Géniusz vagy szélhámos?

A hosszú betegség után tavaly júniusban elhunyt Joyce Hatto brit zongoraművésznőt csupán élete utolsó éveiben kezdték el jegyezni a szakmában. Mert bár betegségére hivatkozva még az 1970-es években felhagyott a koncertezéssel, rendkívüli tehetségre és termékenységre utalt, hogy a halála előtt néhány esztendő alatt a férje által vezetett magánkiadónál, a Concert Artistnál száznál is több lemezt jelentetett meg. Ezek közül több – amint a Wikipedia róla szóló szócikke említi – rendkívül lelkes fogadtatásra talált, olyannyira, hogy egyik kritikusa még életében azt írta róla: ő az egyik legnagyobb (és egyben gyakorlatilag teljesen ismeretlen) élő zongorista.

A rejtőzködő művészről nagyjából egy évvel ezelőtt kezdtek megjelenni a méltató kritikák, amelyek nem győztek csodálkozni a sokoldalúságán, azon, hogy milyen virtuozitással képes megszólaltatni szinte bármilyen zongoraművet, legyen az Liszt, Schubert, Rahmanyinov vagy Dukas szerzeménye. A Hatto-kultusz születésével egy időben azonban felbukkantak az interneten a kétkedő hangok is, melyek szerint nehezen képzelhető el, hogy valaki – főként egy rákkal küzdő, beteg asszony – ilyen széles és ilyen színvonalú repertoárral rendelkezzen. A brit Gramophone szaklap egyik kritikusa ezektől indíttatva tette közzé felhívását, melyben arra kérte az olvasókat, hogy ha valakinek van a birtokában bármiféle svindlire utaló bizonyíték, álljon elő vele. Senki nem jelentkezett.

A legnagyobb hoax

Mostanáig. Nemrég ugyanis a lap egy másik szakírója elhatározta, hogy meghallgatja Hatto tolmácsolásában Liszt Transzcendentális etűdjeit, mégpedig a számítógépén. És ekkor jött a meglepetés: a CD-t lejátszó iTunes valóban Liszt szerzeményének ismerte fel a darabot, ám az előadó a médiainformációk szerint nem Hatto, hanem Simon László zongoraművész.

Mint kiderült, az iTunes egy olyan technológiát használ a lejátszott média azonosítására, amely több módszert kombinál. Ezek egyike a számok hosszának és sorrendjének összehasonlítása egy központi adatbázissal, de ha ez nem segít, képes a zene hullámmintája alapján is beazonosítani a felvételt. A médialejátszó szoftver így derített fényt a hihetetlen csalásra.

A Gramophone szerkesztői ezek után több Hatto-lemezt is átadtak egy stúdiónak elemzésre, ahol megállapították, hogy azok kivétel nélkül mások felvételeinek reprodukciói – ráadásul ezt csak esetenként próbálták meg úgy leplezni, hogy az eredeti felvételt enyhén felgyorsították vagy éppen lelassították. A feltárt bizonyítékokat a stúdió a honlapján publikálta is.

A lemezeket kiadó férj, William Barrington-Coupe tagadta, hogy átverésről lenne szó, de nem tudott magyarázatot adni a felvételek egyezőségére.