Szűcs Pál: Személyi számítógépek az oktatásban
Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár 1986

Ma – némiképp az elmúlt hetek eseményeire is reagálva – egy olyan, az 1980-as évek közepén megjelent könyvet veszek elő, mely szigorúan véve nem az informatikai szakterületekhez tartozik, hanem azzal foglalkozik, hogy miképp lehet a számítástechnika fejlődése által biztosított lehetőségeket az oktatásban kihasználni. A könyvet Szűcs Pál, a modern technológiák iskolai felhasználása mellett elkötelezett pedagógus szakember írta, és a Személyi számítógépek az oktatásban címmel jelent meg 1986-ban.

Ha a kezünkbe vesszük ezt a munkát, és csak átlapozzuk – ez is egy olyan tevékenység, mely a digitális formátumokra, médiumokra történő áttérés miatt eltűnőben van –, akkor már első látásra megállapíthatjuk, hogy professzionális szöveggel van dolgunk, hiszen a szerzője láthatóan tudományosan iskolázott. A könyvnyi méretű elemzés tartalmazza mindazokat a jegyeket, amelyek elvárások – voltak akkoriban még – egy komoly munkával szemben: a tartalomjegyzék háromnyelvű (na persze, 1986-ban vagyunk, vagyis az angol mellett a harmadik az orosz), a szövegben minden elvárt helyen szerepelnek a pontos és szabványos módon megadott hivatkozások, a függelékben a bőven illusztrált könyv ábra- és táblázatjegyzéke is megtalálható, nem marad el a kutatók számára kötelező részletes irodalomjegyzék, emellett igen baráti gesztus, hogy az ekkoriban még viszonylag új terület terminológiájának megértését segíti egy rövid PC-szótár is.

Szűcs Pál korábban és később is élénken érdeklődött a friss technológiák iskolai alkalmazhatósága iránt, és e könyve egy izgalmas, kritikus időszakban jelent meg: a személyi – illetve szigorúbb és a könyvben is gyakran használt szakmai megjelöléssel: mikro- – számítógépek nyugati megjelenése után, a tömeges elterjedés aktív időszakában járunk az 1980-as évek közepén. Habár – és ez a könyv bőséges nyugati példatárából is kiderül – Magyarország messze elmaradt e téren a világ fejlettebb részeihez képest, az első rácsodálkozáson már messze túl vagyunk. 1986-ban személyes tulajdonban még mindig igen kevés gép van, de már sok iskolában nem egyetlen Commodore vagy Spectrum található, amit a kiválasztott csodabogarak használnak, hanem egyre több gép kerül a közoktatásba, a kamaszok egyre nagyobb hányada érdeklődik az informatika iránt, évről évre robbanásszerűen növekszik azon magyar diákok száma, akik a korábban igen egzotikusnak számító programozó matematikus szakra jelentkeznek az egyetemekre.

Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy ez még nem az 1990-es évek elejére kialakuló „klasszikus PC-korszak”, a Microsoft és az Apple gépeinek árai igazából ekkoriban kezdenek oly mértékben leesni, hogy a későbbi tömeges elterjedés lehetővé váljon, másrészt még itt vannak a személyi számítógépek korai korszakának gyártói is. Röviden összefoglalva: nemcsak arról van szó, hogy milliónyi számítógép korszaka még nem köszöntött be, hanem arról is, hogy maga a technológia ismeretlen a nagyközönség és a kisebb vállalkozások számára, még nem tudni, mire jó, hogyan lehet felhasználni, érdemes-e foglalkozni vele stb.

Szűcs Pál – az internet korszaka előtt – igen széles körű tájékozottsággal rendelkezik globális szinten mind a személyi számítógépeket illetően, mind azok oktatásbéli felhasználásáról – bizonyítja ezt a munkájának körülbelül harmadát kitevő része, mely a nyugati tapasztalatokat összegzi. És könyve ebből adódóan jórészt épp a fentebb említett bizonytalanságot tükrözi vissza.

