Új hozzászólás Aktív témák

• #52 Cifu nagyúr Tertius #46

  Új Válasz 2016-10-24 10:27:37 #52

  Új hozzászólás

  Összes hozzászólása itt Válaszok az összes hozzászólására itt Válaszok erre a hozzászólásra

  Privát üzenet küldése

  

  Cifu

  nagyúr

  válasz Tertius #46 üzenetére

  Témához nem értőként kérdezném, hogy ez az újrafelhasználható első fokozat nem hamvába holt ötlet (még akkor is, ha meg tudják csinálni)? OK, beleölve x millió / milliárd dollárt, működik, de mennyire hatékony, és kockázatos?

  Két cég is ezt választotta, a SpaceX és a Blue Origin. Per pillanat megvalósítható szinten nincs jobb. Az ULA egy olyan alternatívát próbálgat majd, hogy a hajtóműveket leválasztja az első fokozatról, és ejtőernyővel hozza vissza. Az ArianeSpace pedig hasonló módszerrel, de a hajtóművek mini-repülőgépként, szárnyak segítségével, kifutóra szállna le.

  A Blue Origin és a SpaceX már bebizonyította, hogy a hajtóműves megoldás életképes. A SpaceX korábban próbálkozott az ejtőernyős megoldással, ám sem a Falcon 1, sem az első két Falcon 9 indításnál nem sikerült egy fokozatot sem visszaszerezni. Sőt, még csak felvételek vagy fotók sincsenek arról, milyen állapotban értek vizet a kudarcot vallott fokozatok.

  Szóval jelenleg ez a legjobbnak tűnő út...

  nem inkább a nagy rakékák esetleges sorozatgyártásával kellene költséget csökkenteni (még úgy is, hogy a végén drágább, de megbízhatóbb program lesz),

  Nem tudod ilyen módon csökkenteni a költségeket drasztikusan. Egy Merlin-1D hajtómű ára több, mint 1 millió dollár, a Raptor feltehetően még drágább lesz. Szóval csak egy Falcon 9 hajtóműveinek az ára 10 millió dollár (9db Merlin-1D az első fokozatban, 1db Merlin-1D Vac. a második fokozatban). Plusz a tartályok, avionika, és a többi. Ha az első fokozat 9 hajtóművét sikerül visszaszerezni, és újra felhasználni, akkor máris 9 millió dollárral beljebb van. Ha 1 millió dollárba kerül a visszaszerzés (javítás, karbantartás, a visszatéréshez szükséges extra felszerelések), akkor is 8 millió dollár. Ez pedig csak a hajtóművek ára...

  illetve egy-egy gigantikus, masszív egylövetű helyett több, kisebb csomagot felvinni, és ott összeszerelni (akár egy Mars-programhoz).

  Nézd meg az eddigi terveket. Mind a mai napig alapvetően jobban szeretik egyben felvinni a cuccokat. Az űrben való találkozás, dokkolás, összekapcsolódás, mindezt úgy, hogy az összekapcsolódott szonda / űrhajó / űrbázis kibírjon például egy Föld-Mars utat, az olyasmi, amivel még senki sem próbálkozott, és minden ódzkodik tőle.

  Anno az Apollo-programnál az első verzió szerint két vagy három rakéta vissza volna fel külön-külön az Apollo űrhajót (Command Module / CM), illetve a leszállóegységet (Landing Module / LM). Még ott is nézetkülönbségek voltak, hogy a Föld vagy a Hold körül dokkoljanak és szálljanak át. Végül építettek egy nagy rakétát, de nem összekapcsolódva, hanem az utolsó fokozat leválása után kapcsolódnak csak össze (az LM addig az Apollo mögött volt tárolva).

  Nyilván egy több száz tonnás Mars-űrhajó esetében ez a megoldás marad, de a SpaceX az ITS-el pont azt hozta fel, hogy ezt meg lehet csinálni űrbéli tankolással, és így "építeni" nem kell semmit a világűrben...

  Lásd a mostani EU-s Mars-szonda kudarcát, ahol sok év és sok millió euró pénz ment (részben) kárba.

