A jelenlegi szerzői jogi szabályozás idejétmúlt
Lawrence Lessig, a Stanford Egyetem jogászprofesszora, az alternatív szerzői jogi megoldást kínáló Creative Commons atyja új könyvvel jelentkezik: Remix című munkája október 16-án kerül a boltokba Amerikában. A The Wall Street Journal Lessig egy fontos gondolatmenetét kiemelve ajánlja az érdeklődők figyelmébe a kötetet, írásunk e szöveg alapján készült; Lessig gondolatait idézzük.
Ismerős sokak számára a hírhedt eset (erről mi is írutnk – a szerk.), hogy 2007 februárjában Stephanie Lenz 13 hónapos fia, Holden táncra perdült, s ez komoly szerzői jogi problémákra hívta fel a figyelmet. A család CD-lejátszójából éppen Prince „Let’s Go Crazy” című száma szólt, amit a gyerkőc már korábban is hallott és megmaradt az emlékezetében, így minden esetben, amikor meghallotta ezt a dalt, követte Prince utasítását és „őrültté” változott – nekiállt a maga gyermeki módján táncolni. Ms. Lenz kapva kapott az alkalmon, fogott egy kézi kamerát, és felvett 29 másodpercnyi műsort, majd, mivel ezt szerette volna megmutatni az édesanyjának, feltöltötte a filmecskét a YouTube-ra – e-mailben ekkora anyagot elküldeni nem könnyű. A linket azután elküldte az ismerősöknek és a családtagoknak.
Aztán egyszer csak valaki a Universal Music Grouptól megnézte Holden táncát – e kiadó kezeli Prince szerzői jogait –, s ennek következtében küldtek egy levelet a YouTube-nak, felszólítva őket e videó eltávolítására. Mivel a YouTube nem akart jogi perpatvarba keveredni, eltávolították a felvételt; a szóvivőjük pedig természetesen nem kommentálta az esetet.
Ilyen események nap mint nap történnek. A YouTube-szerű cégeket rendszeresen felszólítják anyagok eltávolítására. Kétség nem fér hozzá, nagy részük indokolt. A Universalé azonban nem. A felvétel minősége rettenetes volt, és nagy valószínűséggel senki nem azért töltötte le Ms. Lenz videóját, hogy aztán ne fizessen Prince-nek ezért a zenéért. Nem hihető, hogy akár Prince-nek, akár a Universalnak bármi kára lett volna Holden Lenz miatt.
A YouTube rövid üzenetben informálta Ms. Lenzet, hogy törölték a videóját. Ő nem értette a dolgot, több helyre is eljutatta a kérdést: „Miért?” Aztán rátalált az Electronic Frontier Foundationre (EFF), akik úgy vélték: a szám felhasználása teljes mértékben megfelelt a tisztességes felhasználás szabályainak, az Egyesült Államokban használatos fair use-nak. Az EFF jogászaival történt egyeztetés után Ms. Lenz értesítette a YouTube-ot, hogy Holden tánca nem sérti a Universal jogait. A Universal jogászai természetesen mind a mai napig úgy vélik, hogy ez az eset szándékos megsértése az Egyesült Államok szerzői jogi törvényének, és akár bíróságra is hajlandóak elvinni az ügyet, 150 ezer dolláros kártérítést követelve Holden táncáért.
Ennek azonban nem így kellene lennie. Azon kell mesterkednünk, hogy a szerzői jog minél inkább bátorítsa a professzionális és amatőr felhasználást anélkül, hogy az kikezdené Prince bevételeit, profitját. Vissza kell utasítanunk azt a képzelgést, hogy az internet kultúrája profitellenes, illetve, hogy a profit internetkultúra-ellenes; a valódi változásoknak azonban bennünk és a törvényekben kell, hogy végbemenjenek – már ha ezt tekintjük a jövő útjának. Ms. Lenz pere egyre inkább általánossá válik. A profik, mint a Girl Talk, vagy Candice Breitz, valamint az amatőrök is, akik a YouTube-ra töltik fel a videóikat, egyszeriben a mohó ügyvédek céltábláivá váltak. A kreativitásuk tartalmazza mások kreativitását, illetőleg azokhoz kapcsolódik, az eredeti művek tulajdonosai pedig egyre gyakrabban a szerzői jogot hívják segítségül e folyamat megállítására.
Tulajdonképpen az új mű „idézi” a régit. Míg azonban a valódi íróknál időtlen idők óta létezik az idézés szabadsága, addig az új, digitális „írók” nem is keresik ezt a jogot. Ehelyett azonban az ügyvédek megkövetelik az engedélyt a régi felhasználására az új műben. Szerencsére azonban nem minden tulajdonos követi ezt a gyakorlatot. A Viacom például mentességet ígér minden amatőr készítésű remix számára.
Jelenleg egyfajta háború kellős közepén vagyunk – melyet néhányan „szerzői jogi háborúnak” neveznek; amit később a hírhedt médiamogul, Jack Valenti a saját „terroristaháborújának” nevezett, ahol a „terroristák” a saját gyerekeink. Ha megkérlek, hogy hunyd le a szemed, és képzeld el ezt a „szerzői jogi háborút”, nem a Girl Talk, vagy Stephanie Lenz jut eszedbe, sokkal inkább a Peer-to-Peer fájlmegosztók. Azok a kölykök az ellenségek, akik számítógéppel „lopnak”. Ez a háború nem az új kreativitási formákról, nem az új művészetek alkotóiról szól.
A háborúnak azonban, ebben a formájában, véget kell vetni. Észre kell venni, hogy ezt az újfajta kreativitást, azok képviselőit nem lehet „megölni”, legfeljebb kriminalizálni. Még a saját gyermekeinket sem vagyunk képesek visszatartani attól, hogy az erre szolgáló eszközöket használják. Legfeljebb a föld alá kergethetjük őket, vagy rájuk süthetjük a bélyeget: „kalóz”. El kell azon gondolkodnunk, hogy ez rendben van-e így. A gyermekeink a tiltások korát élik, ahol azt tapasztalják: a természetes viselkedés törvénybe ütközik, ott bűnözőként látják magukat – majd pedig megtanulnak ezzel együtt élni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
