Tv-vita

„Mostantól állami hivatalnokok kizárólag akkor utazhatnak külföldre, ha találnak maguknak olyan szponzort, aki száz százalékban állja az út költségeit” – kezdte a hónap elején az örökölt költségvetési deficit miatt szükségesnek ítélt megszorítások ismertetését Apisai Ielemia, Tuvalu augusztusban megválasztott új miniszterelnöke. A csendes-óceáni – Ausztrália és Hawaii között nagyjából félúton elhelyezkedő 9 atollból álló – miniállam állítólagos pénzügyi nehézségeihez hozzájárult, hogy a halászati jogok értékesítése és a bélyegkiadás mellett a helyi kormányzat legfőbb bevételi forrásának számító doménbiznisz bevételei évek óta alacsonyabbak a vártnál. Pedig amikor 2000-ben némi huzavona után a kormány aláírta a megállapodást a szigetcsoporthoz tartozó .tv internetes végződés jogainak átadásáról az Idealab kaliforniai inkubátorcég által gründolt .tv Corporationnel, úgy tűnt, Tuvalun beköszönt az aranykor. Azt ugyan senki sem hitte, hogy a mindössze 11 800 fős populáció minden tagja Rolls-Royce-szal furikázik majd az apró korallszigeteken, a lakosság joggal remélte, hogy az amerikai vállalkozás által a domén értékesítési jogaiért ajánlott, tíz év alatt folyósítandó 50 millió dollár – a tuvalui GDP közel ötszöröse! – lendületet ad majd a természeti kincsekkel szinte egyáltalán nem rendelkező és ezért a csendes-óceáni szigetvilág egyik legszegényebb államaként számon tartott ország gazdaságának.

És ez annak ellenére is így történt, hogy a dotkomlufi egy éven belül kipukkadt, ami a domének árának meredek zuhanását és a regisztrációs lendület drámai visszaesését hozta. A talált pénz tette lehetővé aszfaltutak, elektromos hálózat és iskolák építését, valamint Tuvalu felvételét az ENSZ-be – ami a magas regisztrációs és éves tagsági díjak miatt addig nem jöhetett szóba –, és ebből szélesítették ki a „főváros” Funafuti-atoll nemzetközi repülőterének kifutópályáját is, hogy arról egy Boeing 737-es fel tudjon szállni. Az ENSZ-tagság közvetett hozadéka, hogy Tajvan csinos összegekkel viszonozza, hogy az ország a Közgyűlésben aktívan síkra száll a felvétele mellett. Tajvani beruházással épült fel Tuvalu legmagasabb épülete is, a kétemeletes kormányközpont, amely helyet ad a korábban a lakásából kormányzó miniszterelnök hivatalának és a 15 fős parlamentnek is.

Évfordulós bélyegek: lelkes kezdetek

2002-ben a .tv Corporationt felvásárolta a .com és a .net végződéseket is nyilvántartó VeriSign. Ez az ügylet kedvezőtlenül érintette a doménjéért addig mintegy 20 millió dollárt begyűjtő Tuvalut, amely – bár a megállapodások részletei nem nyilvánosak, valószínűleg a feltételek módosítása miatt – a korábban beígért negyedévenkénti 1 millió dollár felét kapja csak. Járna még részesedés a VeriSign .tv-eladásainak 5 millió dollárt meghaladó része után is, ám az amerikai regisztrátor szerint a forgalom már hosszú ideje nem éri el ezt a szintet. „Minek nevezné ezt? Lenyúlásnak?” – panaszkodott már két évvel ezelőtt is, akkor még mint parlamenti képviselő, Ielemia. A tuvalui politikusok úgy érzik, kizsákmányolják őket, és állítják: több járna az országnak a doménből származó profitból. Nem segíti az álláspontok közeledését, hogy a VeriSign – a .tv-fenntartás költségeinek elkülöníthetetlenségére hivatkozva – nem akar részletes bevétel- és költségkimutatást küldeni az átláthatóbb együttműködést sürgető képviselőknek.

Ki zsákmányol?

Tuvalu esete nem példátlan: egyre több, a doménüzletbe belekeveredett ország ébred rá arra, hogy e nemzeti vagyonból elsősorban az annak hasznosítására jelentkezett külföldi vállalkozás és/vagy saját vezetőik húznak hasznot. Többen újabb kolonizációról beszélnek – korántsem alaptalanul.

