Sok lelkes mobiltechnológia-szakértő azt jósolta nem is olyan régen, hogy a WiMax technológia óriási jelentőségű lesz a vezeték nélküli internetezésben. A WiMax a néhányszor tíz méter hatótávolságú Wi-Fi nagy testvére. Míg az utóbbi segítségével meghatározott, limitált körzetekben, egyetemi campusokon, repülőtereken, pályaudvarokon, kávézókban lehet nagy sebességű átvitelt lehetővé tevő vezeték nélküli hozzáférési pontokat létesíteni, amelyeken át leginkább internetezhetnek a laptoptulajdonosok, a nagyobb hatósugarú változattal több tíz kilométeres távolságra létesíthetők ilyen kapcsolatok. Az elmúlt időszakban, látva a harmadik generációs mobiltávközlési rendszerek (3G) születési nehézségeit, nem kevesen gondolták azt, hogy a WiMax beelőzheti a 3G-t, és akár ötmilliárd emberhez juttathatja el az újfajta mobilátvitel áldásait. Ezzel szemben a helyzet az, hogy nagyon úgy tűnik, eltúlzottak voltak a technológiával szembeni várakozások: egyelőre csak fix telepítésű vezeték nélküli WiMax-berendezések léteznek, és azok is csak kezdetleges állapotban – elemzi az új fejleményeket, pontosabban azok hiányát a The Economist.

Miközben számos vállalkozás állítja, hogy képes WiMax-berendezések előállítására, a piacon gyakorlatilag semmit sem találni ezekből. Ennek az az oka, hogy a WiMax Forum nevű szervezet, amelynek az a dolga, hogy meghatározza a technológia standardjait – ezek garantálják, hogy különböző gyártók eszközei együttműködjenek egymással –, egyelőre adós a szabványokkal. Legutóbbi bejelentése szerint ez év közepén kezdődnek meg az első tesztek, minek következtében az első kész WiMax-berendezések csak az év végére jelenhetnek meg a piacon, ami féléves csúszást jelent a korábban várt időponthoz képest. Ennek megfelelően a gyártók pillanatnyilag úgynevezett pre-WiMax vagy WiMax-kész eszközöket tudnak ajánlani, amelyek ígéretük szerint majd kompatibilisek lesznek a WiMax-hálózatokkal. E körülmények hatására Jagdish Rebello, az iSuppli piackutató cég szakértője úgy véli, hogy e technológia nem áll meg önállóan a lábán, inkább csak arra lesz jó, hogy a távközlési cégek betömjék vele a nagy sebességű átviteli hálózatukon itt-ott, elsősorban az elhagyott vidéki helyeken lévő lyukakat, azaz olyan területeket, amelyek lefedése sem vezetékekkel, sem 3G-s bázisállomásokkal nem gazdaságos.

A városi környezetben elsősorban a vezetékes DSL-lel összehasonlítva bukik el a WiMax – érvel Kenneth Furer, az International Data Corp. (IDC) it-piackutató elemzője. A fejlett országok operátorai ezzel összehasonlítva fogják drágának találni a telepítését, míg a fejlődő világban „élből” túl költséges ahhoz, legalábbis egyelőre, hogy bevezessék. (Egy felhasználói állomás, amelyet egy magas épület külső falára kell telepíteni, jelenleg körülbelül ötszáz dollárba kerül.) Ugyanakkor néhány jelentős informatikai gyártó, közülük is elsősorban az Intel, továbbra is nagy reményeket fűz a WiMaxhoz. (A chipgyártó éppen néhány hete mutatta be első wimaxos chipjét). Elsősorban a technológia befejezés előtt álló második standardjától várnak sokat, amellyel megoldható lesz, hogy mobileszközökbe, elsősorban laptopokba szereljenek WiMax-csatlakozást lehetővé tevő csatolókat. Ezekben olcsó (Intel-)chipek lesznek, amelyek alig fogyasztanak majd többet, mint jelenleg egy Wi-Fi-csatlakozó. Ez azt jelenti, hogy ha 2006 második felében valóban megjelenik a mobil-WiMax, akkor bizonyos helyeken mégiscsak a 3G és a Wi-Fi helyére léphet – feltéve persze, hogy az eszközök ára jelentősen esik a jelenlegihez képest.

A mobiltelefon-hálózatok bázisállomásainak piaca évente 55 milliárd dollárt hoz a szállítóknak, akik közül több – érthetően – abban reménykedik, hogy az ezek mellé párhuzamosan települő WiMax-hálózatok bázisállomásainak gyártásával további évi 50 milliárdot kasszírozhatnak. Ennek az álomnak a teljesüléséhez „csupán" az új technológia iránti erős keresletre lenne szükség.