Egy álom vált valóra

A HoloLens a Microsoft idei egyik nagy dobása. Keveseknek adatott meg, hogy kipróbálhassák. A gigavállalat dolgozóin túl sok okos ember segíti a munkát, például azok a független szakértők, akik a közösség építéséhez szakmai tudásuk megosztásával járulnak hozzá többek között. Őket Most Valuable Professionalsnek (MVP) hívják. Ilyen szakértő Velvárt András is, akinek angol nyelven jelent meg publikációja a novemberben tapasztalt élményekről a Microsoft kiterjesztett valóság (vagy mixed reality) szemüvegével kapcsolatban. Engedélyével lefordítottam a bejegyzést, azt hiszem számos érdekességet tartogat.

Egy rakás e-mail, egyeztetés a megfelelő emberekkel (köszönöm!), némi szerencse, az MVP vezetőnk, Andrew DeBerry és még mások ajánlása is kellett hozzá, de végül sikerült. A Kinect for Windows MVP csapatával (vagy ahogy jelenleg hívjuk magunkat, az Emerging Experiences MVP-k) lehetőséget kaptunk, hogy személyesen is kipróbáljuk a HoloLenst az MVP Summit keretein belül novemberben, Redmondban.

Ez nagyon nagy dolog számomra. Azért kerültem az Emerging Experiences csapatba, mert mindig is az ember-gép interakció érdekelt, szenvedélyesem keresem az új megoldásokat, korábban még nem látott vezérlési módokat. Nagy dolog, mert a HoloLens az első olyan kevert valóság (Mixed Reality) eszköz, aminek esélye van széles körben is elterjedni. Azóta nem tudtam kiverni a fejemből, mióta bemutatták. Minden egyes hírt, cikket, beszámolót elolvastam róla. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, mégis magam akartam megtapasztalni.

A Holografikus Akadémia a Microsoft kijelölt helyszíne a HoloLens bemutatására az MS Campus 37-es épületében. Miután csomagjainkat és telefonjainkat szekrénybe zártuk, nagyjából húsz fővel végre beléphettünk a nagyobbik terembe. A szobában félhomály volt, de ahhoz bőven elég világos, hogy jól lássunk. Középen egy kerek színpad állt, azon pedig egy magas, izmos srác. Pont, mint a kiképzőtisztek az akciófilmekben. Körülötte 5 vagy 6 állomás, számítógépekkel és néhány HoloLens szemüveggel. A berendezés részét képezte még egy narancssárga asztal, a falra szerelt tv, illetve egy kanapé. A kiképzőn kívül még egy Microsoft alkalmazott várt bennünket.

Az utasítás szerint öt fős csoportokra osztottak bennünket, mindegyik más-más állomáshoz beosztva. Az én csapatom csak négy főből állt, az állomásunkon pedig 3 HoloLens pihent, szóval jók voltak az esélyeim. Ekkor az „őrmester” hangosan, tekintélyt parancsolóan (szerencsére baljós felhang nélkül) beszélni kezdett. Egész jó fejnek tűnt, üdvözölt bennünket a Holografikus Akadémián, majd átvette velünk az alapvető vezérlőmozdulatokat: a légfogást (air-click, kattintás), illetve a virágot (bloom), ami a startmenüt nyitja meg.

Külső, kényelem

Miután kiderült, hogy nem kapunk szigorú alaptábori képzést, az oktatónk gratulált a mozdulatok elsajátításához. A figyelmem kissé elkalandozott, az alig karnyújtásnyira lévő eszközt kezdtem vizsgálni az asztalon, amint a számítógéphez csatlakozva töltődik. Pontosan úgy nézett ki, mint a korábban látott képeken. Amin viszont meglepődtem, a kijelző területe volt. Nagyjából 3x2 cm lehetett, de nem volt lehetőségem lemérni. Mindenesetre annál sokkal nagyobbnak tűnt, mint az Epson kiterjesztett valóság szemüvege, amit néhány héttel korábban próbáltam.

Szerencsére nem kellett sokáig várnunk, lehetőségem nyílt felpróbálni a HoloLenst. Van egy belső pántja, amit a fejmérethez lehet igazítani. Erre azért van szükség, hogy egyenletesen oszoljon el a készülék súlya, ne nehezedjen az egész az orrunkra. Ahhoz azért túl nehéz volna. Magát a készüléket szabadon lehet billegtetni a tartószerkezethez képest. Egész életemben szemüveges voltam, így furcsa volt, hogy az orrnyereg rész nem kell, hogy hozzáérjen az orromhoz. Egy szó, mint száz, végre a fejemre került a kütyü. A pántnak hála hamarosan el is feledkeztem róla, hogy súlya van. Nem kellett pupillatávolságot sem mérni – ami vagy azt jelenti, hogy az eszköznek nincs rá szüksége többé, vagy pedig automatikusan elvégezte ezt a feladatot.