Az egyik, a korszakban nagyon gyakran felmerülő, és azóta is elő-előkerülő probléma, hogy milyen módon kerüljön be a közoktatásba a számítástechnika. Jómagam is emlékszem egy programozó matematikus barátom szavaira, aki épp ekkoriban hangoztatta előszeretettel, hogy nem jó úton jár a magyar középiskolai informatikaoktatás, mivel a rendelkezésre álló eszközökkel főként programozást tanítanak, ami egyrészt viszonylag nehéz a téma iránt nem mélyrehatóan érdeklődőknek, így el is rettenti őket a számítógéptől, másrészt haszontalan, ugyanis programozást csak azoknak kéne tanulniuk – mondjuk szakkörön vagy speciális képzésben, plusz órákon –, akik valóban elkötelezettek, és nagy valószínűséggel ilyen irányban akarnak továbbtanulni.

Szűcs Pál könyve is benne van ebben a rendszerben, mivel – bár rengeteg alkalmazásszintű megoldást ismertet, illetve javasol, és láthatóan ebben az irányban látja a jövőt – felfogásában a programozás, a mélyebb szintű informatikai képzés még szoros része az elképzeléseinek.

Mindezt érdemes alaposan végigolvasni a történeti érdeklődésű olvasóknak, de egy, ma már számunkra igen érdekesé vált részt kiemelek, és ez alább olvasható, címe: Tartós lesz-e a számítógép fellendülés?

Habár a szöveg egészét és szakmai minőségét nézve megállapítható, hogy messze a legjobbak közé tartozik, némiképp zavaró, hogy időnkénti hivatkozásaiban több a „szocialista” elköteleződés, mint amit ebben az időszakban megkívántak ahhoz, hogy a könyv megjelenhessen. Ugyanakkor nem tagadható a szerző minőségfejlesztés iránti elkötelezettsége, így az említett szövegrészek – szovjet példák, az ötéves tervekre való gyakori hivatkozások, a megemészthetőnél kissé több brosúraszöveg stb. – elnézhetőek, hiszen ebben a korszakban frissnek és nehezen elérhetőnek minősíthető nyugati ipari, kereskedelmi és kutatási adatokat hoz az előzőeknél nagyságrendnyivel nagyobb mennyiségben.

A könyvben Szűcs Pál már határozottan állást foglal amellett, hogy a mind olcsóbbá váló eszközök terjedése hazánkat sem hagyja majd érintetlenül, és alapvető változásokat hoz az oktatásban. Ám azt még ő sem látja – tegyük hozzá: ez egyáltalán nem meglepő –, hogy a személyi számítógépek milyen gyorsan érnek el arra a szintre, hogy a magánfelhasználás, a családokba, cégekhez kerülő gépek növekvő száma miatt még hangsúlyosabb szerepe lesz ennek a technológiának az oktatásban. Ne feledjük: olyan korszakban vagyunk, melyben például a francia kormány egy olyan projektet indított el (10 ezer számítógép), aminek a célja az volt, hogy minden diák naponta egy órára számítógéphez férjen, és ennek feltételeként az intézményenkénti nyolc darab mikroszámítógép, illetve nyomtató beszerzését határozták meg.

Az átmeneti helyzet kortársi dokumentálása mellett számomra a könyv legérdekesebb részei a végén találhatóak, ahol Szűcs Pál összefoglalja, hogy Magyarországon milyen fontosabb lépések történtek a számítástechnikának az oktatásba történő bevezetése terén. Mielőtt a csemegéről, a desszertről adnék képeket, ebből alább több oldalt is idézek – sokaknak lehetnek testközelből ismerősek az adatok.(Az első képen szkennelt oldalon a kitekintés első részeként felhozott osztrák adatok szerepelnek, a következők vonatkoznak Magyarországra.)

És végül: ezek a szponzori reklámok jelentek meg a könyv végén 1986-ban: