Sok dolga van mostanában, a kiadói úthenger megindulásának idején az Electronic Frontier Foundation (EFF) civil jogvédő szervezetnek, s az valószínűleg nem hiányzott nekik, hogy olyan abszurd perekkel foglalkozzanak, mint amelyet egy amerikai jogkezelő indított két hete az AT&T óriásszolgáltató ellen.
A nevezett szervezet az American Society of Composers, Authors and Publishers (ASCAP), mely azzal tette magát hírhedtté 1996-ban, hogy a cserkészlányok által a tábortűz mellett énekelt dalok után is jogdíjat szeretett volna szedni. Most hasonló briliáns ötlettel álltak elő: úgy vélik, hogy azok a csengőhangok, melyek jogvédett zenék részleteiből állnak, nem játszhatók le korlátozás nélkül. Hogy értsük: ha valakinek nyilvános helyen szólal meg a mobiltelefonja, akkor az ASCAP érvelése szerint ugyanúgy jogdíjat kellene fizetnie ez után, mint a vendéglátóhelyek tulajdonosainak, akik a zenéért, tévéért fizetnek átalánydíjat a jogkezelőknek. Beadványukban már felelnek is arra az érvre, hogy a megvásárláskor a felhasználó már kifizette az előírt jogdíjat: szerintük ez más jogi kategória, ez a nyilvános előadást szabályozó törvények hatálya alá esik, melyért külön díjazás jár.
Az biztos, hogy némi racionalitás is megjelenik a józan ésszel képtelenségnek tűnő beadványban, mivel nem kísérleteznek azzal, hogy a felhasználókat támadják, hanem egy sokkal kézzelfoghatóbb ellenfelet kerestek, a szolgáltatót.
Az ember még akkor is médiahackre gyanakszik ha látja a hivatalos beadványt, de nem az. Ugyanakkor egy ilyen agyament ötlet valószínűleg nem véletlen, mert bár az érdekérvényesítés legkisebb esélye sem valószínű (tényleg? – kérdem magamtól csöndben...), a felhajtás, a jelenlét bizonyítása talán eléri a célját.
Az EFF rövid úton helyre teszi a keresetet. Az ASCAP nem érvelhet így, mivel az amerikai törvények értelmében csak akkor jogdíjköteles a „nyilvános előadás”, ha abból az „előadónak közvetlen vagy közvetett kereskedelmi haszna származik” – ha ez a kivétel nem lenne, akkor felelősségre lehetne vonni az autóban rádiót hallgatókat, vagy azokat, akik nyitva hagyják az ablakukat, amikor tévét néznek. A szervezet másik érve sem helytálló, amivel a szolgáltatót támadják – nevezetesen, hogy a csengőhangok árusításából hasznuk származik –, mivel egyrészt értékesítéskor fizetnek jogdíjat, az előadásért pedig ugyancsak nem lehet perelni őket, hiszen így az összes könyvtárnak, vagy az iPodot gyártó Apple-nek is kellene átalánydíjat fizetnie, ugyanis a vásárlók esetleg nyilvános helyen használják a könyveket, eszközöket (megjegyzem, a könyvtári jogdíjátalány bevezetés kapcsán komoly lobbimunka folyik).
Kijelenthetjük: ha az volt az ASCAP célja, hogy még tovább fokozzák a feszültséget, mely a fogyasztók és a jogkezelők között fennáll, akkor sikerrel jártak.
Ráadásként.
Ezt a gyöngyszemet az Artisjus honlapján találtam:
„Az ASCAP amerikai jogvédő társaság az elmúlt évekhez hasonlóan ismét megkeresett bennünket azzal a kéréssel, hogy szolgáltassunk adatokat azokról a szerzőinkről, akiknek művei az USA-ban 2006. október 1. és 2007. szeptember 30. között olyan előadásokon hangzottak, illetve hangzanak el (pl. élőzenei koncertek, mulatók, szállodák, éttermek, zeneparkok, multi-média rendezvények, stb.), amelyeket ASCAP - szabályzata értelmében - műsor alapján nem számol el.
Az adatszolgáltatás célja, hogy évente díjazásban részesítik azokat a (külföldi) szerzőket, akik önhibájukon kívül, de a helyi szabályoknak megfelelően, a felosztásokból kimaradnak. A szerzők csak a jogvédő társaságokon keresztül érvényesíthetik díjigényüket, amelyeket közvetlenül juttatnak el az ASCAP-hoz.
A beérkező kérelmeket pártatlan zenei szakértői bizottság bírálja felül, amelynek tagjai sem alkalmazotti, sem tagsági viszonyban nem állnak ASCAP-al, és a díjak odaítélésénél nem a művek egyedi értékelésére helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy a mű valóban elhangzott-e az USA-ban. A díj nagyságát az határozza meg, hogy hány igénylő van és hogy a rendelkezésre álló összeg mekkora.
A bizottság döntése végleges. A megállapított díjakat ASCAP az adott időszakra vonatkozó rendes elszámolásával együtt utalja az adott társasághoz, jelen esetben az ARTISJUS-hoz.”
Azt ugye nem kell leírnom, hogy melyik magyar közmondás jutott eszembe.
