Több jelenség is azt a látszatot kelti, hogy Kína rövid időn belül kihívója lehet a világ vezető technológiai hatalmainak. Tavaly ember vezette űrhajót juttattak föld körüli pályára, növekednek a kutatásra és fejlesztésre kötött összegek, a kínai mérnökök – hasonlóan indiai és orosz társaikhoz – mindent tudnak, ami megtanulható a szakmájukban és olcsón dolgoznak, számos szabadalom került a kínaiak kezébe – sokszor nem egészen legális módon – és az ország az elmúlt években jelentős exportőre lett a fejlett szórakoztatóelektronikai cikkeknek, például a DVD-lejátszóknak és a digitális kameráknak. Több ottani vállalkozás kinőtte magát: a Legend a vezető PC-márka az ázsiai országban és a Ningbo Bird az első számú mobiltelefon-szállító a hazai piacon. Néhány cég, így a TCL tévé-összeszerelő, a Huawei távközlésieszköz-gyártó vagy a Haier fehéráru-szállító csoport világszintű jelenlét kiépítésén dolgozik. Mindez kiegészül az ország high-tech ambícióit megtestesítő politikai lépésekkel, például nemrégiben azt követelték az Egyesült Államoktól, hogy a kínai kereskedelmi többlet csökkentése fejében nyissa meg high-tech szektorát az ázsiai ország vállalatai előtt, továbbá december eleje óta bizonyos vezeték nélküli eszközöket csak akkor lehet bevinni az országba, ha azok képesek alkalmazni a kínai kódolási szabványt, amelyet 11 megadott ottani vállalkozás adhat hozzá a termékekhez.
Mindezek ellenére számos körülmény szól az ellen, hogy Kína a világgazdaság egyik technológiai központjává válik – állítja a The Economist. Az első az, hogy csupán egy maroknyi ottani vállalkozás tud felmutatni kiemelkedő eredményeket technológiai téren, és ezek vagy a széteső kínai tervgazdaságból kivételképpen kiemelkedő cégek, vagy piaci védettséget élvező vállalatok. Még a kínai fejlődés iránt elfogult kutatók és csak féltucatnyi ilyen sikertörténetet tudnak felsorolni. További gond a gyenge tőkeellátottság – hiába állít elő egyre több high-tech terméket az ottani ipar, ha az erre specializálódott vállalatok többsége külföldi tőkével működik.
Az ázsiai ország félvezetőipara hasonló képet mutat. Bár a világ szilíciumostya-gyártó kapacitásának 19 százaléka Kínában koncentrálódik, az ezt birtokló vállalatok túlnyomó többsége külföldi és főleg összeszerelést, valamint tesztelést végez tervezés és az alapján folyó gyártás helyett. Mindez azzal is jár, hogy a szabadalmi jogok is a külföldiek kezében vannak – e téren a kínaiak igazából csak a kalózkodással és a koppintással vívtak ki hírnevet maguknak.
A technológiai lemaradás egyik oka, hogy a kemény központi irányítás éveiben minden technikai fejlesztést állami ellenőrzés alatt próbáltak megvalósítani – az eredmény teljes kudarc lett. A legtöbb állami tulajdonú cég ma is gyenge irányítás alatt, alacsony technikai színvonalon vegetál, a magánkézben levő vállalkozások pedig egyelőre gyengék ahhoz, hogy pénzt költsenek az innovációra. Ugyanakkor a legnagyobb fékező erő az óriási tömegben rendelkezés álló olcsó munkaerő. Arthur Kroeber, a China Economic Quarterly főszerkesztője úgy véli, "Kína a következő ötven évben képes lesz alacsony munkaerőköltségeivel versenyben maradni a világgazdaságban". Eszerint szemben Japánnal és Dél-Koreával, amelyek csak a legfejlettebb technikai meghonosításával tudtak piacot szerezni a nyugati országtól, Kínának erre nincs szüksége. A Boston Consulting Group egyik felmérésében kimutatta, hogy az ottani gyártók hatékonyabban tudtak működni, ha csökkentették technikai beruházásaikat és az olcsó munkaerőre alapozták fejlődésüket. Ráadásul az óriási népességű országban emberek milliárdjainak kell megélhetést biztosítani – ez a társadalmi béke alapja is.
* A kínai kereskedelmi minisztérium adatai szerint az ország 325 milliárd dollár értékű 2002-es exportjának 20 százaléka tartalmazott igazán magas technikai szintű terméket, ám ezek az áruk is többségükben érett tömegcikkek (DVD-lejátszók, lézernyomtatók) voltak.
