Az iPod-generáció nemcsak hogy hozzászokott a tömörített digitális zene laposabb bádoghangzásához, de meg is szerette azt, és szívesebben hallgat muzsikát ilyen formátumban, mint analóg hanghordozón vagy CD-n – erre a következtetésre jutott egy amerikai kutatás. Amint a The Times beszámolójából kiderül, a Stanford Egyetem zenei tanszékén oktató – és egyébként zeneszerzőként is ismert – Jonathan Berger nyolc éven át követte figyelemmel diákjai zenehallgatási preferenciáit, mégpedig úgy, hogy ugyanazt a zeneszámot többféle formátumban hallgattatta meg velük.

„Az hagyján, hogy az MP3-at nem tartják rossz minőségűnek, de az idő előrehaladtával egyre többen preferálták ezt a formátumot” – magyarázta. A fiatal generáció tehát az eredmények szerint nem igazán fogékony a hifi hangminőség iránt. Berger úgy véli, azért, mert az MP3-lejátszók egyszerűen megváltoztatták a zenehallgatással kapcsolatos elvárásainkat: nemcsak megszoktuk a tömörített digitális hangzást, meg is kedveltük.

A jelenség – magyarázta a konzervatív brit lapnak – hasonló ahhoz, ahogy az idősebb generációból többen ragaszkodnak a bakelitlemezek mással összetéveszthetetlen hangzásához. „Vannak emberek, akik a tű hangját szeretik, amit a barázdákban megülő apró porszemcsék sercegése kelt. Van abban valami melegség, valami megnyugtató” – mondta. Berger szerint egyébként a digitalizálás fémes hangzást kölcsönöz a zenének.

A zenészek és hangmérnökök általában nem fogadják kitörő lelkesedéssel a MP3-kultúra térhódítását. „Csak azt hallod, hogy minden le van vágva, és elvész a zene mélysége és tisztasága. Rossz belegondolni, hogy amit a stúdióban hetek gürcölésével rakunk össze, tetves iPodokon fogják hallgatni” – panaszkodott Stephen Street, a Blur, a Cranberries és a Kaiser Chiefs lemezeinek producere.

Tény: a technológiai fejlődés a múltban is alapvetően határozta meg az emberek zenéről alkotott képét. A zenetörténészek a billentyűs hangszerek evolúcióját szokták példaként hozni: amikor a 18 században a csembaló helyébe lépett a zongora, megjelent az addig technikai korlátok miatt elérhetetlen dinamika a billentyűs darabokban (a csembalón nem lehetett befolyásolni a megszólaló hang erősségét, az konstans volt). Edison hengeres fonográfjára legfeljebb négyperces zeneszámokat lehetett rögzíteni, ehhez is hozzászoktak az emberek: a könnyűzenei dalok többsége ma sem hosszabb.