Kütyühalmozás – hobbi, vagy új civilizációs betegség?

Sziasztok, én vagyok az, a híres humorista. Ja nem, ez másvalaki belépője (mielőtt elárasztanak a privátok, hogy ha-ha, hunorista, kedves olvasók, jelzem, elkéstetek vele – legalább húsz évet.) Szóval fussunk neki újra. Sziasztok, Voith Hunor vagyok, kütyüfüggő. Ahogy Sylvester Stallone is megmondta az Oscarban: Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem!

Hirdetés

A kór tünete egyértelmű, és sokaknak ismerős lehet. Bizonyos időnként úgy tarkótájékon az ember elkezd érezni egy enyhe nyomást, egy nagyon finom késztetést arra, hogy új kütyüt birtokoljon. Ezt az érzést szinte sosem a szükség szüli, de, hogy mi (vagy mik), azt nehéz pontosan megfogalmazni. Vessünk gyorsan számot egy kétfős háztartásban: asztali számítógép, két notebook, Wi-Fi router, Kindle, két okostelefon, három konzol (kettő dobozban), két tévé (egyik helyhiány miatt most épp máshol), médialejátszó, hificucc (persze nem egybeizé, hanem nagy helyigényű lánc), fejenként egy-egy 2.1-es hangfalszett a számítógépekhez, két iPod, GPS, elektromos fogkefék. Legalább a VHS és DVD lejátszóimat elajándékoztam már.

Voltak jobb és rosszabb időszakok, de igazából csak akkor tűnt fel a helyzet súlyossága, amikor egyik este a Steam OS-t próbáltam felimádkozni az asztali PC-mre, és ahogy a konyhából befordultam a nappaliba, egy pillanatra mindenhol csak képernyőket láttam. Plazmatévé, monitor, notebook, Kindle, telefon – egytől egyig világítottak. Micsoda elb*szott dolog ez, gondoltam. Tényleg kell mindez?

Biztos, hogy nem. A Konnektor podcast egyik adásában a srácok felsorolták az általuk rendszeresen használt kütyüket, és Greg azt mondta, ő egy ideje próbál “leszokni”, elérni a kütyü-zent. Az elgondolás jó, a kivitelezés viszont nem ilyen egyszerű. Nem elég megállni az újabb és újabb aktuális csoda beszerzését (és early adopterként aztán jó eséllyel hónapokat szívni a felmerülő problémákkal, hiszen ma már a vásárló egyben a bétateszter is), az eddig felhalmozottakkal is kell valamit kezdeni. Racionalizálni, úgymond. A hívő kütyüista ugyanis az érzelmi szálakat egy-egy hőn szeretett darabhoz nehezen vágja el, a folyamatosan növekvő kütyühalmot pedig kerülgetni, majd raktározni kell. Hányan őrizgetik egy fiókban az első mobiltelefonjukat? Na ugye. Én a PS3 vásárlásakor eladott Gamecube-omat majdnem visszavásároltam, és komoly önuralomra és a “Hülye-e vagy?” költői kérdés ismételgetésére volt szükségem ahhoz, hogy végül mégse tegyem.

Persze, a munkámból adódóan nem árt, ha az átlagosnál jobban érdeklődöm a technológiai újdonságok iránt. Az is lehet, hogy szimplán túllihegem ezt az egészet. De ha kicsit körülnézek, azt látom, hogy nem csak én járok ebben a cipőben. Rudi múltkori cikke a saját számítógépéről telitalálat volt, mert lerombolta azt a sokakban élő, de fals képet, hogy a szerkesztőség tagjai csak a legújabb és legnagyobb teljesítményű hardverekkel tömik tele a gépházukat. „Kicsi az e-rudi” - írta valaki egy viccnek szánt hozzászólásban, pedig sok igazság van ebben a rövidke mondatban, csak épp nem remek kollégámra nézve. A kütyühalmozás egyik fő hajtóereje az igazi lelkes érdeklődés mellett ugyanis az a bizonyos e-rudi.

Irány tehát a kütyü-zen, vesszen a felesleges halmozás! De csak, miután megvettem a PS4-et, és lecseréltem a fagyogató médialejátszót. Meg egy NAS sem ártana.

Hát, így állunk.

Azóta történt

  • Előfizetéses modell, a lassú kivéreztetés

    Mára a napnál is világosabb, hogy gyártói oldalon aki teheti, megpróbál átállni az egyszeri licencdíjas értékesítésről valamilyen előfizetéses modellre. A bevétel így sokkal kiszámíthatóbb, de felhasználóként nem árt odafigyelni, sok kicsi ugyanis itt is sokra megy.

Előzmények