Amikor az internet egyik úttörőjeként számon tartott Jon Postel a nyolcvanas évek derekán úgy határozott, hogy az akkoriban kitalált doménnévrendszerben (DNS) az államokhoz a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet által rendszeresített kétbetűs – ún. ISO 3166 alpha-2 – országkódokat rendeli, aligha sejtette, hogy rendkívül értékes kincset testál néhány szerencsés országra. Közel másfél évtizeddel később az időközben világméretűvé terebélyesedő hálózaton hiánycikké váltak az üzletileg értékes ún. általános felsőszintű végződések – mint amilyen a .com, a .org és a .net –, élelmes spekulánsok ekkor fedezték fel az akkoriban gyors meggazdagodást ígérő doménbiznisz lendületét biztosító nemzetközi végződéseket. Az országkódokból rendelkezésre álló közel 250 új betűpár nagy üzletet ígért, ennek reményében léptek kapcsolatba a lehetőséget elsőként megszimatoló amerikai vállalkozók olyan államokkal, amelyek nemzeti doménjét Nyugaton eladhatónak vélték. Mivel sok ország akkoriban, a 90-es évek második felében mit sem tudott az internetről, a végződés értékesítési jogaihoz gyakran bagóért hozzá lehetett jutni. Jól példázza a célországok tájékozatlanságból fakadó kiszolgáltatott helyzetét, hogy .tv Corporationnel tárgyaló tuvalui parlamenti képviselő, az akkor 60 éves Koloa Talake úgy egyezkedett – és végül kapott helyet az amerikai vállalkozás igazgatótanácsában –, hogy korábban még nem látott weboldalt.

Nu, to

Zúgolódnak a Tuvalutól körülbelül 1000 kilométerre délkeletre található Niue illetékesei is. A mindössze 2166 fős lakossággal rendelkező sziget nemzeti doménjét szintén a 90-es évek végén fedezte fel egy amerikai vállalkozó. A massachusettsi Medfield városkában élő William Semich a külügyeiben és védelemben Új-Zélandnak alárendelt, de teljes belső önkormányzattal rendelkező társult állam .nu doménjét azért nézte ki magának, mert az az angol „new” (új) szó kiejtett változatára hajaz. A szerkesztőből lett üzletembert kezdetben lelkesen fogadta a természeti erőforrásokban nem bővelkedő Niue, amelynek a fő bevételi forrása – akárcsak Tuvalué – a bélyegkibocsátás, a halászati jogok értékesítése és a külföldről érkező segélyek.

Semich felbukkanása idején a helyi telefontársaság – mely a végződést a telefonos országhívószámokhoz hasonlónak vélte – a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a domén vagy a helyi internetszolgáltatás beindítása iránt, ezért a vállalkozó hamar megszerezte a niuei illetékesek, majd a doménnevek felett bábáskodó ICANN jóváhagyását, és – saját állítása szerint – nagyjából 100 000 dolláros befektetéssel azon nyomban el is indította a regisztrációs üzletet. Az amerikai ügyfelek rohama ugyan elmaradt, ám Svédországból hirtelen óriási érdeklődés támadt a .nu iránt. Mint kiderült, Semich merő véletlenségből valóságos aránybányára lelt. Akkoriban a svéd nemzeti domént, a .se-t kizárólag az országban bejegyzett cégeknek tartották fent, a helyiek ezért lelkesen fogadták az új, „most” jelentésű végződést. Ma a vállalkozó ügyfeleinek több mint 80 százaléka svéd, és a domén olyan elterjedtté vált a skandináv országban, hogy a helyiek közül sokan úgy tudják: a sajátjuk.

Jon Postel, osztott és szorzott

Semich szerint a két évre 60 eurós regisztrációs díjért megvásárolható .nu doménekből ma nagyjából 110 000 él. Cége, a .NU Domain Ltd. a néhány millió dolláros éves árbevétel 15-30 százalékát a niuei internetszolgáltatás kiépítésére fordítja. Ennek köszönhetően lett a sziget az első olyan ország a világon, ahol az összes állampolgár ingyenesen netezhet vezeték nélküli (wifi) hálózaton. Ez a szigetlakók számára megnyitotta világot, és nem mellesleg megkönnyítette az elvándorolt családtagokkal a kapcsolattartást. (Az országból rengetegen költöznek át Új-Zélandra, ahol ma 15 ezernél is több niuei él.)