  Az EU-s leszálló modul eleve tesztelésre épült, hogy a leszállás megoldását teszteljék. Nem sikerült. Anno a NASA hatalmas szerencsével mindkét Viking szondát sikeresen rakta le, ám eleve azért duplázták meg őket, hogy nagyobb esély legyen a sikerre. A későbbi szondáknál tapasztalati úton fejlődtek. A Mars Polar Lander odaveszett, amely a légkörbe való beéréskor, a leszállólábakban lévő érzékelők adatait értelmezni képtelen számítógépre vezethető vissza. Kitalálták azt, hogy akkor inkább felfújható "lufikkal" tompítják a földetérést, kiiktatva a lábakat. Ez volt a Pathfinder megoldása. Aztán kiderült, hogy a "lufik" túl sérülékenyek, könnyen kiszakadhatnak, de már nem volt visszaút. Ezért később visszatértek a Polar Lander féle aktív hajtóműves leszállásra. Azóta mindegyik bevált.

  Az ESA ezt az aktív hajtóműves leszállást akarta lemásolni, de valahol hiba lépett fel, valami miatt túl magasan vált le a felső védőborítás és az ejtőernyő. Valamiért a szonda azt hitte, hogy közelebb van a talajhoz, mint valójában. Most jön a tesztelés és kísérletezés, hogy rájöjjenek, hol hibáztak. De az ESA valójában egy már többször sikeresen bevált megoldást másolt le. Nem léptek saját útra....

  Biztosan az okosak az ESA / NASA tetején is tudják ezt, de vajon mi a kontra az ilyen megoldásokkal szemben, illetve mi lehet az ok, hogy a SpaceX ezt erőlteti?

  A cikkben, amit linkeltem leírtam, hogy a NASA a 2000-es évek után több kudarcba fulladt újrafelhasználható űrrepülőgép- vagy VLVL (függőlegesen felszálló és függőlegesen leszálló) újrafelhasználható rendszer (vélt vagy valós) kudarca miatt inkább marad a bevált megoldásoknál. Hiába volt előremutató a DC-X vagy az X-33, túl sok volt a rizikó, amire egyszerűen nem volt pénze a NASA-nak a méregdrága űrrepülőgép és űrállomás üzemeltetése mellett. Mivel a törvényhozás nem preferálta a kockázatos új technológiákkal való kísérletezést, ezért a NASA szélkakasként irányba állt: nem újrafelhasználható, már sokszor bizonyított megoldásokra támaszkodott. Ez volt az ARES és az Orion program, ami most SLS és Orion programként fut tovább. Az SLS hordozórakétából egy csavar sem kerül újrafelhasználásra, és még optimista számok szerint is közel fél milliárd dollár lesz egyetlen indítása. A szakmai oldalakon az SLS (Space Launch System) meg is kapta a gúnyos Senate Launch System jelzőt (Szenátus Indítórendszere - vagyis hogy az az elsődleges feladata, hogy a Szenátus lobbijait sikeresen kiszolgálja, az, hogy képes terhet vinni a világűrbe, másodlagos csak....).

  A SpaceX beleáll abba, hogy olcsó, de életképes technológiákkal kísérletezzen. A számok őket igazolják, ha ők nem járnak sikerrel, akkor a Blue Origin teszi meg. Most ők ketten elindítottak valamit, amit a többi piaci szereplőnek le kell követnie, különben nem lesznek versenyképesek. Ha a SpaceX 40 millió dollárért fog egy GTO vagy LEO indítást adni újrafelhasznált első fokozattal, akkor alsó hangon is fele annyiért nyújtja ezt, mint a következő legolcsóbb alternatíva, és vagy 50-60 millióval olcsóbban, mint a legmegbízhatóbbnak kikiáltott Ariane 5. Még ha a biztosítás drágább is lesz (mondjuk 200 milliós összegnél 10 millió helyett 40 millió), akkor is bő 20-30 millió dollárral olcsóbb, mint mondjuk az Ariane 5.

  Nem véletlenül van most 70 indítási megrendelésük...

  A többiek pedig nem tehetnek mást, rá kell lépniük erre a kockázatos útra, vagy pedig ki kell szállniuk, mert előbb-utóbb egyszerűen nem lesznek versenyképesek...

  Légvédelmisek mottója: Lődd le mind! Majd a földön szétválogatjuk.

Új hozzászólás Aktív témák