Fel a kezekkel!
A mozgásérzékelős kontrollerek a Nintendo Wii 2006-os megjelenésével váltak szélesebb kör számára könnyen és viszonylag megfizethető áron elérhetővé. Bár az ujjak és a kéz mozgását lekövető beviteli eszközök addig is léteztek, azok főleg professzionális felhasználásra készültek, és általában csak egy maroknyi célszoftverrel együtt voltak használhatóak. A Wii kódneve nem hiába volt Revolution, azaz forradalom – a Nintendo konzolja az akkoriban elsöprően újszerűnek számító irányítással néhány év alatt tízmilliókat nyert meg magának, olyanokat is, akiknek azelőtt soha nem jutott volna eszébe valamilyen játékgépet vásárolni. A Microsoftnak és a Sonynak meglehetősen sokáig tartott, amire az Xbox 360 és a PlayStation mellé kihozták saját mozgásérzékelős kontrollerüket, de ezek már messze nem szóltak akkorát, mint a Wii.
A Nintendo Wii sikere elsöprő volt
PC-hez – nem meglepő módon – csak a Kinect jelent meg (és fogyott is belőle jócskán, az első 2 hónap alatt 8 millió, mostanáig pedig még nagyjából 20 millió), de lelkes programozók, hackerek már azelőtt a Wii kontrollere esetében is megoldották az együttműködést. Ennek ellenére a PC-vel történő használatra egyik sem volt igazán alkalmas, hiszen eredetileg mindkét eszköz játékok irányítására született, és nem arra, hogy az ember a számítógépe előtt ülve, apró kéz- és ujjmozdulatokkal navigáljon egy operációs rendszer felületén vagy manipuláljon különféle háromdimenziós tereket és objektumokat. A mozgásérzékelés PC-s forradalmára még éveket kellett várni. De vajon akarjuk-e számítógépünket a levegőben hadonászva irányítani, vagy egyelőre még érdemesebb a jól bevált egérnél, vagy esetleg érintőképernyőnél maradni?
Microsoft Kinect
A Leap Motionről először 2011 nyarán lehetett hallani, amikor a még OcuSpec névre hallgató startupba 1,3 millió dollárt fektetett néhány nagyobb amerikai kockázatitőke-befektető. Akkoriban még szinte semmit nem lehetett tudni a majdani termékről, a kiszivárgott információk alapján a legtöbben valamiféle szegény ember Kinectjére tippeltek, bár az alapító Michael Buckwald utalt rá, hogy – bár természetesen játékok irányítására is alkalmas lesz – az ő megoldásuk más felhasználási területet céloz majd. Ezt követően a cég nem sokat hallatott magáról, de szép csendben folytatták a fejlesztéseket és közben a következő befektetési körről is tárgyaltak, amire közel egy év múlva került sor. Ennek során további 12,75 millió dollár folyt be a kasszába, így annak ellenére, hogy a nyilvánosságnak még mindig nem mutattak semmi konkrétumot, sejteni lehetett, hogy a befektetőket meggyőzte az, amit addig zárt ajtók mögött láthattak. A cég a nevét is ekkor változtatta meg Leap Motionre, és Buckwald továbbra is rendkívül optimista nyilatkozatokat adott, egyedülállónak nevezve az eszközt.
Elhúzódó fejlesztés
Néhány hét múlva aztán végre leleplezték, min dolgoztak addig, és azok a szerencsések, akik részt vehettek a sajtótájékoztatón és az azt követő bemutatón, meglehetősen pozitív véleménnyel voltak a Leap Motionről, ami még mindig jócskán fejlesztés alatt volt, és alig néhány, a cég által fejlesztett program létezett, amivel demonstrálni lehetett a tudását. Piacra lépésként akkor 2013 elejét célozták meg.
2013. január 3-án aztán jött az újabb nagy bejelentés, még 30 millió dollárt sikerült szerezniük, és partneri megállapodást kötöttek az ASUS-szal is, így várható volt, hogy a Leap Motion különálló eszközként vagy termékbe integrálva megjelenik majd a tajvani vállalat kínálatában is. (Erre eddig nem került sor, a mozgásérzékelős versenyt a HP nyerte az Envy 17 notebookkal, ami néhány hét múlva kerül a boltokba). Időközben elindult az előrendelés is, 69,99 majd 79,99 dolláros áron.
A cég végül nem tudta tartani az eredetileg tervezett első negyedéves megjelenést, és első körben májusra közepére, majd július 22-re tolta a premier dátumát, az indoklás szerint azért, hogy elég idő legyen a szoftveres környezet alapos tesztelésére, ugyanis májusban 600 000 darab már szállításra készen várakozott a raktárban.
HP Envy 17, az első Leap Motionnel szerelt notebook
Június végén elindult az Airspace, a Leap Motion alkalmazásboltja az akkor mintegy tízezer fős bétatesztelői bázis számára, és ezt követően már tényleg nem volt több csúszás, július végén megérkeztek az első darabok a szerencsés előrendelőkhöz. Persze így is sokan panaszkodtak, hogy néhány napot vagy hetet még várniuk kellett, mert kimaradtak az első szállítási hullámból, de a cégnek viszonylag rövid időn belül sikerült az összes előrendelőhöz eljuttatnia az eszközt.
Amikor már tényleg majdnem kész volt
Az első tesztek meglehetősen felemás véleménnyel voltak róla, a hardverre nem nagyon volt panasz, az elérhető szoftverekre és mindennapi használhatóságra, az ergonómiára már annál inkább. Talán nem lövöm le a poént azzal, hogy mi sem jutottunk túlságosan eltérő eredményre.
Sallangok nélkül
A Leap Motion takaros kis dobozban érkezik, amiben az eszközön kívül csak egy rövid és egy hosszú USB kábel van, CD-t ne is keressünk, a vezérlőszoftvert és minden egyebet is a gyártó oldaláról kell letöltenünk. Jelenleg Mac OS és Windows 7 vagy 8 alatt használhatjuk, a Linuxhoz egyelőre még csak az SDK tölthető le a fejlesztői oldalról, regisztrálás után, és nincs hír arról, hogy mikor lesz erre a platformra is teljeskörű támogatás. Ez nagy öngól, mert az előrendelők között is sok volt a kísérletező kedvű linuxos és/vagy hardverhacker, és a fórumokon megy is a háborgás, de a közösség szokás szerint „Magad uram, ha szolgád nincs!” alapon az SDK segítségével elkezdett megoldásokat gyártani, így aki Linux alatt szeretné használni a Leap Motiont, annak érdemes kicsit körülnéznie előtte a világhálón.
Ami magát az eszközt illeti, két kamera és három infravörös LED gondoskodik a kezek és ujjak követéséről, és a jelfeldolgozás oroszlánrésze a számítógépen történik, a Leap csupán továbbítja a jelfolyamot, micro-USB 2.0 vagy 3.0 csatlakozón át. A dobozban található kábel sajnos csak a lassabb szabvány kihasználására elég, ha a gyorsabbikat szeretnénk, akkor szereznünk kell egy 3.0 kompatibilis micro-USB kábelt. A gyártó egyébként azért nem ilyet ad, mert nem talált elég vékonyat és hajlékonyt, de állítása szerint a gyakorlatban nincs észlelhető különbség USB 2.0 és 3.0 között.
A kis aluház meglehetősen könnyű, nagyjából 30 grammot nyom, és az alján gumírozás segít a csúszkálás megakadályozásában (amit leginkább egy olyan, vastagabb és rugalmatlanabb kábel idézhet elő, ami helyett a Leap Motion inkább az alacsonyabb sebességre képes, de rugalmasabb összekötőt választotta). Terhelés alatt 200-300mA körül fogyaszt, attól függően, hogy milyen messze van a kezünk az eszköz felett és mennyi áramot kell a LED-ek számára biztosítani, ugyanis dinamikusan képes azok fényerejét szabályozni. Használat során érezhetően felmelegszik, de nem zavaróan, és nem annyira, hogy emiatt ne tehetnénk rá valamilyen hőre érzékeny felületre.
