Néhány napja közzétettem egy blogbejegyzést, melyben szándékom szerint két dologra szerettem volna kitérni: egyrészt beszámolni egy magyar vonatkozású tudományos szenzációról (egy eddig ismeretlen Janus Pannonius-szöveg megtalálásáról az internet segítségével), másrészt pedig kifejezni fenntartásaimat az esemény tálalása kapcsán.
Ám be kell ismernem, hogy az utóbbi esetében nem jártam el etikusan, pontosabban indulatoktól vezérelve rossz, pontatlan szöveget írtam, s ez akkor sem elfogadható, ha a személyes véleményeknek tág teret adó blogrovatban szerepelt. Elkövettem az újságíró által elkövethető egyik legsúlyosabb hibát: egyetlen (mint azóta kiderült, megbízhatatlan) forrásra alapoztam kijelentéseimet, s ez még akkor sem tolerálható, ha egy igen sajátos rovatba, a blogba kerül a vélemény. A szövegből azóta kihúztam az általam már nem vállalhatónak tartott személyes megjegyzéseket, de most nyilvánosan is bocsánatot kérek Szentmártoni Szabó Gézától ezekért a mondatokért. (A „nonum prematur in annum” jól jött volna, de ez az online sajtóban sajnos több okból sem lehetséges – ám azért kilenc óra várakozás ráfért volna…)
Ugyanakkor nem volt véletlen a kirohanás, vannak elemei a Janus-szöveg bemutatásának, melyek – mondjuk így, most, elsőre – ízlésem ellen valóak, s ebben a bejegyzésben ezt szeretném a lehető legvilágosabban elmondani. De mindezek előtt szívből gratulálok Szentmártoni Szabó Gézának, hiszen a Janus-szöveg megtalálása alapvetően a klasszikus bölcsészerények és -képességek diadala, hiszen ahhoz, hogy egy múlt századi rövid francia tudományos cikkben valaki ráismerjen egy latin nyelvű szövegre, s innen eljusson a kéziratot őrző nápolyi könyvtárig, ahhoz roppant felkészültnek kell lennie, s innentől kezdve (sőt ezt megelőzően is) a hagyományos és elengedhetetlen filológusi szaktudást kell kamatoztatnia (a szerencséről most nem szólok, hiszen az egyrészt elengedhetetlen, másrészt meg tudjuk: szerencséje a jó vadásznak van).
Feszengéseim
Két olyan jellemzője van Szentmártoni Szabó Géza felfedezésének, illetve a megtalált szöveg közzétételének, amely bennem – nem tagadom, megtartani kívánt előfeltevésektől vezetve – ellenérzést kelt. Illetve nem, rosszul mondom, nem is ellenérzésről van szó, hanem egyfajta értetlenségről. Az egyik az, hogy egy hagyományosnak tekinthető eljárás elfedi azt (bár a kutató természetesen beszámol róla), hogy a felfedezés egy igen friss internetes archívumnak köszönhető, a másik pedig az, hogy ez a tett, eredmény milyen módon reprezentálódik 2009-ben a szakmai, illetve a nagyközönség előtt. Pontosabban talán sem egyik, sem másik, hanem a kettő között érzékelt disszonancia.
Nagy barátja vagyok a digitalizációnak, s talán nem is azért, mert mondjuk a „médiaváltás miatt migrálnunk kell az információkat”, vagy valami ilyesmi, inkább a fenti felfedezéshez hasonlók lehetőségének létrejötte, a tartalmak széles körű hozzáférhetővé tétele miatt (habár ez utóbbi illúzió, mivel az elmúlt évtized számtalan jelét adta annak, hogy az internet sok területen változtatta meg ugyan használói életét, de a hagyományos értelemben vett „kulturálódás” mértékét nem növelte, az elit kultúrához való közeledők számát nem bővítette, sőt; akik eddig is olvastak latin verseket, azok számára eljött a Kánaán, akik viszont eddig sem, azok ezután sem fognak). Pártolom emellett a régi szövegek digitális feldolgozását azért is, mert – tanárként látom – az, ami az internet virtuális világában nincs meg, az nem létezik – s itt nem csak magukra a tartalmakra gondolok, hanem például a szövegek katalógusaira is: habár a világ könyveinek, újságjainak még mindig csak töredéke található meg az interneten, s a nagy könyvtárakban még ma sem teljes a régi szövegek katalógusainak gépre vitele, ám a katalósuscédula már őskorinak számít, s a könyvtárak katalógusszekrényeket tartalmazó folyosóin legfeljebb kísértetek böngésznek. Tehát millió szkennelt könyvet, milliárdokat!
De itt jön a szőrszálhasogatásom. Habár valóban üdvözlendő és kívánatos minden egyes, az internet segítségével megtalált, eddig elveszettnek hitt szöveg prezentálása, azért be kell látni, hogy a filológusi munkát megkönnyítő technológia megjelenése le is minősítette egy kicsit ennek a munkának az értékét. A filológus napi tevékenysége rengeteg „rakkolásból”, iszonyú mennyiségű szellemi és fizikai segédmunkából áll, s különösképp így van ez akkor, amikor a legnagyobb szakmai dicsőséget hozó típusát végzi e munkának, az elveszett, vagy feltételezett szövegek kutatását. Ha belegondolunk, hogy a filológia egyik fénykorában, a 19. században a maihoz képest micsoda nehézségeket kellett legyőzni egy-egy forrás feltárásához, akkor muszáj egy kicsit – nem nagyon, de egy kicsit – visszafogottabban nyilatkozni az ilyen forráskutatásról. Még egyszer mondom: a szakmai háttér, a nyelvtudás, a filológia mély ismerete nélkül természetesen nem mehetne semmire a kutató – arról a trivialitásról nem is beszélek, hogy a digitalizált anyagokat is el kell olvasni (bár ennek a feltételnek is kezd megroppanni a gernice: ha jól keres az ember, akkor már nem biztos, hogy a teljes szöveget…).
A másik kifogásom részint ízlésbeli, illetve nem szorosan ide tartozó – nevezetesen: egy Janus-szöveg – de írhatnék Aranyt, vagy Petőfit is – ma tartalmától függetlenül, csakis mint kultusztárgy, mint identitásképző, -erősítő fontos-e annyira, hogy úgy ünnepeljük, mint tették ezt mondjuk 130 éve, egy teljesen más társadalmi és kulturális környezetben. (Ezért az eretnekségért sokan megköveznek majd, most, írás közben is azon gondolkodom, hogy kihúzzam-e, de inkább nem.)
Az viszont feltétlenül ide tartozik, hogy ideges feszengést érzek akkor, amikor látom, hogy a technológia által jelentősen megkönnyített munka eredménye úgy prezentálódik, mintha még mindig egy régi korszakban élnénk – itt érzem a disszonanciát. Véleményem szerint a szakmai elismertség, a szakmai dicsőség méltán kijár a kutatónak, ám az ezen felüli reprezentáció számomra már avíttas, nagy – itt most nem részletezendő – keretrendszerét nézve pedig idegen, s néha kissé ijesztő is.