A kormányt azonban az ingyenes wifi nem vette le a lábáról: a sziget távközlési minisztere 2003-ban szerződésszegésre hivatkozva megpróbálta újraállamosítani a domént. Toke Talagi az ICANN-tól kérte a végződés átadását a niuei kormánynak, miközben Semichet neokolonializmussal és az ország jogainak semmibe vételével vádolta. Az amerikai cége – állította – nem tartotta be ígéretét a nyereség 25 százalékának átadásáról és, ami még rosszabb, pornóoldalakat is regisztrált a domén alá. Semich tagadja a vádakat. Mint mondja: még így is többet juttatott az országnak, mint az szokásos, az ingyenes internet-hozzáférést is maga vállalta. „Megegyeztünk abban, hogy ingyenes vezeték nélküli internetet biztosítok. Más megállapodás nem létezik” – állítja.

A vita odáig fajult, hogy Talagi az állami hivatalokban megtiltotta a wifi használatát. A népnek azonban kellett az internet, és a tavaly márciusi miniszterelnök-választáson az esélyesnek tartott távközlési miniszter helyett végül a hivatalban lévő kormányfő lett ismét a befutó, miután a kampány finisében ígéretet tett a wifihálózat továbbfejlesztésére. Abban azonban Talagi és az újraválasztott miniszterelnök is egyetért, hogy az országnak több jár a doménbevételekből – az alkudozás tehát még nem ért véget.

A tongai információs forradalom

Az angolban elöljárószóként használt .to doménnel megáldott Tongán sem általános az elégedettség a végződésbiznisz nemzeti hozadékaival. A Niuével szomszédos, ám jóval népesebb, 115 000 lakosú államban sokan gondolják úgy, hogy az ügylet haszonélvezői nem a polgárok, hanem a jogokat birtokló-bitorló amerikai vállalkozás és az annak vezetőjét korán bizalmába fogadó király.

A 171 szigetből álló országot Eric Gullichsen kaliforniai vállalkozó ismertette meg az internettel. Ő a két korábbi cégének eladásából kasszírozott pénzből finanszírozott világ körüli útján vetődött el Tongára, ahol e-mail hozzáférés nélkül töltött napjai alatt ötlött fel benne, hogy bekapcsolja az országot a világháló vérkeringésébe. Tervének sikerült megnyernie az akkor még koronaherceg későbbi uralkodót, akinek jóváhagyásával 1995-ben beregisztrálta a .to doménnevet a Tongai Királyság nevében, és felállított néhány szervert, amelyekről betárcsázós kapcsolaton át biztosította a levelezést a központi szigetcsoporton, Tongatapun.

A nagy lehetőség azonban csak 1997-ben jött el, amikor a használható .com végződésű címek kezdtek elfogyni. Ekkor ismerte csak fel Gullichsen és társa, Eric Lyons, hogy mekkora üzleti potenciál rejtőzik a játékos névadásra (például toma.to, forget.to, love.to stb.) alkalmas országdoménben. Az annak értékesítésére létrehozott Tonic Corporationbe bevették Tupuoto'a koronaherceget is, aki időközben olyannyira bizalmába fogadta az idegent, hogy kinevezte technológiai tanácsadónak a külügyi és védelmi miniszter mellé.

A két évre 100 dollárért megváltható .to doménekből az első két esztendőben 17 000 kelt el, ami ugyan internetes mércével mérve nem nagy szám, de egy olyan vállalkozástól, amely körülbelül 3000 dollárt költött az indulásra, nem rossz eredmény. Főleg úgy, hogy onnantól kezdve az üzlet gyakorlatilag önjáró. „Összegyűjtöm a neveket, és figyelek arra, hogy működjenek a szerverek, aztán bütykölgethetem tovább a hajómat” – magyarázta a Time magazin riporterének évekkel ezelőtt Gullichsen, hogy miért jó móka ez az üzlet.

Az Oxfordban végzett koronaherceg – aki később egy szigettel is megajándékozta az amerikai vállalkozót – a bevételekből egy távoktató központot alapított, amely lehetővé tette a tongaiaknak, hogy a géptermekből interneten keresztül vegyenek részt külföldi egyetemek kurzusain, és így szerezzenek diplomát. Mivel korábban Tongán egyetlen egyetem létezett, a legtöbben úgyis külföldön tanultak. Tupuoto'a herceg szerint azzal, hogy helybe hozza a neves felsőoktatási intézményeket, hozzájárulhat ahhoz, hogy az amúgy is elvándorlásra hajlamos tongaiak hazájukban maradjanak. Hogy a közjó szolgálatára jutott-e még a doménbevételekből, nem tudni, csak az bizonyos, hogy az idén királlyá választott herceg maga is kedvet kapott a vállalkozáshoz, és 1999-ben internet- és távközlési szolgáltató vállalatot alapított.

Barna József