Légfogás

A HoloLens mindkét oldalán két-két gomb van. Baloldalt a hangerőt szabályozók, jobboldalt pedig a fényerőt lehet állítani. Amikor először belenéztem, egy halványkék keret jelezte a képernyő széleit. Képernyőt mondok, de nem az, erre majd még visszatérünk. A gép bootolni kezdett, engem pedig az ismerős kék Windows logó fogadott. Na igen, ez is Windows 10!

Itt kell megjegyeznem, hogy elég csalódott voltam a látószög miatt. Nem csak hogy kicsi volt a hasznos terület, de mintha 16:4-es képaránya lett volna. Szerencsére kiszúrtam, hogy alul éles határok zárták le a képet, ám felül elhalványodott. Mozgatni kezdtem a headsetet, ekkor derült ki, hogy a szemüvegem felső kávája, vagy a szemöldököm ki takarta a kép egy részét. Szóval kicsit igazítottam rajta, meg is lett az eredménye: 16:9-es képarányhoz jutottam. Ezt viszont biztosan tudom, a falra szerelt tévével ellenőriztem.

[+]

Tettem még egy nagyon érdekes felfedezést: nem csak fel-le lehet billegtetni a HoloLenst, hanem az üveget közelebb, illetve távolabb is vihetem a szemeimtől. Nagyjából 5-8 centit lehet ezzel játszani, ami elég tág kereteket biztosít. Azt vártam, hogy ettől a látószög is változik majd, de az pontosan ugyanakkora maradt. Ez viszont azt jelenti, hogy tényleg valamilyen vetítésről beszélünk, nem pedig egy apró kijelzőről.

Első benyomások, bootolás

Kevesebb, mint egy perc telt csak el, az embléma eltűnt, helyére apró 3D grafika került - három kis egyszerű hegy, csak néhány vonalból állt. A felirat jelezte, hogy a HoloLens feltérképezi a környezetet. Aztán a varázslat elkezdődött. A szoba szkennelése (Spatial Mapping) tényleg hasonló ahhoz, amit a videókban lehet látni. A fényből készült háromszögek elkezdik lefedni a tereptárgyakat velünk szemben. Azért vannak különbségek is. A háromszögeket nem töltik ki kisebb kék alakzatok, mint a promóciós anyagokban, csak a körvonalak, fehér fényből gyúrva.

A teljes folyamat nagyjából fél percig tartott. A háromszögek oldalai 5-10 centisek lehettek. Ez több mint elég ahhoz, hogy a rendszer felismerje a falakat, bútorokat és más tárgyakat a szobában, viszont az így kapott alacsony felbontás másra nem igazán alkalmas. Azt sajnos nem tudom, hogy ezt csak a készülék 3D térben történő koordinációjához használja, és létezik ennél precízebb, magasabb felbontású környezeti feltérképezési lehetőség, vagy ezeket az információkat kapják meg az alkalmazások is.

bloom

Az eligazításon arra kértek bennünket, hogy először az Origami alkalmazást próbáljuk ki, aztán utána szabadon felfedezhetünk, bár felkészítettek arra is, hogy sok alkalmazás ekkor még egyáltalán, vagy nem megfelelően működik. Szóval véget ért a szkennelés, megjelent a start menü a levegőben, egy fix helyzetben, pont előttem. A HoloLens interakció nagyjából úgy működik, mint az egérrel történő kezelés - van egy mutató, amit fejmozgással irányíthatunk, a korábban megtanult légfogással pedig kattinthatunk. A megszokott módon van "mouseover", kattintás animáció, sőt a hangok is a helyükön vannak.

Ahogy említettem, a mutatót nem szemmozgással, hanem a fej forgatásával lehet vezérelni. Ez mindig a „képernyő” közepén található, egy apró kört formál. A légfogást szinte bárhol csinálhatom a testem előtt, remekül működik, bár a mutatóujjam hajlítgatása kevés, határozottnak kell lenni, és hozzáérinteni a hüvelykhez. Ha jól csináljuk, az érzékelés kiváló.

Origami alkalmazás [+]

Zöldfülű, azaz frissen végzett Holografikus Akadémistaként engedelmesen az Origami app felé fordítottam a fejem, míg középpontba került, majd kattintottam (vagyis légfogtam az ujjammal). Az alkalmazás egy holografikus kockával indul, ami többé-kevésbé középen is marad, de tapad a földhöz, elakad a falban és az asztalokban. Szóval úgy fordultam, hogy fel tudjam tenni az asztalra, majd alkalmaztam a légfogást.

