- Padavan firmware
- Milyen program, ami...?
- Telekom otthoni szolgáltatások (TV, internet, telefon)
- Kínai cégek segítik ezentúl a Teslát, a Renault-t, a Hyundait és a Toyotát
- Hálózati / IP kamera
- Az iPadOS-re írt appokra is díjat vet ki az Apple
- Kaspersky Antivirus és Internet Security Fórum
- Crypto Trade
- Kodi és kiegészítői magyar nyelvű online tartalmakhoz (Linux, Windows)
- Vodafone otthoni szolgáltatások (TV, internet, telefon)
Új hozzászólás Aktív témák
-
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#42
üzenetére
Fantasztikus volt ez az írás! Rég olvastam már ennyire szívet melengető történetet, láne ennyire jól előadva (nekem legalábbis nagyon "bejött" a stílus, nagyon olvasmányosnak tartom; és ahogy látom, szerencsére többen is). Pár nap múlva, ha túl vagyok a könnyezésen, azt hiszem elolvasom majd a többi írásod is, kell minden napra egy szeretettel teli mese
Nemrég olvastam/hallottam, vannak, akik a zártosztályon lévőket is tudják irigyelni, mert szinte ugyanezt élik meg, mint akikről írtál. Ők önmaguk, nem mások; ez az amit nagy részünknek tanulni kell.
Nagyon jogosnak tartom a bevezetőben tett kérdésedet is: "tudsz szeretetet elfogadni"?
Én ezt most tanulom. Ki tudja még rajtad kívül? Tartok tőle, kevesen.
A mi kis országunk is nyugatiasodik annak minden jó és rossz vonzatával együtt. Én gyermekként nagyon utáltam a szoci/kommunista rendszert, bár akkor még nem tudtam. Csak éreztem, olyan álságos az egész, hogy az emberek nem azt mondják, amit gondolnak, és akik meg azt mondanák, azok nem mondhatják ki. Most is sokan-sokszor mást mondanak, mint ami valójában bennük van ("Színház az az egész világ és színész benne minden férfi és nő"), de legalább most elmondhatom, ha nem tetszik a volt/leendő/aktuális miniszterelnök viselkedése.
Rossz oldala a változásnak még bizony a jómunkásemberek lebecsülése. Én egy éve egy tizessel többet kerestem, mint Te, de abból ötven elment az albira, a maradékból vettem kaját. Most jóval többet keresek, de mégis, sokszor úgy érzem, az éhenhaláshoz sok, de ahhoz már kevés, hogy pl. lakásra előtakarékoskodjak belőle. Így csak csodálni tudom azokat, akik jóval kevesebből élnek, nem tudom, hogy teszik. No de politikáról több szó ne essék, ezt is csak azért, mert valamilyen szinten kapcsolódott a témához.
Visszatérve a kérdéshez, miszerint el tudod-e fogadni a szeretet-et, a kapitalista világszemléletbe a szeretet nem fér bele, csak az egyének szintjén (akkor meg már nem kapitalista). Az emberek jó része úgy viselkedik, ahogy azt Te is megírtad a hölgyről. Sajnálom őket, hiszen így nem élhetik át mindazt, ami az egyik legfontosabb dolog az életben.
Azt írod, szigorú is tudsz lenni. Én úgy érzem írásodból, ezt akkor teszed, amikor kell. Valószínűleg belülről jön, nem gondolkodsz rajta, és így a legjobb.
Szerintem, ha találkoznánk valahol, például munkakapcsolatban lennénk, igen hamar kiborulna nálam a bili, és összevesznénk. Aztán később, átgondolva a helyzetet, a legtöbb dologban valószínűleg igazat adnék Neked.
Úgy két hónapja én is egy nagy változáson mentem keresztül, az a gyanúm, majdnem ugyanazon, mint Yash. Válaszolok is helyette, illetve én is. Nincs sok kertelnivaló, lényegében szerelmi/kötődés-elvesztésbeli bánatról van szó. Annyiban tér el csupán a szokványos sztereotip esetektől, hogy már több éve elváltunk, de csak most döbbentem rá arra, mit vesztettem el. Érdekes volt. Amikor bementem a szobámba, úgy éreztem, minden csak illúzió. Minden tárgy, az elhelyezkedésük, amiért ott vannak. Minden. Ekkor jöttem rá arra is, tudat alatt miért utáltam mindig bemenni a szobámba. Pár nappal később találkoztam egy buddhista pappal. Külföldi volt, beszélt németül és kicsit angolul is. Én is csak kicsit (nagyon), de annyit pont sikerült, amennyit kellett. A beszélgetés végén megfogta a kezem, mindkét kezével, és adott egy jó nagy adag szeretetet. Egy másik pasi, és pillanatra sem éreztem azt, hogy homoszexuális lenne, egyszerűen csak szeretetet adott, tisztán, ahogy annak léteznie kell. A beszélgetésünk közepette volt egy mondat, ami nagyon nekem szólt (és talán Neked is Yash, figyelj!): "Stay the pain! This is the best thing, what can do." azaz: "Maradj a fájdalmadban! Ez a legjobb dolog, amit tehetsz." És bizony, ez a legjobb amit tehetek. Azt is tudom miért. Tudja még valaki?
