Nem lesz hosszú ez a blogbejegyzés, de vélhetően nem is lesz tanulságok nélküli.

A napokban egy hosszabb cikken dolgozom, mely egy több mint 30 éve készült filmmel kapcsolatos: egy olyan filmről van szó, melyben hangsúlyos szerepet kap a korabeli informatika, és egy hardveres szakértővel beszélgetünk arról, hogy mit is látunk, mennyire valóságos a rendező által mutatott kép, s ha igen, akkor milyen technológiákat láthatott a néző akkor, illetve hogyan nézünk mi ezekre ma.

Egy ilyen cikkhez elengedhetetlen, hogy azokat a jeleneteket mozgókép formájában is mellékeljem, amik a beszélgetés tárgyát képezik.

Igen ám, de ezt a filmet még szigorúan védi a szerzői jog, és ebben az esetben teljes mértékben legálisan kívántam eljárni, vagyis engedéllyel közölni a felvételeket. Itt, azt hiszem, hibáztam.

Habár nem vagyok teljes mértékben járatlan a szerzői jogi ügyekben, a biztonság kedvéért megkérdeztem egy illetékes, jogkezelőnél dolgozó szakértőt. Ő megnyugtatott, hogy a néhány perces filmrészletek felhasználása valószínűleg a szerzői jogi törvény által biztosított „idézés” kategóriájába esik, s ilyenkor – bizonyos feltételek teljesülése esetén: pl. a cikkem önálló műnek minősül, csak részletek szerepelnek, forrás és szerző meg van jelölve, nem manipulálom a felvételt, elkülöníthető az idézet és az idéző tartalom – semmi gond nem lehet.

A helyzet fokozódik

A biztonság kedvéért megkerestem a filmes jogokat védő szervezetet is, mivel van még egy másik gond is, tudniillik a Prohardver-nek, így az IT café-nak sincs önálló videotára, a YouTube-ot vagy a Vimeót szoktuk használni. Egy jogvédett alkotást ide feltölteni viszont nyilvánvalóan illegális, akár egy részletét is.

Az adott szervezetnél megerősítették az idézéssel kapcsolatos korábbi szakvéleményt, ám a feltöltéssel kapcsolatos aggályaimat is: valóban, engedélyt kell kérnem. De kitől? – kérdeztem –, honnan tudhatom meg, hogy ennek a régi filmnek ma ki a jogtulajdonosa? Ebben sajnos nem tudnak segíteni – hangzott a válasz –, ilyen nyilvántartással nem rendelkeznek. Esetleg nézzek meg egy DVD-t, azon rajta szokott lenni…

Hát. Venni nem akartam, abban sem voltam biztos, hogy ezt a filmet lehet egyáltalán kapni ma Magyarországon. Azért megnéztem a neten, és kiderült, hogy szerencsére igen (jó film), és ott volt a forgalmazó neve is.

No, akkor helyben vagyunk, gondoltam, beszélek velük, és megegyezünk. De nem ilyen egyszerű, mivel az adott kft.-nek honlapja nincs, a nevére adott Google-találatok – ahogy a telefonokból kiderült – a viszontforgalmazók oldalaira visznek el.

De nem adjuk fel, azért van a cégjegyzék. Ott meg is találtam őket, viszont csak postacím szerepelt az adatok között, más nem. Kicsit tovább böngésztem, és ekkor előkerült egy Excel-tábla – az akár bizalmasnak is nevezhető adatokat nézve inkább csak véletlenül érhető el –, ahol szerepelt egy mobilszám a kft. egyik alkalmazottjának neve mellett. Felhívtam, és fel is vették.

Siker? Á, dehogy, a cég valóban rendelkezett a jogokkal, de februárban lejárt a szerződésük, és nem tudják, ki az új jogtulajdonos.

Hát akkor tőccsem, ahogy tudom és ahová lehet?

Hát ennyi. Nyilván mehetnék tovább is még, de bőven elég volt ez a minikálvária is, hiszen ha még meg is találnám végre az illetékest, akkor jönne az engedélykérés, egy szerződés aláírása – hetekig tartana, és közben már el is felejteném, hogy miről akartam írni.

Slusszpoénként a szerzői jogi helyzet tarthatatlanságát illusztrálandó álljon még két érdekes momentum, melyet e folyamat alatt fedeztünk fel.

Az egyik megtalálása a kollégám, Erasmus érdeme, aki rálelt egy amerikai kormányzati oldalra, ahol az enyémhez hasonló helyzetben lévők igénybe vehetnek egy szolgáltatást a jogtulajdonos keresése közben – apró feltétellel: ugyan megkeresik őt a polgárnak, de óránként 165 dollárt számolnak fel, és minimum két óra a számlázás alapja…

A másik a YouTube-ra kitett közlemény. Ez magáért beszél: