Kameraellenes vagy kamerapárti?
A kamerás megfigyelés, a jól megtervezett védelmi rendszer még messze nem minden, a működtetés egyik legfontosabb része az ember – utalt a biztonságtechnikai közhelyre a január 28-án, az Adatvédelmi Napon megrendezett konferencián Német Ferenc, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara elnöke, aki az alábbi példázatértékű videóval nyerte meg magának a hallgatóságot:
Habár a kiváló előadói tulajdonságokkal rendelkező Német Ferenc a mondandójának ágyazott meg ezzel, a kis videónak sokkal nagyobb a szimbolikus jelentősége, mint sejthette, ahogy a most következőkből remélhetőleg ki is derül majd.
Hosszú idő óta az Adatvédelmi Nap 2010 – A kamerás megfigyelés Magyarországon című összejövetel volt az első olyan konferencia, mely elejétől a végéig teljesen képes volt lekötni, ahol sajnáltam, ha épp nem hallom az előadókat. Jóri András adatvédelmi biztos és csapata olyan programot állított össze, mely színvonalában és koncepciójában még a tavalyi, szintén kiváló rendezvényt is felülmúlta. Az adatvédelmi biztost kinevezése óta a párbeszéd, a dialógus keresése jellemzi, s épp ez az erénye az általa szervezett tanácskozásoknak is. A konferencia résztvevője a 10 előadás meghallgatása után meglehetős teljességgel megismerhette az esetleg ellenérdekelt felek álláspontjait, s ennek következtében kapott egy átfogó képet arról is, hogy mi is a helyzet jelen pillanatban Magyarországon a térfigyelő rendszerekkel, milyen érvek és ellenérvek merülhetnek fel ezzel kapcsolatban.
Kameraellenes vagy kamerapárti? Rossz a kérdés
Az egész nap legfontosabb tanulsága az volt, hogy ha a különféle elképzeléseket és érdekeket képviselők leülnek egymással beszélni, akkor megszűnhet a meredek szembenállás, és kiderül, hogy senki sem gondolkodik szélsőségesen. Természetesen mást és mást látnak hangsúlyosnak, problémának, elérendőnek stb., de lehetséges az ésszerű kompromisszumokat felvázolni.
Számomra roppant izgalmas volt az a folyamat, melyet a nap folyamán láttam: fel-felmerült a kameraellenes, illetve a kamerapárti megjelölés, de a konstruktív hozzáállás és a baráti közeg ezt a merev kettéosztást fokozatosan elnyomta, eltüntette. A konferencia szervezőinek szerkesztési érzékét mutatja, hogy Kerezsi Klára, az Országos Kriminológiai Intézet igazgatóhelyettese kezdte a napot, aki szenvedélyes és elkötelezett előadásával éppoly nagyszerűen indított, ahogyan a konferencia zárásaként megszólaló, kiváló humorú Szabó Endre Győző, az Adatvédelmi Biztos Irodájának főosztályvezető-helyettese megteremtette a keretet.
A nap bebizonyította, hogy érdemes elfelejteni azt az álkérdést, hogy kellenek-e térfigyelő kamerák, vagy nem, ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy van, ahol szükségesek és kellenek, s van, ahol fölöslegesek, sőt aggályos a használatuk. Mint mindig, bebizonyosodott, hogy a részletek és a tények sokkal relevánsabb tartalmat nyújtanak, mint a puszta ideológiai vagy gazdasági megközelítés.
Az álláspontok két oldalról közeledtek egymáshoz. A kamerákat (nem írom le, hogy megfigyelő kamerákat, mivel Szabó Endre Győző világosan megvilágította azt a néha homályba burkolt alapvető tényt, hogy a kamera megfigyelést jelent mindenképp) nem kedvelő Kerezsi Klára is elismerte, hogy igenis vannak olyan feladatok, melyekre nagyszerű segítség lehet egy térfigyelő rendszer: ilyenek például a parkolók, garázsok felügyelete, sokat segíthet a gépjárműlopások megelőzésében, felderítésében. Hasonló speciális lehetőségekre hívta fel a figyelmet Aáry Tamás Lajos, az oktatási jogok miniszteri biztosa, aki kifejtette: határozottan ellenzi és károsnak tartaná az oktatási intézmények diákjainak, tanárainak megfigyelését, ám ha a kamerás rendszer raktárak, értékes tárgyak stb. felügyeletét szolgálja, ott természetesen helyük lehet. Szabó Mihály, a Fővárosi Közterület-felügyelet igazgatója gyakorlati tapasztalatokról még nem számolhatott be, mivel csak januártól fognak ilyen rendszereket használni, ám – mint volt rendőr –, úgy vélte, hogy a közterületeken nagyon jól fogják tudni használni a kamerákat, ha az illegális árusokkal, rongálásokkal stb. szemben kell fellépni – persze, ha lesz arra kapacitás, hogy a kamerákon keresztül észlelt eseményekre tudjanak is reagálni.