Ez volt az első alkalom, hogy alaposabban megvizsgálhattam a virtuális dolgokat. Azt hiszem, a Microsoft jól döntött, amikor „hologramnak” nevezte ezeket. Pontosan úgy néznek ki, ahogyan ezt Star Wars rajongóként az ember elvárja. Tökéletes illúziója a 3D tárgyaknak a térben. Ugyanakkor soha nem keverjük majd össze a HoloLens hologramjait a valódi tárgyakkal, ugyanis alapvető különbség van köztük: a hologramok fényből készülnek. A valódi dolgok visszaverik a fényt, és nem világosak egy sötét szobában (kivéve a lámpákat és néhány trükkös fényforrást... azt hiszem elkalandoztam). A hologramok viszont fényből vannak, és ez a fény nem verődik vissza a körülöttük lévő valódi tárgyakról, azoktól elkülönülnek.

Ennyiben egyébként ki is merül az R2-D2 által Kenobi barlangjában vetített kép és a HoloLens közötti hasonlóság, ugyanis a HoloLens lenyűgöző. A hologramok pontosan ott vannak, ahol lenniük kell. Mozgathatom a fejem, ezek ott maradnak, ahova pakoltam őket. Én magam is körbesétálhatok, megnézhetem minden irányból. Még ugrálni is lehet (tényleg kipróbáltam, valószínűleg idiótának is néztek a többiek), a hologramok a helyükön maradnak, nincsenek hibák, meg sem rezdülnek. Nagyon is szilárdnak, egységesnek tűnnek, alig, vagy egyáltalán nem látszanak át – ez természetesen nagyban függ a fényerő beállításaitól.

A hologramok valódiak?

Ahogy említettem, a 3D illúzió is tökéletes. Ha egy IMAX filmet nézünk, az élmény lélegzetelállító, de nem tűnik valóságosnak. Pontosan tudjuk, hogy csak illúzió. Ez a HoloLens esetében nem így van. A holografikus tárgyak csak úgy ott vannak, benne a térben, teljesen természetesen. Nem kell emlékeztetni az agyamat, hogy amit látok 3D, ugyanis „tényleg az”. Nincs az a filmeknél megszokott, erőltetett „nézd, 3 dimenziós vagyok” érzés. Ez pedig nagyon fontos az élmény megteremtéséhez. A hologramoknak a valós tárgyakkal együtt és egymás mellett kell működniük. Ez az igazán agyeldobós része a HoloLens technológiának: a 3D illúzió olyan tökéletes, hogy nem kell felfüggesztenünk a hamisság-érzetet, mert eleve nincs is ilyen. Talán a látószöget kivéve.

Térjünk vissza az Origamihoz, amit feltettem az asztalra. Két, papírból készült lejtő látható, a tetejükön egy-egy papírgalacsin. Légfogásra a golyócskák legurulnak a rámpákon, az asztalon landolnak és ott felrobbannak. Az így keletkező lyukon keresztül pedig átnézhetünk az asztalon és egy új világba nyerünk bepillantást. Ebben a világban origami madarak, felhők, hegyek és kék ég fogad, felülről nézhetünk bele. Az illúzió tökéletes: ha az olvasó nyitott már valaha portált a Valve híres játékában, tudja, mire gondolok. Körbesétálhatok az asztal körül, minden irányból belesve az origami világba.

Az Origami (meg még sok más alkalmazás) 3D térbeli hangzást imitál, ami sokat segít abban, hogy helyesen észleljük a környezetet, akár azt is, ami mögöttünk történik. Sajnos az én eszközömmel valami nem volt rendben, nem tudtam működésre bírni a térhangzást. Mivel a többiek a csoportban nem tapasztalták ezt a hibát, csak arra tudok gondolni, hogy a konkrét eszközzel volt valami baj. Erre utal az is, hogy amikor Cortanát hívtam, a HoloLens egyszerűen újraindult.

Miután többé-kevésbé kiélveztem az Origami nyújtotta lehetőségeket, a bloom gesztussal előhívtam a start menüt, aztán egy egyszerű alkalmazást próbáltam ki. Ez azt tudja, hogy különböző hologramokat pakolhatok a térbe egy listáról. Ha jól emlékszem, a neve is csak ennyi volt: Holograms. Miután kiválasztottam az egyiket, követte a fejmozgásomat, fixálni pedig a légfogás mozdulattal tudtam. Akadtak egyszerű 3D modellek, illetve animáltak is. Ha valamit kezdeni akar velük az ember, a fejjel célzást követően jöhet a jól begyakorolt kézmozdulat. A kijelölést jelző doboz felett szöveges opciók ugranak fel, mint a törlés, a mozgatás, illetve az átméretezés. A törlést nyilván nem kell magyaráznom, azonban az átméretezéssel kognitív problémáim akadtak. A kurzor mozgatáshoz ugye a fejemet kell forgatni, az átméretezéshez azonban az okostelefonokon megszokott mozdulatra van szükség, csak 3D-ben. A tárgyak mozgatásához a kezemet kell használni, szóval ezen a ponton kicsit összezavarodtam, többször a fejemmel próbáltam átméretezni. Azok a fránya megszokások az egérrel kétdimenzióban...