Mindent lát
A két kamera CCD-jének felbontása nem ismert, de a sebességre nem lehet panasz: nagysebességű módban 215 képkocka/másodpercre, kiegyenlített módban 115 fps-re, precíziós módban pedig 58 fps-re volt képes, 4-10 ms-os képkockánti feldolgozási idő mellett. Alapesetben kiegyenlített módra van állítva, és a teszt alatt nem tapasztaltam érezhető különbséget a pontosságban a 3 üzemmód között, így ha nincs szükségünk századmilliméteres pontosságra (mert a Leap Motion elvileg ekkora eltérést is képes érzékelni), érdemes kiegyenlített módban hagyni.
Az érzékelés pontossága dicséretes, de az átlagember számára inkább zavaró, hiszen svájci órásmestereket, ékszerészeket és sebészeket leszámítva nem sokan képesek stabil kézzel ennyire finom mozdulatokra, így aztán a kurzor esetenként úgy remeg a képernyőn, mint egy kis kör alakú kocsonya.
Az érzékelési terület méretéről hivatalos információ sajnos nincs. A „kocka” magassága 7 és 25 cm között állítható (vagy rakhatjuk automatára is), oldalirányban és mélységben pedig tapasztalatom szerint kb. 25-30 cm mozgásterünk van, de ez függ a kezünk helyzetétől, dőlésszögétől is. A kéz és ujjak mozgása, valamint a képernyőn történő leképzés között eltelt idő elenyésző, és messze a legjobb, amit az ilyen „hadonászós” típusú mozgásérzékelős kontrollerek esetében eddig láthattunk.
Miután telepítettük a Leap Motion vezérlőpultját, érdemes egyből létrehoznunk egy fiókot az Airspace-en, mert csak regisztráció után tudunk bármilyen alkalmazást letölteni a Leap hivatalos alkalmazásboltjából. Az Airspace egy helyen gyűjti az összes, boltból letöltött valamint harmadik féltől származó, de a Leap használatát támogató programot, és a boltba is át tudunk innen ugrani, de sajnos ilyenkor átirányít a böngészőbe, az Airspace alkalmazáson belül sajnos még nincs natív boltfelület.
Az eszközt a háttérben futó Leap Motion vezérlőpultról konfigurálhatjuk, itt van lehetőség a követési precizitás beállítására, itt találjuk a diagnosztikai eszközöket és az alkalmazásnaplókat, plusz akad még néhány apróbb opció, de összességében néhány perc alatt letudhatjuk ezt a részt, és később nem is nagyon lesz okunk túl gyakran visszanézni ide.
Minden másra az Airspace-be letöltött alkalmazásokon keresztül van lehetőségünk, még a Windows vagy Mac OS irányításához is külön programot kell feltelepítenünk. Az alkalmazásboltban még csak kb. félszáz program található, és sok létezik Windows és Mac platformra is, de számos olyan is akad, ami csak egy-egy adott operációs rendszeren fut. A boltban elég könnyű navigálni, de jó lett volna, ha az ingyenes alkalmazásokat operációs rendszerenként is külön lehetne szűrni, nem csak egy nagy közös halmazba. A letöltési sebesség is hagy kívánnivalót maga után, néhány tízmegás csomagokra sokszor percekig kell várni, bár ebben benne van a telepítés is (de a tesztelés során használt gépek mindegyikében SSD volt, így a tároló sebessége nem lehetett akadály).
Zónázás
Az első próba az operációs rendszer „leapesítése” volt, aminek a telepítési és konfigurálási része zökkenőmentesen zajlott, a tényleges használat viszont már annál kevésbé. A Leap Motion érzékelési zónája ugyanis két részre válik, van a hover, azaz lebegő zóna, és van az érintési zóna – ez utóbbiba kell belenyúlni, ha „klikkelni” akarunk. Elméletben ez mind szép és jó, a gyakorlatban azonban nem kevés gyakorlást igényel, amire az operációs rendszerben való navigálás nem azt jelenti, hogy az ember véletlenszerűen megnyit mindenfélét, amin keresztülhúzza a kurzort. A klikkeléshez egy rövid ideig ugyanarra a pontra kell mutatnunk, ami miatt az első napokban jelentősen lassabbnak fogjuk érezni a navigációt, mint egérrel – vagy nem, ugyanis az egérrel, touchpaddel vagy érintőképernyővel még mindig nagyságrendekkel gyorsabban és pontosabban tudunk navigálni gyors, rövid és precíz mozdulatokat igénylő felületen. A mutogatós böngészéssel hasonló a helyzet, a görgetésre definiált körkörös mozdulatnál el kell találnunk a megfelelő ütemet, ami általában azt jelenti, hogy az általunk elképzeltnél jelentősen lassab mozdulatokkal kell operálnunk, hogy a Leap szoftvere megfelelően regisztrálja a gesztust. A Wall Street Journal önálló Airspace-es felületén viszont már nem volt ilyen macerás a görgetés, bár az oldalirányú mozgást használ, ahol nem kell vándorolni a lebegő és klikk zóna között. Az operációs rendszer kezeléséhez és a web böngészéséhez tehát nem érdemes Leap Motiont venni, mert az újszerű élmény messze nem éri meg a vesződést.