Kifejezetten érdekes volt meghallgatni két, kissé száraz stílusban előadó, ám annál több ténnyel érkező rendőrt, Hársch Bernadettet, a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság századosát, aki a Baján 2007 óta működő térfigyelő rendszerről beszélt, illetve, Vizsolyi Csabát, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányság alezredesét, aki a szolgálati gépjárművekbe telepített kamerák használatáról összegyűjtött tapasztalatait osztotta meg a hallgatósággal. Az ismertetett adatok szerint a bajai rendszer elfogadott, s számtalan esetben segítette a rendőrség tevékenységét, a rendőrségi járművekben alkalmazott kamerák pedig az eddiginél sokkal hatékonyabban teszik lehetővé az intézkedések dokumentálását, s ha később panaszok merülnek fel, felbecsülhetetlen értékűek.
A kamerás térfigyelésben szakmailag is érdekelt Német Ferenc arra hívta fel a figyelmet, hogy hihetetlenül fontos eszköz a kamera a nagy értékek (bankok, gyárak, raktárak stb.) védelmében, ám akadnak komoly gondok is: ha felkészületlen a védelmet nyújtó cég, vagy ha tudatlan a megrendelő. Kifejtette, hogy a védelmi cégek – a közvélekedéssel ellentétben – épp hogy igyekeznek a legtöbb esetben mérsékelni a gyakran totális megfigyelést kérő megrendelőket – egyrészt törvényi okokból, másrészt gazdaságossági szempontból.
Bankó Tamás, az Állami Autópálya Kezelő Zrt. osztályvezetője azt mutatta be, hogy micsoda hihetetlen segítséget nyújtanak a kamerás rendszerek az autópályák üzemeltetésénél: az út állapotát, a forgalmat figyelik, segítségükkel extra szolgáltatásokat is képesek nyújtani (most fejlesztik a teherautókat vezetők részére a parkolóhely-előrejelző rendszert stb.) Egyetlen területen vethet fel adatvédelmi aggályokat náluk a kamerás rendszer: a jogosultság-ellenőrzésnél (vagyis, amikor azt nézik, van-e érvényes jegye az utat használónak), ám mivel ezt a rendszert az adatvédelmi biztos hivatalával együttműködve alakították ki, itt is minden jogszerűen zajlik.
Igen-igen, de mennyire hatékony?
Fröhlich Johanna és Jóri András
Ha a szigorúan szabályozott racionális alkalmazást illetően létrejött is egy minimális konszenzus, azzal kapcsolatban már komoly ellentétek merültek fel, hogy a kamerás megfigyelés milyen mértékben javítja a (köz-, személy- érték- stb.) biztonságot, s ennek vajon mi az ára, milyen jogok sérülhetnek esetleg a térfigyelő rendszerek működtetése során.
A kamerás megfigyelés erős korlátozását leginkább Kerezsi Klára és Hüttl Tivadar, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) adatvédelmi és információszabadság programvezetője képviselték. Az egész nap folyamán a legmélyebb, az emberi méltóság védelmének elvi, filozófiai gyökereire utaló előadás Hüttl Tivadaré volt, s ez azért örvendetes, mivel rámutatott azokra a mélyebb összefüggésekre, melyek a most tapasztalható társadalmi átalakulások mögött rejtőznek. A hivatkozásokkal sűrűn megtűzdelt előadás felvázolta a „félelemben tartott társadalom” képét, ahol lassú, de iszonyú erejű változás zajlik: ma már nem a biztonsági törekvéseknek kell magukat igazolniuk a szabadságjogokkal szemben, hanem a szabadságjogoknak kell bizonyítaniuk a biztonság bűvszavától elvarázsolt, hipnotizált tömegeknek, hogy van létjogosultságuk. Hüttl Tivadar is megemlítette azt, hogy Magyarországon igen nagy gond az, hogy nem rendelkezünk gyakorlatilag semmilyen megbízható statisztikával: sem a kamerák használatáról, sem hatékonyságukról. (Azt hozzátenném, hogy bár valóban a TASZ képviselője tartotta az elméletileg leginkább megalapozott előadást, sajnálattal kellett érzékelnem, hogy az ilyen fontos érvek – hiszen az alapelveken múlik minden – milyen súlytalanná válhatnak a [néha túlzottan] pragmatikus vagy gazdasági érvekkel érkezőkkel szemben.)
Roppant hasonlóan gondolkodik Kerezsi Klára is, aki úgy véli, igen nagy különbség van a tényleges biztonság és az arról való vélekedés között. Szerinte az elmúlt 20 évben kialakult és megerősödött biztonságipari lobbi által megtámogatott kormányok mindig a legrosszabb szcenáriókat vázolják fel, s az érzelmi politizálás útján igyekeznek folyamatos félelemben tartani a polgáraikat. Ennek egyik eszköze, hogy mind felfelé, mind lefelé elmossák a büntetőjogi határokat. Felfelé: a háború és a bűnözés azonosítása (a terroristákat nem a rendőrök üldözik, hanem „háború folyik ellenük”), és lefelé: összemossák a bűnözést és az esetleg nem kívánatos szociális viselkedést, háttérbe szorul a szociális munka, a nevelés stb., minden megmozdulás rendészeti üggyé lép elő. Kerezsi Klára arra is utalt (melyet egyébként többen is megemlítettek a nap folyamán), hogy a kamerás megfigyelés szegregál, több szempontból is.
Kerezsi Klára adatokat is hozott. Az EU-s statisztikákból az derült ki, hogy a bűnözés stagnál, pontosabban a súlyos tettek (erőszakos bűncselekmények, kábítószerrel összefüggő bűntettek, szervezett bűnözés) száma enyhén nőtt, a kisebb súlyúak (rablás, betörés, testi sértés, garázdaság stb.) száma pedig enyhén csökkent 1996 és 2006 között. (Meglepő tény, de Magyarország, illetve Budapest a legbiztonságosabb helyek első ötösében szerepel.) Azt is megemlítette, hogy a megfigyelés növelése sajnos azzal is jár, hogy csökken a szolidaritás, a közvetlen kontroll – vagyis az emberek a kamerák miatt kevésbé érzik dolguknak, hogy segítsenek egymáson, hogy a hagyományos módon tartassák be egymással a társadalmi normákat.
Statisztikákat persze mások is hoztak. Német Ferenc elismerte, hogy a londoni „acélgyűrű” (azaz a több tízezer kamerából álló rendszer) iszonyúan drága volt, ám azt, hogy igen csekély a kamerák által felderített bűncselekmények száma, szerinte kétféleképp is lehet értelmezni: egyrészt úgy, hogy nem hatékonyak, másrészt pedig úgy, hogy a megfigyelt területeken a megfigyelés miatt jelentősen csökkent a bűnözés. A bajai rendszerről számot adó Hársch Bernadett arról számolt be, hogy ott, ahol működnek a kamerák, körülbelül harminc százalékkal csökkent a bűnesetek száma. Ám ez utóbbi adatot érdemes részleteiben is megnézni: mint a tájékoztatóból kiderült, a kamerák segítéségével felderített közel ezer ügyből 3 vezetett büntetőeljáráshoz, a többi szabálysértés vagy igen kis súlyú vétség volt (jellemzően rongálások, graffiti, botrányos viselkedés, utcai verekedés stb.).
Ezekre az adatokra többen is ráerősítettek: nagyon úgy tűnik, hogy a kamerás megfigyelés ezeket a hétköznapinak számító cselekedeteket képes igazán hatékonyan visszaszorítani. S azt is elismerték a megfigyeléssel foglalkozók, hogy gyakran – ha nem is minden esetben – azt tapasztalják, hogy a bekamerázott területről a renitensek, a bűnözők átvándorolnak egy olyan helyre, ahol nem figyelik meg őket. Sőt, Szabó Mihály, rendőri tapasztalataira alapozva, azt is megemlítette, hogy ha a megfigyelés lehetetlenné tesz egy illegális tevékenységet, akkor az elkövetők majd olyat választanak, amit nem lehet megfigyelni (példaként felhozta, hogy az ellenőrzés szigorodásával, a Gepárd csoport létrehozása után a gépjárműmaffia tagjai átvándoroltak az ingatlanpiacra, majd amikor a Kaptár csoport megalakult, innen is továbbálltak).
A nap méltó lezárása volt Szabó Endre Győző előadása. Az adatvédelmi szakember semmiképp sem utasítaná el a kamerás megfigyelést, ám csakis a szükségesség és a célhoz kötöttség elvét betartva. Az számára is elfogadhatatlan, hogy iskolákat kamerázzanak be, mivel ez felelősség: azt üzenjük a felnövő generációknak, hogy nem bízunk bennük, nem számítunk rájuk. Sürgetőnek érzi minél több és alaposabb felmérés elkészítését a magyarországi viszonyokról, mivel napi gyakorlatukban hihetetlen összevisszaságot és átgondolatlanságot tapasztaltak: az alkalmazók nem tudják, hogyan kell törvényesen használni az ilyen eszközöket, nem tudják, mire való, nincsenek jogi aggályaik stb. Megemlített egy esetet, amikor egy, a bűnözéstől nem sújtott kisváros azért telepített térfigyelő rendszert, mert olyan kedvezőek voltak az állami pályázat feltételei. Ebből következik, hogy közös – nem a fióknak készülő – stratégiákra is szükség van, melyet aztán az aktuális kormányzat végre is hajt.
