Ezt a kommentárt igazából a fórumozóink írták.
Tegnap közöltünk egy tudósítást arról, hogy a FAIR skandináv segélyszervezet éles kritikával illette az OLPC (One Laptop Per Child) elnevezésű projektet, mely olcsó laptopokkal kívánja segíteni a fejlődő országok gyermekeinek informatikai oktatását. A hír az itwire.com közleménye alapján készült, s a megbízhatónak tekinthető informatikai portál értesüléseit vette át. Mint ismertetés, korrektnek tekinthető, ám a hírhez kapcsolódó topikban a FAIR kritikája alapján kibontakozó vita roppant tanulságos.
Az it.news.hu oldalain igen sokat foglalkoztunk e – céljait tekintve egyértelműen tiszteletre méltó – kezdeményezéssel, s azzal is, hogy az ügy kapcsán azért feltehető jó pár kérdés. A legelső momentum, amely felkelthette a kívülállók érdeklődését, az India elutasító magatartása volt, s ezek után csak szaporodtak az ilyen vagy olyan okból megfogalmazott kritikák.
Lehetséges kételyek
Ennél a hatalmas, világméretű akciónál a vállalkozás sikerét legalább két fontos tényező befolyásolja, s mindkettőnek meglehetnek a buktatói.
Az első az, hogy Negroponte, a vállalkozás lelke, projektje megvalósítását illetően a megcélzott ország államvezetésével tárgyal, ők az együttműködő partnerek. Mint minden, az állam bürokráciáján múló fejlesztés, ez is könnyedén elsikkadhat a nagy szervezetek lassúságán, átláthatatlanságán és korrupcióján – s ez esetben különösen, hiszen az OLPC által segíteni kívánt országok nem épp a tisztakezű államhatalmi struktúrájukról nevezetesek. Ugyanakkor az ilyen nagyságú projekteknél ez valójában természetes folyamat, s ha elég nagy az akarat, a szükséglet és a jó szándék, akkor botrányoktól tarkítva, de mégiscsak létrejön valami fontos dolog – hazai példát véve, elég a magyar gazdaság talán legnagyobb volumenű vállalkozására, a 19. század második felében lezajlott vasútfejlesztésre utalni, melyet ugyan azóta is példátlan méretű panamák és korrupciós botrányok kísértek, ám mégis megszületett a magyar vasúti hálózat. Az ilyen típusú problémák feltárása azonban feltehetően majd a ténylegesen elinduló programot vizsgáló helyi újságírók feladata lesz.
Van azonban egy másik kockázati tényező, mégpedig az alapkoncepció: hogy valóban jól mérte-e fel Nicholas Negroponte és a MIT fejlesztőcsapata az igényeket, tudják-e, hogy milyen körülmények közé kerülnek az általuk terjesztett gépek, tudják-e majd ezeket használni a gyerekek, elérik-e a kívánt oktatási célt. A FAIR általunk ismertetett kifogásai erre vonatkoztak, s a hír fórumának hozzászólói is e problémát járták körül.
Röviden összefoglalva a lényeget: A FAIR megtévesztéssel és kizsákmányolással vádolja az OLPC kidolgozóit és működtetőit, mert szerintük maga az akció nagyon sokba kerül az érintett államoknak, s olyan kevés tudású, a mai trendi számítógépekkel nem kompatibilis gépeket kapnak, melyek messze állnak a mainstreamtől. Szerintük helyesebb lenne a nyugati világban tízmillió számra kiselejtezett, sokkal jobb számítógépeket – s nem fejenként, hanem laborokba koncentrálva – eljuttatni a fejlődő országok gyermekeihez. Fórumozóink többsége – néhol akár az összeesküvés-elméletek csábításának is engedve – erősen vitatja ezt az érvelést, s ha mindent egybe veszünk – részletek a fórumon –, akkor azt lehet mondani, hogy valamilyen ellenérdeket, nem pedig jó szándékot gyanítanak a FAIR közleménye mögött.