A többi Leaphez készült alkalmazás esetében már sokkal jobb a helyzet, mert általában nem kell azzal szórakoznunk, hogy egy néhány pixelnyi területet próbáljunk eltalálni a levegőben, és inkább a mozgás dinamikája, iránya és a tenyér, ujjak helyzete számít. Az Orientation kifejezetten látványosan mutatja az ujjak helyzetét és a kéz orientációját, olyan, mintha csak a világító csontjainkat látnánk. Ebben az alkalmazásban lehet a legkönnyebben begyakorolni a megfelelő kéztartást, mert egyből láthatjuk, ha valami miatt hirtelen eltűnik mondjuk egyik ujjunk a képernyőről, vagy hol érjük el az érzékelési terület határait.
Apropó ujjérzékelés: mivel a kamerák és az infra LED-ek a tenyerünk alatt vannak, ha a kar tengelye körül forgatjuk a kezünket, akkor (nyújtott tenyér esetén) természetesen ezt csak egyetlen ujjnak fogja érzékelni a rendszer. Arra viszont van lehetőség, hogy valamilyen, a mutatóujjunkat helyettesítő tárgyat, mondjuk ceruzát, szívószálat, evőpálcikát és hasonló alkalmatosságokat használjunk, ha az ujjunkat nem tudjuk elég precízen mozgatni. A Leap Motion vezérlőpultjában van is lehetőség arra, hogy bekapcsoljuk az ilyen eszközök felismerését és megkülönböztetését a kezünk többi részétől, ennek leginkább a festőprogramok esetében van haszna, ahol így könnyebben elkerülhetjük az éppen „felesleges” ujjak érzékelését. Arra érdemes figyelni (főleg a kezdeti időszakban), hogy ha csak a mutatóujjunkra van szükség, akkor a hüvelykujjat dugjuk be a többi alá, ugyanis ha szabadon hagyjuk, a Leap sokszor második ujjként érzékeli, és kétujjas gesztust vár, miközben mi csak egy ikont szeretnénk kiválasztani.
A Leap Motion egyszerre mind a tíz ujjunk mozgását képes lekövetni, és alap vagy haladó módban használhatjuk. A különbség a használható gesztusokban van, míg az alap csak klikkelésre és görgetésre ad lehetőséget, a haladó már rajzolásra, nagyításra, forgatásra is, akár háromnál vagy több ujjal is. Ilyenek például a fogást imitáló gesztusok, de háromnál több ujjra lehet szükségünk néhány zenés alkalmazásnál is, vagy háromdimenziós tárgyak manipulálásánál.
Érdekesebb alkalmazások
Az Airspace boltból letölthető alkalmazások túlnyomó többsége sajnos puszta techdemó, nem nehéz egy témára több variációt is találni, de szerencsére akad néhány érdekesebb program is. Az egyik ilyen a SignWave, amivel kiválthatjuk a kódok begépelését az operációs rendszerbe történő belépéskor. Installálás után egy ötlépéses folyamat során rögzíti a kezünk egyedi tulajdonságait, és utána már elég odatartanunk a tenyerünket a Leap Motion fölé ha be szeretnénk lépni a felhasználói fiókunkba. A felismerés a teszt alatt egyszer sem hibázott, és a művelet talán még egy másodpercet sem vesz igénybe. Az, hogy nekünk nem sikerült átverni, nem jelenti azt, hogy másnak ne sikerülne: Az alkalmazás megjelenését követően néhány héttel pont egy biztonsági szakértő volt teljesen véletlenül szemtanúja annak, ahogy a SignWave az egyik kollégáját engedte be a rendszerbe helyette.
