Május 26-án egy igen érdekes rendezvénynek adott otthont az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara: Digitális pedagógus címmel konferenciát rendeztek, melynek célja az volt, hogy megvitassák azokat a jelenségeket, problémákat, amelyekkel a tanárok a digitális világ terjeszkedése folytán szembetalálják magukat.
A konferencia anyaga – stílszerűen – szinte teljes egészében elérhető az interneten, köztük a plenáris előadások egyike, mely izgalmasan világítja meg a diákok, a tanárok és a Facebook kapcsolatát.
Az előadó, Knausz Imre szembenézésre buzdít, amikor elmondja, hogy a digitális világban alapvetően megváltozott az iskola, az oktatás szerepe, nem működik a hagyományos modell, melyet így jellemez:
Az iskola legfontosabbnak tekintett funkciója hagyományosan a műveltség közvetítése. A művelt ember eszménye a humanizmus korában alakult ki, és a műveltség (olvasottság, írástudás) azóta arra szolgál, hogy az élet viharos tengerén a helyes irányt mutassa. Értékrendet, szilárd elveket, gerincet és tartást biztosít tehát annak, aki birtokolja ezt a tudást. A műveltség elsajátítása egy hagyományba „állítja bele” a művelt embert, a múltban gyökerezik tehát, és az ilyen módon újrakonstruált múlt képezi azt a horizontot, amelyen a jelen életproblémái helyesen értelmezhetők és értékelhetők. Azt állítom, hogy még a természettudományos műveltség iskolai közvetítése is ezt a célt szolgálja: az ifjúság a fizika- és kémiaórákon nem annyira e tudományok alapvető összefüggéseit sajátította el (a kovalens kötésre kevesen emlékeznek az érettségi után), sokkal inkább azt az éthoszt, hogy a világ megismerhető és az ész segítségével uralható.
Knausz Imre arra hívja fel a figyelmet, hogy míg korábban a hagyományos műveltség volt a siker biztosítéka, addig a 20. század közepén megindult folyamat következtében gyökeresen új helyzet állt elő, ma
Az lesz sikeres, aki pontosan érzékeli az aktuális trendeket, aki tehát trendi, más szavakkal: aki érzékenyen figyeli a többieket. A modernitás emberének belső iránytűje van – mondja Riesman –, és az iránytű egy abszolút, rögzített pontra – észak felé, az örök értékek felé – mutat. Korunk posztmodern embere ezzel szemben radarral pásztázza szociális környezetét, azaz arra figyel, ami változó, ami mozog, és ezekhez a mozgó pontokhoz igazodik.
Ezt a folyamatot hiba lenne azonban egyszerűen hanyatlásnak tekinteni, mondja az előadó, egy másik fajta viselkedéskultúra értékelődött fel, mondhatnánk: az elvek embere helyett az empatikus, a másokra figyelő ember lehet sikeres.
A másokra, a trendre való figyelés kapott hatékony eszközt a Facebookban, állítja Knausz Imre, és ez önmagában nem rossz vagy jó, de fontos látni, hogy „ez pontos ellentéte annak, amit az iskola csinál, vagy még inkább: amit az iskola éthosza diktál. […] A Facebook ezzel szemben egy olyan világ, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy nem a konzekvens értékkövetés, hanem a trendiség, a többiek elismerő szavazata a siker elsődleges biztosítéka.”
És itt jön számomra az előadás igazán revelatív és elgondolkodtató megállapítása:
Nem tudom, ki mennyire figyelt fel a Facebook talán legszembetűnőbb gyengeségére. Ez a rendkívül kifinomult rendszer, amely szinte hónapról hónapra bővül újabb funkciókkal és szolgáltatásokkal, csak egy rendkívül gyenge kereső modult működtet. Lehet persze mondani, hogy ez a privátszféra védelmében történik. A Facebook kénytelen nagyon odafigyelni a privacy-ügyekre, és ha személyes bejegyzéseink, megosztásaink stb. nemcsak mindenki számára láthatóak, hanem bárki által pontosan visszakereshetőek is lennének, az biztos, hogy felvetne adatvédelmi kérdéseket. Ami inkább érdekes, hogy a „részletes keresés” funkcióját – úgy tűnik – nem is nagyon hiányolja senki. Egyszerűen nem látszik érdekesnek a múlt: amit a Facebookon kiposztolunk, az néhány héten belül intézményesen elfelejtődik, elsüllyed és hivatkozhatatlanná válik. Facebook-felhasználóként a jelen foglyai leszünk, az amnézia egy különös változatát kell megélnünk, nagyon hasonlatosat ahhoz, ami Henry Molaison (a szakirodalomban csak H. M.) osztályrésze volt. Ennek a szerencsétlen embernek 1953-ban egy életmentő agyműtét során eltávolították a hippokampuszát, és bár az életmentés felettébb jól sikerült – a műtét idején 27 éves H. M. még 55 évig élt –, az eredmény mégis rémületes lett. Henry két évnél régebbi emlékei megmaradtak, de új tartós emléknyomok már soha nem alakultak ki nála. Beszélgetni lehetett vele, de a beszélgetés végén már nem emlékezett az elejére. Mintha egy kicsit ismerős lenne a helyzet.
Az előadás záró részében Knausz Imre azon töpreng el, kell-e, érdemes-e a pedagógusnak is facebookoznia – merthogy ismernie mindenképp kell, az nem vita tárgya:
Ez [a facebookozás] azonban durván erodálja a pedagógusidentitást. Az értékekre fókuszáló, olvasással töltekező és a tanítványait orientáló tanári önmeghatározás nehezen egyeztethető össze az elsősorban másokra figyelő, lájkokra és kommentekre hajtó, ezek elmaradása miatt megbántódó, a kis piros értesítésektől izgalomba jövő Facebook-polgár identitásával. Ismét azt kell mondani, hogy mélyen meg lehet érteni a közösségi oldalaktól mereven elzárkózó tanárt, miközben az is nyilvánvaló, hogy ennek a közegnek az ismerete nélkül nem képzelhető el hatékony nevelés.
Ugyanakkor nem lehet elmenekülni a problémák elől, de a megoldás már messze túlmutat a közösségi oldalon:
Mert mindezen dilemmák ellenére a Facebook nevelési lehetőség. Sokan megfogalmazták már különféle szavakkal, hogy a nevelés voltaképpen csak két dolgot jelent: tanítványaink őszinte és aktív elfogadását egyfelől, saját magunk megmutatását másfelől. A Facebook mással nem pótolható lehetőséget nyújt mindkettőre. Alkalmat arra, hogy legalább virtuálisan együtt legyünk diákjainkkal a tanítási időn kívül is, azaz jobban megismerjük őket, ami megalapozhat egy elfogadó attitűdöt. És alkalmat ad arra is, hogy posztjainkkal és megosztásainkkal megmutassunk valamit magunkból, ami talán mégis értékeket közvetíthet. Lehetséges ez? Azt hiszem, a hálóból csak akkor gabalyodhatunk ki, ha egyszer – a távoli jövőben – sikerül radikálisan újragondolnunk az iskolát.