A FAIR-eljárás
Nos, hogy legyen valami képünk arról, hogy valójában mi lehet a háttérben, utánanéztünk a FAIR-nek. Nem volt egyszerű az indulás, mert erre a névre a Google bizony istentelen sok találatot ad, s egyiknek sincs köze a skandináv szervezethez – ez már akár árulkodó jel is lehetne, hiszen egy komoly cég bizony odafigyel a keresőoptimalizálásra. A megvilágosodás akkor jött el, amikor végre egy levelezőlistán megtaláltuk a rövidítés feloldását (Fair Allocation of Infotech Resources), s ráakadhattunk a norvég bázisú szervezet norvég nyelvű honlapjára. Szerencsére azonban van angol változata is, s itt meg is található az itwire.com forrásának számító cikk is.
Ha végignézzük a honlapot, akkor ugyan gazdagabbak leszünk jó néhány információval, azonban az OLPC-t illető kritika megítélésében a bizonytalanság mégsem oszlik el. A FAIR egy 2002-ben alakult civil szervezet, mely számtalan kormányzati, gazdasági és civil csoport támogatását élvezi, s legfőbb céljuk az – ahogyan kritikus írásukban meg is említik –, hogy a nyugati világ leselejtezett, de még jó minőségű gépeit eljuttassák a fejlődő országokba, ott segítsenek a beüzemelésben és betanításban, s a további támogatást is vállalják. Az érdeklődők megtalálhatják a FAIR által felszerelt harmadik világbeli országok iskoláinak, kórházainak stb. listáját. Ez mind szép és jó, miért maradnak kérdések mégis?
Felmerül egy jóindulatú és egy kevésbé jóindulatú következtetés. Nézzük először a negatívat. A projektekkel járó költségeket nem a fogadó intézményeknek kell kifizetniük – illetve a fenntartással járó költségek előteremtésében is segítséget nyújtanak nekik –, de mindezt a munkát természetesen valakinek finanszíroznia kell. Amennyire a honlap tájékoztatójából kiderül, a meghatározott árú szolgáltatások ellenértékét – külön táblázatok szerepelnek a honlapon erről – állami támogatásból és adományokból teremtik elő. Ám bármennyire is jószolgálati küldetés ez, amikor működtetik, akkor már üzlet is. S mivel küldetésnyilatkozatukban szerepel az, hogy a világ legnagyobb ilyen jellegű intézményévé kívánnak válni, akkor felmerülhet a gyanú, hogy az OLPC projektjétől – üzleti okok miatt – megrettentek, veszélyeztetve érzik harmadik világbeli pozíciójukat.
Ám ha a fenti – elég rémes – feltételezés helyett inkább jóindulatúan szemléljük tevékenységüket, akkor viszont koncepcióütközést találunk, s ez lehet az éles támadás oka. A FAIR a nyugati világ által megtermelt e-szemét felhasználásának egy figyelemre méltó lehetőségét találta meg, s így akar informatikai gépeket és rendszereket juttatni a szegényebb országokba, míg az OLPC az oktatásra koncentrálva, a fejlődő országok igényeire szabott vadonatúj gépekkel kívánja segíteni a digitális szakadék feltöltését.
Könnyen elképzelhető, hogy valójában nem is feszül ellentét a két elképzelés között – hiszen mindkét szervezet mást és másmilyen eszközökkel próbál elérni. A FAIR egy már kiépített – úgy tűnik, jól finanszírozott – struktúrát kíván továbbfejleszteni, melyben a nyugati világ gépei nem a szeméttelepre kerülnének, hanem tovább használhatnák őket, az OLPC pedig a gyerekeket kívánja egy teljesen más elképzelés szerint az informatika alapjainak megismeréséhez hozzásegíteni. Mindkettő – s ezen kívül még számtalan további, hasonló célú kezdeményezés is – csak helyeselhető.
De akkor miért az ellenségeskedés?
