India sok falujában mindennapos látvány a kiberközpont, azaz az olyan közösségi helyiség, amelyben több, az internetre kapcsolt számítógép is duruzsol. Sokszor napelemek szolgáltatják az ezek működéséhez szükséges elektromos áramot, és mivel rendes telefonvonal nem vezet az isten háta mögötti helységekbe, vezeték nélküli adatátviteli összeköttetéssel tudnak internetezni a falubeliek. Az ilyen úgynevezett tudásközpontok jelentős részét az M. S. Swaminathan Research Foundation (MSSRF) nonprofit szervezet állította fel, nemzetközi donor szervezetek és a helyi hatóságok anyagi támogatásával. (Becslések szerint egy-egy központ indulóköltsége 4500 dollár körül van, ehhez járulnak a működtetéssel kapcsolatos kiadások.) A hálón keresztül egyebek mellett termény-árinformációkat, álláskínálati listákat, kormányzati jóléti programokról szóló híreket és egészségügyi tanácsokat olvashatnak az érdeklődők. Ugyanakkor miközben sok helyi termelő hasznát tudja venni például a gazdasági információknak, az igazán szegény rétegek, a hagyományos indiai kultúra legalsó kasztjához tartozók leszármazottai, a nincstelenek jószerével nem is tudnak a tudásközpontok létezéséről, számukra az élet továbbra is egyet jelent a mindennapok túlélésének igényével – derül ki a The Economist tudósításából.
A kilencvenes évek derekán, a .com-boom csúcsán sokan azt hitték, hogy az információs és kommunikációs technológiák (itc) jelentősen hozzájárulhatnak a szegénység felszámolásához, hiszen elviszik a tanulás, az informálódás lehetőségét a világ minden pontjára, és ezzel segítik az esélyteleneket lehetőségekhez jutni. Csakhogy mára még maga Bill Gates, a Microsoft atyja és az információs társadalom áldásainak egyik legnagyobb szószólója is kénytelen volt belátni, hogy "egy PC hasznának 99 százaléka csak akkor élvezhető, hogy ha a gép elé leülő személy írástudó és alapvetően egészséges". "Vajon el tudjuk-e képzelni mit jelent az, ha valaki napi egy dollárból kénytelen megélni?" – teszi hozzá a szónoki kérdést. Ezek a megfontolások vezették arra a PC forradalmának köszönhetően a világ leggazdagabb emberévé vált Gatest és feleségét, hogy létrehozzák az egyik legjelentősebb jótékonysági alapítványt, amelynek fő célja a szegény országokban élők egészségügyi ellátásának javítása.
Mindezek tükrében nem meglepő, hogy egy nemrégiben tartott koppenhágai konferencián a résztvevők többsége úgy vélte, az itc elérhetősége helyett inkább az élelmezést vagy az AIDS-terjedésének megfékezését kellene jobban támogatni a világ szegény régióiban. Ezzel szemben Charles Kenny, a Világbank vezető közgazdásza úgy véli, nem kellene leírni az itc-t mint hasznos segédeszközt az elmaradottság elleni harcban. Igazából hagyományos költség-haszon elemzéssel lehetne rámutatni az erre fordított összegek megtérülésére, ám mivel eleve nehéz mérhetővé tenni az e technológiák nyújtotta előnyöket, ráadásul egy igencsak új dologról van szó, az ilyen elemzések "inkább tartoznak a művészet, mint a tudomány fogalomkörébe". Tény, hogy a legszegényebbek kívánságlistáján, amelyen a higiénia megteremtése, a földhöz jutás, az egészségügyi ellátás megoldása, a tanulási, az utazási és a munkalehetőségek vannak az első helyeken, nem hogy az itc, de még a telefonellátás sem szerepel. Mit tud kezdeni az a csóró halász a halrajok elhelyezkedéséről szóló műholdas információval, akinek nincs motoros hajója, hogy a zsákmány után menjen?
Ugyanakkor van a harmadik világbeli falvak népének egy olyan "felsőbb" rétege – írástudó földművelők, boltosok, fiatalok –, akiknek hasznos lehet mindaz a pluszinformáció és többlet tudás, amit az internetről megszerezhetnek. Emellett sajátos járulékos haszna például az indiai tudásközpontoknak, hogy mivel a komputerhasználatban a nők éppoly jók, mint a férfiak – és arrafelé több idejük is jut a gépekkel foglalkozni –, az internethasználat megjelenése felértékelte a szebbik nem helyi társadalmi státusát. "Azelőtt más dolgunk sem volt, mint otthon ülni – mondja egyikük –, míg most úgy érezzük, hogy megerősödtünk és szereztünk némi befolyást a sorsunkra."
