMAX-technológiához alkalmazandó találmányaikról minden (a szabadalmi leírásban nem szereplő vagy versenytársaik előtt titkos) információt átadnak a Proskauer Rose irodának. Az iroda ezután állítja össze a különféle szabványokhoz kapcsolódó jogdíjtételeket, és a nagy hálózatfenntartók ezekből választhatják ki a nekik legjobb megoldást. Így végső soron ugyanazt az eredményt érik el, mintha egy patent poolt hoztak volna létre, de nem köti őket olyan mértékben a csoporton belüli megállapodás.
Ám még így is több komoly probléma merülhet fel. A rugalmasabb keretek azt is eredményezhetik, hogy nem mindenki ugyanazt az irodát szeretné elszámolóházként használni, s ez alááshatja az együttműködést. Ráadásul a több kapcsolódó szabadalommal rendelkező cégeknek valószínűleg nem lehet kifizetődő a csatlakozás: a Samsung például, amely a legtöbb WiMAX-szal kapcsolatos szabadalom tulajdonosa, látványosan hallgat, amikor arról van szó, hogy együttműködik-e a többiekkel. S végül, a csoporton belüli megállapodás nélkül nem rendezett az sem, hogy mi történik akkor, ha valaki nem lesz hajlandó elfogadni, hogy nem az általa kifejlesztett termék minősül lényeges szabadalomnak az adott szabvány szempontjából.