Az idő lassan telik, és egy kicsit, nem túl sokkal, jobban vagyok. Sajnos, vissza is szoktam némileg a régi életembe, mert egy idő után már nem bírtam, elmenekültem. Pár napja, többek közt hála írásodnak is, azonban újra felfedeztem, milyen utat is kell követnem, és most már biztosan tudom, ha kisebb-nagyobb gödrökbe beleesve is, de továbbmegyek azon. Az életem pedig megélem, és megtanulom, hogyan kell megvalósítanom a szeretetet és annak elfogadását! -
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#46
üzenetére
"Kár, hogy antiszociális lakók is vannak." Igen, sajnos ilyen is van.
"Engem még megölelgetett anyám, nagyanyám." Azt hiszem, nagyon szerencsésnek tarthatom magam, mert engem is Édesanyámmal még riportot is készítettek, mert annyira szerették a vendégei (büfés). Én akkor gondolkodtam el először, egy kicsit talán különleges. Nekem csak anyu volt, akit nagyon szeretek
"Különben honnan a fenéből tanulna meg szeretni?" Bizony másképp igen-igen nehezen megy csak, ha egyáltalán.
"Nem hiszem, hogy összevesznénk, mert..." Örülök, hogy ezt mondod, az okfejtésed/eszmefuttatásod alapján kapcsán azt hiszem, tényleg úgy történne, ez pedig jó!Yash:
"mert elveszthettél vmit régen, amit nagyon szerettél", nem nem régen vesztettem el, hanem most, úgy két hónapja. De szerintem nem azért könnyeztem meg a mesét, hanem azért, mert szép, és mert mint írtam, még csak most tanulom (úgy igazándiból), hogyan is kell a szeretetet elfogadni. Ez pedig egyszerre felemelő és fájdalmas.Yash és Vakegérke:
Én nem álld a fájdalmat-nak fordítottam, nem véletlenül. Az is lehet, rosszul emlékeztem, vagy csak rosszul írtam le, pl. "stay IN the pain". A beszélgetés után másvalaki is megerősített benne, jól értettem. Szóval, szerintem azért kell a fájdalmunkban maradni (nekem legalábbis), hogy megtanuljak érezni, s ne csak elhesegessem az érzelmeimet. Én ugyanis mindig azt tettem, mert nem tudtam mit kezdeni velük. Engem mindig érzékeny embernek mondtak, és talán tényleg az vagyok, csak ezzel nem tudtam mihez kezdeni (ezt apukámtól tanultam). Nekem ezért kell a fájdalmamban maradni, meg azért, hogy tudjam, merre is kell mennem, ez utat mutat. Persze, ez nagyon nehéz dolog, senki nem akarja önszántából, hogy fájjon neki valami (hacsak nem jó oka van rá, pl. valamiféle lelki feldolgozatlanságból fakadólag), mint írtam, én sem bírtam egyfolytában, egy idő után elmenekültem. De pont emiatt a fájdalomérzet miatt, olyan dolgokat tettem meg, amiket azelőtt soha nem mertem volna, vagy csak egyszerűen "a francnak van kedve hozzá, inkább játszok/tévézek, stb.". Kényelmesebb nem elmosogatni, kiteregetni, nem elmenni elintézni a régóta gyűlő papírokat, nem fogorvoshoz menni, nem rendet rakni. Aztán az ember miután megteszi mindazt, amit régóta halogat, sokkal jobban érzi magát. Mindig azt kell tenni, ami éppen a legnehezebb! Jah, persze ezt nem várom el senkitől, hiszen én magam sem tudom sokszor megtenni. De attól még tudom, ez az igazság.
Egy ismerősöm azt mondta,
-Örüljek neki, hogy fáj.
-Miért?
-Mert még van, ami fájjon.
-Ez ilyen nagy dolog?
-Igen. Sokaknak nincs már, ami fájjon.
Ez utóbbi számomra elképzelhetetlen. Nem lennék olyan ember helyében, aki nem érez, nem tud érezni.
Szóval azt mondom, fájjon csak, ezen keresztül elérheted, hogy még jobb ember légy, hogy rájöhess, mit kell még tanulnod, és meg tudd tanulni. A szeretet az élet egy alappillére, enélkül csak vegetálni lehet, és ezt csak az tudja, aki már legalább egyszer életében megélt. Sok közmondás létezik a világban, és szép lassan fedezem fel mélyebb értelmüket, pl.: "A jó pap is holtig tanul". Ez nem csak a világi tudományokra értendő, sőt, szerintem sokkal fontosabb ennél a valódi jelentése. Az csak egy plusz jó, hogy ezt sikerült egy olyan formába burkolni, hogy az ezt még nem felismerőknek is egy jó irányt mutasson. Ismerek egy nagyon kedves, sokat megélt idős nénit. Hívő katolikus, a következő mondat viszont nem igazán azt mutatta, amit (bocsánat mindenkitől, akit érint) az egyház megpróbál beerőszakolni az emberek fejébe. Egyszer megkérdeztem tőle ugyanis, hogy sikerült túlélnie a háborút. Teljesen magától értetődően, mondta, "tanultam belőle, úgy fogtam fel, int egy tanulási folyamatot". Nos, igen. Az egész életünk egy nagy tanulás.
A buddhisták szerint, ... de ezt majd legközelebb.
Nem tudom segítettem-e, hiszen ez az én történetem, az én életem, s nem biztos, hogy van benne közös momentum a Tiéddel, Vakegérke. De ha elmeséled, amit tudsz magadról, közösen talán előbbre is juthatunk.Jó éjt mindenkinek!
-
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#51
üzenetére
Hittől függően, Isten választott nekem családot, vagy pl. én választottam magamnak. Bizonyos értelemben szerencsésen, bizonyosban nem. Történt sok, nagyon sok jó gyerekkoromban és nagyon sok rossz. Szerencsére szüleim mindketten nagyon szeretnek, de ezt sajnos csak édesanyám tudta kimutatni, én meg mint írtam, meglehetősen érzékeny vagyok. Innentől kezdve lehet sejteni a történetet... Sok év telt el, mire rájöttem, szegény apukám mennyi rosszat adott, és megintcsak sok, mire rájöttem, mégis minden tőle telhetőt megtett.
30 vagyok. Hogy ez fiatalnak számít-e vagy idősnek, azt hiszem felfogás kérdése. Én úgy gondolom, előbb is rájöhettem volna sokmindenre: Sok éven keresztül (a huszas éveimben) szerintem csak úgy léteztem a vakvilágba. A sors iróniája, hogy akkor kezdtem el élni, amikor úgy éreztem, mindent elvesztettem ami fontos volt számomra (ahogy elnézem, ez a legtöbb esetben így van, és nem csak velem, hanem egyszerűen így működik a világ). Jó lett volna/lenne együtt lenni a leányzóval (aki immáron nem leány), de tudom, nem tudnám -most még- megadni neki, amire vágyik. Az Ő számára egy baba volt a legfontosabb (bár tudom, nagyon szeretett/szeret), és most talán egy nyugodt családi élet.
Számomra egy dolog volt mindig is igazán fontos, akár tudtam róla, akár nem: megtalálni önmagam. Nekem sosem volt elég, ha láttam egy filmet, ami jó érzéssel töltött el vagy lenyűgözött, ha nem értettem a tudatommal/eszemmel, mi is történt. Ha nem tudtam, nem éltem át, akkor csak volt egy jó élményem, ami elszállt és ennyi. A barátaimnak ez megfelelt, sosem értettem, miért, és ők sosem értették nekem miért nem.
Kamaszkorom, vagy még régebb óta majd' minden éjszaka rémálmaim vannak. Ezeket ne úgy képzeld el, mint a klasszikus szörnyes-üldözős rémálmokat, csak én hívom így. Legnagyobbrészt szituációkban vagyok emberekkel vagy nélkülük (csak a háttérben vannak), és ezek a szituációk okoznak nekem nagyon-nagyon kellemetlen érzéseket. Nemegyszer előfordult, hogy zihálva ébredtem az éjszaka közepén.
Az álmaink megmutatják a problémáinkat, legtöbbször szimbólumokon keresztül. Én sokáig tudatosan nem is tudtam, mit álmodok, miért rossz, miért nem akarok lefeküdni, elaludni. Amikor rájöttem, rosszakat álmodok, akkor meg még nem tudtam mihez kezdeni velük. Ezt is tanulgatom mostanában, bár leginkább a lakótársam segít megfejteni őket.
Nem könnyű így az élet, de hozzásegít, vagyis inkább kényszerít, hogy járjam az utam, bár mint a fentiekből látszik, önmagában még ez sem volt elég. Viszont most már tökéletes arra, hogy egyfolytában figyelmeztessen, még nem értem el önmagam.
Akár játszom a számítógépen, akár filmet nézek, dolgozom, mindig csak azt érzem, valójában nincs annál fontosabb dolog, jobban legyek, önmagam legyek. Van végre egy egész jó állásom, ahol elvileg azt csinálhatom, amihez értek és amit szeretek, de az az igazság, sokkal szívesebben foglalkoznék emberekkel (hogy általuk megismerhessem magam). Sajnos ebből nem lehet megélni (pszichológus ugyanis nem akarok lenni, én ezt a témát más irányból közelítem).
A lakótársam (hozzám hasonló korú lány) most együtt van egy pasival és nagyon jól megvannak, beszélgetnek (semmiről), néha nézik a tévében az értelmetlen filmeket, egyszerűen együtt vannak. Egyrészt irigylem őket, másrészt borzalmasnak találom azt, hogy ennyire nem csinálnak semmit ami (szerintem) fontos lenne az életben, különösen, hogy a leányzót meglehetősen okosnak és tapasztaltnak tartom lelki téren. Persze igazából én sem vagyok sokkal jobb, csak máshogy "cseszem el" az időmet, de ezt legalább tudom, és tudom, hogy előbb-utóbb ez végetér.
Szóval, itt látom magam előtt a példát, hogyan nem szabad élni, hogyan nem szeretnék és nem tudnék most már élni, ugyanakkor tartok tőle, exemnek nagyjából szintén ennyi vágya van; ez pedig mint írtam, nekem nem elég. Hiába szeretem, hiába szeret kicsit még mindig, most, az eddig eltelt évek alatt és még egy ideig biztosan nem lennénk jó páros. Talán egyszer összefutunk még (sokszor álmodozom erről), bár gyanítom, ez a hajó már elúszott. A másik lehetőség, hogy nem ő volt az igazi, és majd elfeledem bánatom. Harmadik lehetőség számomra nincs. Ha önmagam is leszek majd, társ nélkül, gyermek nélkül én sem érzem értelmesnek az életem. Másrészt, meg bár néha picinyt kételkedem benne, mégis tudom megtalálom az igazit és élni fogok vele.
Azt mondják, jó egy társ, de sokkal fontosabb, hogy ne legyen szükségünk rá. Nem kell nélküle élni, jó ha van, de tőle függjünk. Ha társ nélkül nem vagyunk egész emberek, akkor még van mit tanulnunk (nekem például). Ha úgy érzed, nélküle nem vagy egész, akkor függtél tőle. Ha egész vagy, csak nagyon fáj a hiánya, a szeretete, az más, attól még lehetsz boldog, miközben sírsz.
Nem tudom, milyen érzés lehet mindörökre elveszíteni valakit, akit ennyi ideig szerettél, aki ennyi ideig szeretett (nem feledve az előző bekezdést). Nekem még mindig lehet reményem a találkozásra, bár arra inkább gondolni sem merek, most mással, másokkal volt és van, nem jó érzés nagy-nagyon-nagyon nem. Hogy melyikünk tragédiája nagyobb? Talán mindkettőnké.
...
Akárhogyan is, egyrészt nincs azonnali gyógyír semmire, a lelki jólétünk pedig legfőképp tőlünk függ (persze azért jól jön egy kis segítség a nehéz időszakokban). Nem tudom, mit kéne érezned, de úgy vélem, a legjobb úton jársz, amin csak mehetsz. Igen, még akkor is, ha Ő már nincs veled. Amit most teszel, az, hogy elmondod másoknak élményeidet, tapasztalatodat, felébreszti az emberekben a szeretetet, és nem feledteti, kik is ők. A hozzáállásod, türelmed nem csak másoknak jó, hanem Neked is, hiszen megadod a lehetőséget, hogy felszínre kerüljön a valódi probléma, amivel már érdemes foglalkozni, ami által lehet fejlődni. Ez pedig, akárki problémája is, hosszútávon mindenkinek jó (ejj, de giccses lett ez).
Neked csak azért lehet érdemes a fájdalmadban maradni, mert ez nem csak arra jó, hogy megtanuljunk érezni, hanem arra is, megtudjuk, mikor nyugodtunk már meg. Sokat gondolkodtam azon, elfelejtjük-e érzelmileg a velünk történteket. Szerintem nem, és nem is kell, hogy elfelejtsük, nem is szabad elfelejtenünk. De: nem szabad önsajnálatba menekülnünk sem (szerencsére Te nem tetted)! Az igazság valahol a kettő között van, egy keskeny kis úton, melyet úgy érzem sikerült megtalálnod. Azt viszont nem tudom, ez pontosan mi is, ehhez még sok-sok órát kellene beszélgetnünk (és még talán akkor se). Ne haragudj, hogy most nem tudtam irányt mutatni, szerettem volna, de ahhoz még idő, és ahogy írtam, még sok beszélgetés kell, az pedig, hogy maradjak a fájdalmamban, Neked talán nem szólt. -
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#61
üzenetére
"Nem tudom, hogy ez-e a szándékom."
Nem kell tudnod, és szerintem nem is kell tudatosan ebbe az irányba menned. Úgy teszed jól, ahogy most is: a szíved visz.
"Verbálisan is megteszem, de két-három mondat után egész másról beszél a partner."
Nanáhogy! Senki nem szeret olyasmivel foglalkozni, ami fáj neki. Ahogy pedig azt már kitárgyaltuk, sokan nem tudnak szeretni, és sokan nem tudják elfogadni a szeretetet. A változtatáshoz pedig a másik félben kell jönnie egy belső késztetésnek, a térítés nem megy, a saját akaratod nem erőszakolhatod rá a másikra, annak sosincs eredménye (igen, Te nem teszed!), többek közt ezért nem tetszettek soha az egyházak, és ezért is tetszik pl. a buddhizmus.
Nem hinném, hogy egy írástól jobb ember lesz valaki, de hiszem, hogy ha megvan benne a szeretet adása és elfogadása iránti vágy, akkor ettől elindulhat az úton. Nekem pedig úgy tűnik, vagyunk páran, akik így vannak vele (nézd csak meg a kommentek számát, és még többen vannak, akik olvasták, csak nem tudtak mit írni).
Így várjuk még a -nem "lökött", hanem "az érezni tudó" embertől, Tőled- további szeretetteli írásaid, akkor, amikor a szíved diktálja.[ Szerkesztve ]
-
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#66
üzenetére
Félelem.
Ez sokunkban megvan, bennem is. Én szinte mindentől féltem, és még most is sok mindentől félek. Mások is félnek, legtöbbször saját maguktól. Erre csak egy gyógyír van, bele kell menni a félelembe. Én a legtöbbször amikor odaértem, nem értettem, mitől is félek.
Nem gondolom magam kellően szerethetőnek, ezért aztán félek én is a szeretettől, annak elfogadásától, nem érzem/nem éreztem úgy, hogy megérdemlem. Lenne rá okod, hogy ne szeress, de arra is, hogy igen. Ha egy magasabb nézőpontból nézed tetteimet, akkor azt hiszem, nem nagyon lenne okod a nem szeretésre (bár ekkor már másokat is máshogy ítél meg az ember).
"Bizonyára akad újabb eset, amelynek kapcsán kiírhatom magamból érzelmeimet."
Nekem sikerült, hiszen pont most teszem, hála Neked! Ezek szerint, ennek alapján előbb-utóbb Neked is menni fog, és jó esetben észre sem veszed majd
Nem tudjuk a jövőt, nem tudjuk, kik vagyunk és hová megyünk, ezért aztán szükségünk van egy fogódzóra, egy célra, ami utat mutat. Sokan abban látják a megoldást, hogy hisznek olyasmiben, amit látnak, nem hallanak csak a gondolataikban létezik, mert így azt nem tudják elvenni tőlük, ráadásul sokkal kényelmesebb másra hárítani, hogy "elvetted a fiamat", "rossz vagy, fiam", mint elgondolkodni, hogy tulajdonképpen én mit is csinálok a létben, hogy a gyerek rólam veszi a példát, mert látja azt, amit olyannyira palástolni igyekszem, eltanulja a szerepjátszást. Azt hiszem, nincs jobb irány annál (ha úgy tetszik, inkább ebben higgyünk), mint hogy megismerjük és jóban legyünk önmagunkkal, hogy ne legyen szükségünk a színészkedésre.
Bár relatíve sokat beszéltem a buddhizmusról, mégsem tudom, mit jelent a zárómondatod, megköszönném, ha leírnád magyarul is
Más: ha már olyannyira azt mondogatom, hogy tanuljunk a minket ért helyzetekből, akkor most megpróbálok a saját jótanácsom szerint eljárni, de nem egyedül, hanem Tőled, mindenkitől segítséget kérve. A munkahelyemen egy olyan feladatot kaptam, ami nagyon érdekes számomra, a munkaadó számára és a többiek számára is, nevezetesen egy kis, pda kinézetű kütyüt kell előállítanom érintőképernyővel. Persze mindenki arra van ráizgulva, hogy mikor ír már ki valamit, mikor lehet már nyomkodni. Gőzük sincs arról, mekkora feladat is ez. Istenigazából nem is kell, hogy tudják, ők felhasználók, akik használni szeretnék az adott eszközt. Gyakorlatilag egyedül én tudom, mit is csinálok és az mennyi idő. Így persze egyfolytában mindenki azt kérdezgeti, mikor lesz már kész, én meg nem tudok lassan mit mondani, mert tudom, hogy még sok hónap, mire kész lesz. Ők meg nem értik, mit kell ennyit foglalkozni ezzel. Mondjam el nekik? Nem érdekli őket, csak az, hogy nyomkodni lehessen. Én meg stresszelem magam, bár igazándiból csak a főnököm érdeklődése zavar (hozzátenném, hogy nem rosszindulatú az érdeklődése, csak gondolom, ő is izgul), például azért, mert attól félek, hosszútávon ez az állásomba kerülhet, vagy mert passz... Mindegy, ez a félelem mennyire nyugszik valós alapokon, az a fontos, hogy ez bennem van, hogy ezt érzem. Amúgy is jellemző rám a szélsőség, sajnos sokszor a legrosszabbra gondolok rögtön. Mindenesetre megköszönöm, ha valaki (elsősorban Te, Vakegérke) tud valami okosat mondani, mit is kéne tanulnom az adott szituációból (nem kell azonnal válaszolni, egy darabig még úgyis aktuális lesz a téma).[ Szerkesztve ]
-
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#69
üzenetére
Hű... hát... most én fogytam ki a mondanivalóból. No meg sok olyasmit is írtál, amivel egyszerűen kényelmesebb nem foglalkozni. Azért végül csak összeszedtem magam. Kezdem a könnyebbel: Nagyon érdekes a kis értekezés a buddhizmusról, különösen a kő sorsa! Megpróbálom megjegyezni, bár tudom, nem lesz könnyű.
A többi...:
Igen azt hiszem bilincsben vagyok, méghozzá olyanban, amit én raktam magamra.
Nem, nem vagyok türelmes másokkal sem, sajnos a türelmetlenség alaptermészetem.
"Fogadd el Önmagad feltételek nélkül." Azért ugye te is tudod, ez nem ilyen egyszerű és ennyitől nem megy? Persze, ez a végcél, csak épp azt nem mondta el senki, ezt hogyan kell!
Egy kedves ismerősöm mutat még sokszor utat, mond olyan dolgokat, amiket megtéve jobbá válhat az életem. Sok olyasmit mond, ami nem tetszik, amivel úgy érzem, nem akarok foglalkozni, mert félek tőle, mert fáj. Eddig -ilyen téren- mindig igaza volt, bár ez néha csak évek múlva derült ki. Nagyjából neki sikerült a fenti kérdésre választ adni, utat mutatni. (Hmm, most így visszaolvasva a fogalmazásom esetlegesen félreérthető (a felkiáltójeles mondat), nem áll szándékomban támadni, csak azok a fránya nyelvtani szabályok...)Szigorúan tényszerűen:
most már versenyszférában dolgozom, itt nincs idő rendesen megcsinálni semmit (azért igyekszem itt-ott egy kis időt lopni), viszont megfizetnek. Scotty árulta el egyszer a titkát az egyik Star Trek filmben, mindig kétszer annyi időt mondott az elkészülésre, amennyi szükséges volt, így mindig ő volt a csoda; lényegében Te is ezt fogalmaztad meg, és ez alapjában jól is működik, kivéve akkor, amikor kétnaponta járnak az ember nyakára, hogy mikor lesz kész...
Visszatérve a -számomra- legnehezebb részre: türelmetlen vagyok, tartok tőle, hogy az is maradok, esetlegesen csak jobban el tudom ezt fogadni és kezelni. Magamnak meg akár adok időt, akár nem, úgyse kapom meg előbb, amire annyira vágyom.
A történet: talán most először fordult elő velem, hogy először nem az értelmemmel értettem meg valamit, hanem csak éreztem, mit jelent. Most, így pár nap elteltével tudatosult a lényeg, most tudom azt mondani, hogy "értem már". Mások úgy emlékeznek rá, hogy annyi jót tett olyan volt, amit leírtak a papírra, még ha ő másnak is gondolta magát. Egy dolog pluszban: szerintem nem ez a fontos, hanem az, hogy magunkról mit gondolunk, és még fontosabb, hogy rájöjjünk, miért. Ha már tudjuk a valódi okot, akkor már el tudunk kezdeni tenni valamit, így juthatunk el oda, hogy szeressük önmagunk. Én idáig jutottam eddig el, tudom már miért nem szeretem magam, egyelőre csak a további tennivalókat nem látom, csak vakon haladok/próbálok haladni a végcél felé. Idővel, ha megadom...
ui.:
Hohó!
Azt hiszem egy nagyon fontos dologra jöttem rá ebben a pillanatban, Neked köszönhetően! Az ember mindig olyan helyzetekbe kerül, amiből tanulhat (ezek azok a helyzetek, amiben rossz érzésünk van, amikor azt hisszük ellenünk vannak az emberek, lásd a példámat), ez is az! Eddig erre csak következtettem az életemben történtekkel, de most látom a konkrét helyzetben: sokszor érzem azt, hogy nincs elég idő, a volt főnököm is mondta, hogy lassú vagyok, miközben a kollégáim egy másik problémán még több ideig rágódtak. Az ember mindig azt hozza ki másokból és azt veszi észre mások mondandójában, amit önmagában elítél, vagy valami miatt fontosnak tart. Én türelmetlen vagyok, nem hagyok magamnak elég időt, ahogy mondtad, így úgy látom, ezt mondják nekem, ezt teszik velem mások, nem hagynak időt!
Hmmm... most arra kell rájönnöm, ezt hogyan oldhatom fel, s erre lehetőleg adjak időt, igaz?
...
A fentebb említett ismerősöm szerint nem ismerem a korlátaimat, s tudom, ez nagy hiba. Azt hiszem, ez egy korlát. Jól gondolom? -
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#71
üzenetére
Nem volt kedvem erre a bejegyzésre válaszolni, ahogy az előzőre sem. Ha megteszem, szembe kell néznem azzal, amit eddig nem tettem meg, ami fáj, amitől félek.
Négy és fél nap. Minden nap néztem a fórumot, volt, hogy egy nap többször is. De nem éreztem türelmetlenséget, egyszerűen csak vártam. Ellenben máshogy türelmetlen voltam, és meg is kaptam érte a magamét...
A diófa: bevallom, nem értem. Értem, hogy nem lehet, csak türelmesen bánni vele, megadni unokáinknak a lehetőséget, hogy élvezzék gyümölcsét. Csak úgy érzem, ez nem a teljes igazság, amit mondani kívántál.
A tükör: irigyellek, hogy Neked így sikerült. Nem hiszek benne, hogy ez számomra is így működne, de megpróbálom, tiszta szívből.
Régen választottam egy szép, de gonosz nőt. Jó volt vele és nem volt jó. A testét visszakívánom, mást nem. A fejemben az van, hogy...félek magamtól. Igen, magamtól is, mint szinte -szinte!- mindentől.
Igen, értem. Elfogadni? Még, nem megy.
Ne akarjam önmagam megítélni? Egész életemben ezt tettem. Szegény édesapám ítélt mindig, nem pozitív irányban. Nem azért tette, mert rossz ember, hanem mert Ő is küzd önmagával. Viszont ezt megkaptam én is. Középiskolában egyfolytában teszteket bújtam és mindenkivel ki akartam töltetni azokat. Nem tudtam, ki vagyok, csak azt, hogy rossz gyerek. Szükségem volt folytonos megerősítésre, hogy mégsem vagyok az (ez kicsit még mindig így van, bár némiképp átalakult). "NEM"! De. Szerintem mindkettőnknek igaza van. Amíg nem tudjuk, mit gondolunk magunkról, mit érzünk magunk iránt, tenni sem tudunk érte. Amíg csak rossz érzésünk van, és nem tudjuk mitől, csak megyünk előre vakon (jobb esetben; rosszabban nem megyünk sehová). Ugyanakkor, ha ezt már tudjuk, megtehetjük, hogy megkérdezünk mást, ő is így lát-e minket, és jó esetben ezt még talán el is tudjuk fogadni. Azt hiszem, Nekem még több ilyen fogam van. "Idővel, ha megadom..." mert ebből a szempontból már ismerem önmagam, és tudom, hogy nem feltétlenül adom meg az időt.
...
Ki a fene szeresse, ha nem én... néztem magam a tükörben, nem vagyok arányos testalkatú, izmos, csak magas és vékony. Az ajkam teltnek érzem, de ha nem figyelek a részletekre, akár még egy jóképű fiatalembernek is mondhatnám magam. Ebbe a testbe vagyok zárva, ebben kell élnem, ha tetszik ha nem. Majd akkor szeretem magam, ha nem vagyok "rossz gyerek". De mindig az vagyok. Az vagyok? Miért? Mi rosszat teszek? Nem felelek meg mások, apám, önmagam elvárásainak? Feltételeket szabok. Feltétel nélküli, vagyis inkább elvárás nélküli szeretet, önmagamnak.
...
Megkaptam a magamét. Mindenáron beszélni akartam a lakótársammal, úgy éreztem, mindenképp el kell neki mondanom valamit, kértem, adjon rá időt. Visszaírt, ne legyek erőszakos. Nem hagytam időt, nem voltam türelmes, valószínűleg csak a saját dolgomat akartam ráerőszakolni, pedig nem is kérte. Ez van; egy lecke, amiből... szeretnék tanulni. -
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#73
üzenetére
Félreértettél! Nem erőszakolod magad rám, nem éreztem egy picit sem ezt. Mindösszesen leírtam az általam ismert igazságot, miszerint félek, fáj... ki akarna magának fájdalmat okozni, feltépni a sebeket? Csak az aki tudja, hogy ezzel lehet csak kitisztítani. Fáj az önmagammal való foglalkozás, de tudom, hogy úgy nem jutok előre, ha nem teszek semmit...
Szóval válaszolj csak
A többit majd később, lehet, hogy csak holnap. -
Lajti
tag
Meg kell tenni azt is, amit nem szeretünk, hogy tovább tudjunk lépni, lásd a fentieket. Egyébiránt viszont egyetértek, és köszönöm hozzászólásod, főleg ezt: "Kiszexuáltan nehéz eljutni arra a pontra, hogy ezt "megtehesd", de onnan visszanézve csak vergődésnek tűnik majd a korábbi élet(ed)." Ez sok erőt adott!
Vakegérke:
Hogyne lett volna értelme a beszélgetésünknek! Ha nem tesszük, csak jóval később értem meg, hogy türelmetlen vagyok! Amit leírok, az érzéseim, ami bennem van. Leírom, hogy kijöjjön, hogy én is megértsem, hogy Te is megértsd. De a fájdalmamat nem hárítom át Rád!
Most pedig megemésztem, amit írtál, s azután jelentkezem...[ Szerkesztve ]
-
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#88
üzenetére
Eltelt négy hónap. Majdnem minden nap megnéztem a fórumot, vártam, hogy hozzászóljon valaki, hogy ne nekem kelljen. Egyszerűbb volt várni, mint tenni valamit, mert utóbbi fájdalmas és félelmetes. Aztán jött megint valami, ami miatt kénytelen voltam megint szembenézi a félelmeimmel, és így nagy nehezen összeszedtem magam, újból elolvastam a kezdőírást és az összes hozzászólást. Érdekes volt, hogy most először nem éreztem butaságnak/rossznak, amit leírtam (igen, a neten amikor nagyritkán hozzászóltam valamihez, később elolvasva szinte mindig hülyeségnek tűnt, még egy teljesen ártalmatlan mondat is).
Kezdjük talán az egyik legfontosabbal:
A diófa: azért ültette az emberünk mert így adott szeretetet a világnak, másoknak.
A cetli: az az ember valójában az volt, amit leírtak róla. Rosszabbnak ítélte meg saját magát, mint amilyen valójában volt. "Mások, igenis mások látnak minket olyannak, amilyenek vagyunk. Pont." Tehát azt fejezed ki, hogy én nem látom magam szeretetreméltónak, jószívűnek, olyannak, amilyen vagyok. Hát igen. Bár most azt tanulom, hogy ne mások véleményére adjak, illetve féljek tőle, hogy mit mondanak, mégis megint mások azok, akik valójában engem látnak (mert én magamat nem).
Pár napja megbetegedtem, és a torkom is fáj, berekedtem. Köhögtem egy ideig, ma már nem. Aztán mégis köhintettem kettőt. Rájöttem, ez akkor történt amikor arra gondoltam, hogy valamit nagyon el akarok Neked elmondani. Legfőképp Ezen sorok írásakor! És tudod mi a helyzet? Most, hogy leírtam, még mindig fáj a torkom, de valahogy már nem is akaródzik köhögni, jobban vagyok! Sokkal jobban!
A napokban úgy alakult, hogy a véletleneknek (meg hogy meghagytam a lehetőséget nekik) köszönhetően jelentkeztem egy tanfolyásra (bár ettől is féltem), a most következő és azutáni hétvégén lesz. Világmegváltást nem, de azért sokat várok tőle, remélem így lesz. Ha úgy alakul majd elmesélem.
Azt hiszem most így hirtelen nem is akarok mást elmondani.
Várom válaszod, hozzászólásod, akár hónapok múltán is, üdv![ Szerkesztve ]
-
Lajti
tag
válasz
Vakegérke
#92
üzenetére
Nem arctalan, hiszen e nevet barátaim, kollégáim (és talán még a neten is) jól ismerik. De nem ez számít, és nem is a nyilvánosság. Az igazi nehézség, hogy magammal nézzek szembe, ez fájdalmas, félelmetes. Mostanában próbálom, meglátjuk hogy megy.
Az én egyik feladatom ez, hogy szembenézzek magammal, a félelmeimmel. Másnak más kereszt jutott, nekem ez. Azt hiszem, most már tudok én is szólni a péknek, a zöldségesnek is, és valószínűleg nem is lenne gond belőle (azaz már nem, vagy csak nagyon kevéssé félnék ettől). Még nézek más, mélyebb félelmek után is, gondolom, előbb-utóbb azokat is feloldom. Féltem tőled, mindenkitől, mindentől. Féltem, mert ha Veled beszélek, akkor magammal is kell, ezért nem válaszoltam. Miért félek? Így alakult, ahogy írtam, mindenkinek más nehéz.
Nem, nem írtál butaságot. Csak szépet, ahogy eddig is.
A hétvégén lesz egy tanfolyam, ami előfutára egy mélyebbnek is, és az utóbbitól sokat remélek. Féltem erre is jelentkezni, így hát megtettem, remélem ez is segít.
Nem tudok most mást írni. Ha úgy alakul, úgyis beszélünk még.
Köszönöm!
Új hozzászólás Aktív témák
lo A szeretet független. Képes vagy szeretni? Húzósabb kérdés: tudsz szeretetet elfogadni?
- EDIFIER R1700BTS hangfal pár makulátlan, új állapotban, 2 év hivatalos garanciával, alkalmi áron
- LG OLED55B23LA 2 Év GYÁRI GARANCIA
- Apple iPhone XR 128GB, Kártyafüggetlen, 1 Év Garanciával
- Gamer PC , i7 12700KF , RTX 3080 Ti , 64GB DDR5 , 960GB NVME , 1TB HDD
- Intel PC , i5 8500 , 1660 6GB , 32GB DDR4 , 512GB NVME , 500GB HDD
Állásajánlatok
Cég: Promenade Publishing House Kft.
Város: Budapest
Cég: Ozeki Kft.
Város: Debrecen