A Corel Painter Freestyle egy meglepően könnyen használható és gyorsan megtanulható festőprogram. Érdemes egy tollal vagy ceruzával festeni és nem a mutatóujjunkkal, hacsak nem a többujjas ecsetekkel akarunk festeni, egyrészt mert kevésbé fárad a kezünk, másrészt pontosabbak is leszünk.
Persze sok játék vagy szórakoztató alkalmazás is van, de a napi szinten használható programokból sajnos nagyon kevés, reméljük, hogy a korábban emlegetett, tízezernél és több regisztrált fejlesztőtől lassan elkezdenek szivárogni a komolyabb alkalmazások is, és a nagy stúdiók is látnak fantáziát a Leap Motionben, mert egyelőre még csak az Autodesk Maya kapott Leap kiegészítést a népszerű tervezőprogramok közül.
Akad néhány webes alkalmazás is a Google Chrome alkalmazásboltjában, de ezek közül egyedül a Chrome Leap Tools használható valamire. A DexType esetében látványos ugyan, ahogy a levegőben gépelünk, de gyakorlati haszna nincs, és messze pontatlanabb és lassabb, mint a hagyományos billentyűzet.
Szintén webes felületen fut a Nokia Here speciális, Leap Motion támogatásra felkészített városnézője, amiben 25 nagyváros felett repkedhetünk a kézmozgásunkkal irányított papírrepülővel. Amennyiben további webes, Leap Motion támogatással rendelkező alkalmazásra lennénk kíváncsiak, vagy fejlesztőként beleásnánk magunkat a JavaScript dokumentációba, ide érdemes ellátogatni.
Ergonómia, összegzés
Ergonómiai szempontból nem igazán ideális a Leap Motion, mert a felhasználó válla hamar el tud fáradni a levegőben tartott kar miatt. A gyártó természetesen számolt ezzel a problémával, és külön oldalt szentel a helyes és helytelen kéztartás bemutatására. Az ott felsorolt tanácsokat mindenképpen érdemes megfogadni, ha hosszú távon akarjuk használni a kontrollert, és nem csak egy rövid próba erejéig van nálunk. Saját tapasztalataim alapján én azt ajánlanám mindenkinek, hogy próbálja minél alacsonyabbra rakni az érzékelőt, hogy a lehető legkevesebbet kelljen vállból tartani.
Ahogy a bevezetőben is említettem, a jelenlegi szoftverkínálat mellett összességében mi sem voltunk elragadtatva a Leap Motiontől. Néhány speciális alkalmazási területet leszámítva inkább nehezíti, mint könnyíti az irányítást, a tanulási folyamat türelmet és a kelleténél több időt igényel, az apró és finom kézmozdulatok pedig az emberek többségének kihívást okoznak.
Ha a termék hardveres oldalát nézzük, a megvalósítás igazán kiváló (főleg ezen az árszinten), és a precíziós ujj- és kézkövetést igénylő feladatokban köröket ver minden másra. Szoftveres téren viszont még rengeteget kell fejlődnie, mert a fejlesztők többsége még nem érzett rá arra, hogy miként tudja a saját igényeihez idomítani a technikát, és a kezdeti lelkesedés ellenére sokak számára az sem egyértelmű, hogy mihez is kezdjen a Leap Motionnel most, hogy az már mindenki számára elérhető. Szerencsére vannak olyanok is, mint Elon Musk, akik pontosan tudják, mire akarják használni a Leap Motiont.
Amikor minden klappol, nagyon jó tud lenni, de amikor nem, az ember legszívesebben egy fiók mélyére süllyesztené, hogy többet sose kelljen szívnia vele. Az ötlet jó, a hardverrel nincs gond, de ha nem lesznek hozzá minőségi alkalmazások, a kezdeti siker ellenére is a süllyesztőben végezheti. Reméljük, hogy a fejlesztők tesznek róla, hogy ne így legyen.
A Leap Motion persze nem az egyetlen fejlesztés, ami a mozgásérzékelős piac meghódítására tör, a MYO, a WiSee, a Haptix és az újgenerációs Kinect is elérhető lesz a közeljövőben.
A tesztkészülék az IneTrack jóvoltából jutott el hozzánk.
