Egymás után jelennek meg a médiában a Kínával kapcsolatos bombasztikus hírek. Emelkedő külkereskedelmi többletről, óriási valutatartalékokról, a gazdaság olajéhségéről, az USA és Kína közti, a textiltermékek mindent elárasztó exportjával és a szerzői jogok védelmével kapcsolatos vitákról lehet olvasni. Ugyanakkor alig hallani arról, hogy Kína lassan technológiai szuperhatalomként is megjelenik a világgazdaságban. Peking olyan területeken intéz kihívást az Egyesült Államokkal szemben, amelyeken az utóbbi ország verhetetlennek látszott az utóbbi időben – írja Jeffrey E. Garten, a Yale School of Management dékánja a Business Weekben.
A legutóbbi olyan tízéves periódusban, amelyről átfogó statisztikával rendelkezünk, azaz 1992 és 2002 között Kína a GDP-je százalékában mérve több mint kétszeresére emelte kutatási és fejlesztési kiadásait, miközben az Egyesült Államok k+f büdzséje stagnált. Kínában évi 14 százalékkal nőtt a mérnöki tudományokban PhD-fokozatot kapott kutatók száma, miközben az USA-ban évről évre kevesebb ilyen tudóst képeznek, ráadásul az ott PhD-ző diákok negyede kínai állampolgár. A technológiaintenzív termékek kínai exportja évi 22 százalékkal nőtt, míg az Egyesült Államok cégei csökkentették ilyen jellegű áruik kivitelét.
Az ázsiai ország kormánya kiemelt kutatási területként kezeli az integrált áramkörök, a kumputerszoftverek és az informatikai biztonság témakörét, és a nagy amerikai multik nem haboznak kihasználni az ebben rejlő lehetőségeket. A General Electric Co. 27 laboratóriumot működtet Kínában, a Microsoft majdnem kétszáz kutatót foglalkoztat ott, de a Cisco, az Intel és az IBM is követi e cégek példáját. A szakértők véleménye különbözik abban, hogy milyen mélységű a kutatási-fejlesztési tevékenységek megosztása az országok, illetve a nagyvállalatok különböző térségekben működő k+f laborjai között. Egyesek rámutatnak a Kínából exportált úgynevezett high-tech termékek viszonylag alacsony technikai színvonalára, az ottani gyártók kiszolgáltatott helyzetére az őket technológiával támogató nemzetközi vállalatokkal szemben, illetve arra, hogy a Kínában olcsó, de képzett munkaerőt alkalmazó amerikai cégek igen jól profitálnak ottani befektetéseikből. Mások egyenesen megkongatják a vészharangot: azt állítják, hogy az ázsiai hatalom technológiai fejlődése sérti az Egyesült Államok és részben a világ kereskedelmi érdekeit, valamint komoly biztonsági kockázatokat hordoz magában. Következtetésük szerint egyrészt az amerikai nagyvállalatoknak nem szabadna olyan erős k+f-kihelyezést folytatni, amilyet az utóbbi időben folytattak, másrészt az USA kormányának sürgősen növelnie kellene kutatási és fejlesztési célú kiadásait.
A cégek állítják, hogy a leghatékonyabb megoldásokat keresik – ezért foglalkoztatnak sok olcsón dolgozó külföldit, köztük kínaiakat. Megoldást kínálna, ha a szövetségi kormány a nyolcvanas évek szintjére emelné a k+f-büdzséjét, ám sokan attól tartanak, hogy az így elnyert és elvégzett projektekből fakadó új tudás a cégeken keresztül megint csak kiáramlana a külvilágba, következésképp közvetve még az USA kormányzati kutatási-fejlesztési kiadásai is a rivális országokat erősítenék. Mindennek tükrében nehéz lesz megtalálni a garanciáit annak, hogy az Egyesült Államok adófizetőinek befizetései a hazai k+f-et, illetve az arra támaszkodó ipart támogassák, az anyaföldön teremtve új munkahelyeket.
