Betamax, LaserDisc

Az IT és a szórakoztatóelektronika története tele van sikerekkel, de ezek a gyors fejlődés miatt csak időlegesek. Az utóbbi 30 évben kevesen voltak képesek tartósan meglovagolni a hullámokat, a leggyakoribb mutatvány mindmáig a rövid szárnyalást követő erőteljes zuhanás. Szerencsére a nagyok hibáiból legalább annyit tanulhatunk, mint erényeikből, felidézzük hát néhány emlékezetes balfogásokat.

Betamax kontra VHS

Aki a DVD korszak előtt született, az itthon szinte kizárólag a VHS videofelvevőkkel és lejátszókkal találkozhatott, pedig az analóg videós eszközök piacán nem ez a technológia jelent meg elsőként. A Sony 1975-ben jelentette be Betamax videorendszerét, melyet a következő évben követett a JVC által kifejlesztett VHS. Köztudott, hogy a VHS nyert, 1988-ban már a Sony is piacra dobta első VHS rekorderét és a Betamax megmaradt a múzeumoknak és Al Bundy-nak (az Egy rém rendes család főhőse is a Betamax mellett tette le voksát, amivel hamar magára is maradt a szomszédságban).

Kezdetben (NTSC tévénorma mellett) a Betamax képminősége egy kis mértékben jobb volt a VHS-nél, kevesebb zajjal és színáthallással adta vissza a képet. Ugyanakkor eleinte csak egyórás játékidőt engedtek meg a szalagok, ez a korlát a felezett szalagsebesség bevezetésével kitolódott, egyúttal azonban eltűnt a minőségelőny. Mire a technológia Európába, PAL területre ért, a játékidő már megközelítette a 4 órát, így ez nem állt volna a Betamax sikerének útjába az öreg kontinensen. Csakhogy időközben az USA videós piacának 70 százalékát uralta a VHS, a nagyobb volumen olcsóbbá tette a szalagok és készülékek gyártását, így a Betamax ledolgozhatatlan árhátrány-spirálba zuhant. Mások szerint a Sony már akkor elvesztette a harcot, amikor megtagadta a pornóiparral való együttműködést. Akárhogy is, mára már a DVD is lassan múzeumokba vonul, de a szalagos formátumok harcából kitűnik, hogy az alacsonyabb ár és az elterjedtség sokkal erősebb faktorok, mint esetleg a jobb kép- és hangminőség.

LaserDisc

Eredetileg Discovision néven indult a LaserDisc (LD) karrierje 1978-ban, két évvel a VHS megjelenése után. Ez volt az első optikai lemez, melyen videókat, filmeket forgalmaztak. Képminősége észrevehetően jobb volt mind a VHS-nél, mind a Betamaxnál, a felvételeket sokkal élesebben, színszivárgástól mentesen adta vissza. A képi jelet analóg módon tárolta, de már megengedte extrák és digitálisan kódolt hang tárolását és fejezetekre osztva tartalmazta az anyagokat, vagyis „csévélésre” nemigen volt szükség. Főként Japánban és Dél-Kelet Ázsiában kedvelték a filmkiadók és a felhasználók, de sosem tudta megvetni a lábát az Egyesült Államokban és Európában sem.

Egyértelmű előnyei mellett nem elhanyagolható hátrányai is voltak. Először is, nem létezett a kereskedelemben írható, újraírható változata, csak gyárilag lehetett előállítani a lemezeket, szemben a jóval olcsóbb VHS-sel. Korántsem adtak ki ebben a formátumban minden akkori filmet és a videotékák is csak a Távol-Keleten tartottak belőle jelentős mennyiséget. Méreteit tekintve a bakelit hanglemezhez (LP) állt közel, így szállítani, tárolni sem volt egyszerű. A kétezres évek elején a DVD sikere végképp betett a formátumnak, mely ma már csak a gyűjtőket érdekli. A létrehozásához kapcsolódó kutatások és fejlesztések azonban szépen előkészítették, elegyengették a DVD és később, áttételesen a Blu-Ray útját, így közvetve minden házimozi rajongó hálával gondolhat a LaserDiscre.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!