Böngésző, fotók, értékelés

Először egy szivárványt tettem le a földre, két-három méterre magamtól, aztán másodikra egy holografikus űrsisakot helyeztem társam fejére, aki a kanapén várta, hogy sorra kerüljön. Könnyedén sikerült mozgatni, forgatni, illetve ekkor már átméretezni is a fejfedőt, hogy illeszkedjen az illető nyakára. A hologram tökéletesen eltakarta a fejét, egyáltalán nem láttam az arcát – egészen addig, míg meg nem moccant, így már a fél feje kilógott. Körbesétáltam, minden irányból megfigyeltem. Ha az ugrálás során hülyének néztek, akkor most még furábbnak tűnhettem, ahogy a futurisztikus szemüvegemmel ámulva jártam körbe (bocsi!).

Egy dolgot nem próbáltam ki: nagyméretű hologramokat pakolni a térbe. Talán túl sokat ültem a monitor előtt eddigi életemben, de valahogy nem állt rá az agyam, hogy a technológiával akár ember nagyságú, vagy még nagyobb tárgyakat is létrehozhatok. Képzeljük csak el ezt a megoldást egy divattervező, vagy tervezőmérnök kezei között! Ahogy valós időben, valós térben és valós méretben láthatja a munkáját. Elképesztő.

Az asztal mellé tettem egy apró balerina hologramot, le a földre. Ezután körbejártam az asztal körül, ami kitakarta a táncost, mintha csak valódi volna. Vagyis csak többé-kevésbé. Ahogy ezt az elején is írtam, a terület feltérképezése csak elnagyoltan történt meg, ez pedig rossz hatással volt a takarásra. Kétségtelenül ez volt a leggyengébb pontja az élménynek.

Azzal is játszottam egy kicsit, hogy letakartam a mélységérzékelőket. Oldalanként 2-2 ilyen szenzorral szerelték fel a HoloLenst. Először csak az egyikre tettem rá a kezemet, az érzékelés stabil maradt. Kettőt letakarva azonban már nem működött, a rendszer újra próbálta szkennelni a környezetet.

Kipróbáltam az Edge böngészőt is, ami 2 dimenziós ablakban működött. A linkek kijelölése, a navigálás megfelelő volt. Az apró betűk azonban nem voltak tökéletesek, zavaró szellemkép látszott ezeknél. Utólag jöttem rá, hogy amiatt lehet, mert nagyon erős szemüveget hordok, ráadásul több mint 1 dioptria különbség van a két lencse között. Sajnos ott és akkor nem jutott eszembe, hogy becsukjam az egyik szememet, és úgy is megnézzem a betűk olvashatóságát. Az oldalak görgetése egyszerű volt, hasonló a tárgyak mozgatásához, vagy az átméretezéshez. És már ki is futottam a rendelkezésre álló időből, de azért még gyorsan kipróbáltam a Photos alkalmazást. Itt is kétdimenziós megoldásra számítottam, nagyobbat nem is tévedhettem volna!

Az egész úgy indult, mint a böngésző. Kiválasztottam a start menüből az alkalmazást, elhelyeztem a térben, aztán használni kezdtem. A HoloLens újdonsága, hogy közelebb tudok lépni a dolgokhoz, vagy akár körbe is járhatom őket. Pontosan ezt tettem. Azt akartam ellenőrizni, hogy mi az a pont, ahonnan a látószög limitációja már akadályozza az élményt. De ahogy közelebb kerültem, ezt a szándékomat egy pillanat alatt elfelejtettem. Az alkalmazás (bár szemből úgy nézett ki, mint az asztali környezetben megszokott változat) felhasználói felülete háromdimenziós volt. A képek apró árnyékot vetettek, ha pedig oldalról néztem, láttam egy apró rést a fotók és az alkalmazás többi része között. Sőt, ezeknek vastagsága volt! Nem csak egy papírvékony valami a levegőben: az eszköztárnak is volt minden irányban kiterjedése, és az alkalmazás háttere is háromdimenziós volt.

Számomra ez az utolsó alkalmazás volt a megvilágosodás. A többi dolgot nagyjából tudtam előre, hiszen mindent elolvastam, amit csak írtak a HoloLensről. De a saját szememmel látni egy programot 3D-ben, amit amúgy nap mint nap használok a telefonomon és a monitoron - hű. Csak... hű. Közhelyesen hangozhat, de ez volt az a pont, amikor rádöbbentem, hogy ez az eszköz valóban új dimenziót nyit a számítástechnikában.

Velvárt András, -szp-