Igen, még az is megtörténhet, hogy pont egy ilyen „marginális" ügy, mint az illegális tartalmakat nagy mennyiségben letöltőket érintő szabályozás, pont egy ilyen „pimf" izé okoz majd válságot, erősíti meg az euroszkeptikusokat, s nagy viták kirobbantója lesz. Persze, az is lehet, hogy gyorsan elfelejtik az egészet. Ki tudja. Jósolni nem érdemes, de a jelenségről, illetve az általa megvilágított anomáliáról – ha az egyáltalán az – érdemes néhány szót ejteni.
A fájlcserélők szankcionálását illetően jelentősen eltér két politikai testületnek, a francia nemzetgyűlésnek (illetve a szenátusnak), valamint az Európai Unió „kormányának", az Európai Bizottságnak az álláspontja. Abban teljes az egyetértés mindkét oldalon, hogy a szerzői jogokat védeni kell, ám a módszerekről már teljesen másképp gondolkodnak a képviselők Párizsban, illetve Brüsszelben.
Az EB tagjainak többsége két sarkalatos elvre hivatkozik. Egyrészt az internethez való hozzáférést alapvető jognak tekintik, melyet csak végső esetben, bírósági határozattal szabad korlátozni, másrészt pedig már az illetékes biztosok is kifejtették azt a többségi véleményt, hogy az áldatlan helyzetre – letöltők kontra jogvédők – valójában a szerzői jogi rendszer, a licencelési szokások, módszerek, szabályok gyökeres átalakítása lehetne hosszú távú és méltányos megoldás.
A „három dobásod van" elv képviselői viszont a kemény szankcionálás mellett állnak ki, a büntetés visszatartó erejétől remélik azt, hogy azok az ipari csoportok, melyek javait a letöltők illegálisan szerzik meg a neten keresztül, nem számolnak majd be évről évre milliárdos veszteségekről emiatt. Az új francia törvény ennek lenne egy változata. Az időközben itt-ott módosított szabályozás szerint a tisztázatlan státuszú, félig állami, félig magánszervezet, az HADOPI kontrollálná azt a folyamatot, melynek során a nagy mennyiségben illegális tartalmakat letöltők először e-mailben kapnának figyelmeztetést, a második alkalommal egy ajánlott levélben (hogy „nyoma maradjon" az elmarasztalásnak), a következő esetben viszont a szolgáltató korlátozná a netkapcsolatot (eredetileg időszakos teljes letiltásról volt szó, ám mivel az előfizetőnek erre az időszakra is kiszámláznák a díjat, ezzel kapcsolatban törvényességi aggályok merültek fel, s jelenleg az az érvényes változat, hogy megmarad a netkapcsolat, de roppant alacsony sávszélességen).
(Kis csemege ez utóbbihoz: ma reggel Kálmán András, az ASVA képviselője nyilatkozott örvendezve a Kossuthon a francia törvényről. Amikor szóba került a bírósági határozat nélküli korlátozás, akkor a következőképpen érvelt: igenis van bírósági szerep a folyamatban. Ugyanis amikor letiltják a felhasználót, utána ő természetesen fordulhat jogorvoslatért a bírósághoz. Fogalmam sincs, hogy Kálmán András hol tanult jogot, de e a logika alapján annak kéne történnie, hogy a betöréssel gyanúsítottat a gyanú alapján tárgyalás nélkül, azonnal börtönbe vágják a szomszéd vagy akárki szavai alapján 10 évre, aztán, ha már benn van a sitten, akkor kérelmezheti, hogy ugyan tárgyalják már az ügyét. Vérlázító.)
Az ellentét nyilvánvaló. És itt jönnek az igazi gondok. Az Európai Unió még annyira sem szoros kapcsolatokat ápoló, közös végrehajtó szervezeteket fenntartó államszövetség, mint az Egyesült Államok, a közös fellépést, az egyöntetűen megvalósított intézkedéseket gyakorlatilag csakis a jó szándék, a közös érdekek belátása, az unió fenntartásának igénye garantálja. Az EU „törvényei" a szó szoros értelmében nem azok, hanem csak direktívák, irányelvek, melyeket az egyes államoknak ratifikálniuk kell, s bármikor dönthetnek úgy, hogy ők egy bizonyos irányelvvel nem értenek egyet, és saját törvényhozásukban másként határoznak. Ennek persze megvannak a következményei (pénzügyi, erkölcsi, nemzetközi jogi stb.), de a tagállamok függetlenek. Ilyesmire ritkán is kerül sor, mivel egyrészt a nagyok által kialakított kompromisszumok kerülnek az EP vagy az EB elé, ugyanakkor a kisebb és szegényebb államok józan megfontolásból sem mennek szembe uniós döntésekkel (többnyire).
Ám jelen esetben más a helyzet, hiszen az egyik európai nagyhatalomról, az unió költségvetési szerkezetében nettó befizető Franciaországról van szó, akinek a szava döntő a közös ügyekben.
S lőn a helyzet. A megosztó személyiségnek tekinthető elnök odaállt egy olyan törvény mögé, mely szembe megy az uniós felfogással (francia rossz nyelvek szerint a feleség, a már két CD-vel rendelkező Carla Bruni kedvéért). Ez végtelenül felháborította Guy Bono francia uniós képviselőt, aki már többször hangoztatta ez ügyben a „három dobásod van" intézményét elítélő véleményét, s a napokban ingerülten kárhoztatta mind hazája törvényhozását, mind pedig az EB-t, amelynek testületileg egy szava sem volt a francia intézkedéshez. Még az egyéb ügyekben gyémántkeménynek mutatkozó, az információs társadalomért felelős biztos, Viviane Reding sem emelte fel a szavát, s igazi politikusként kijelentette, hogy bár nem ért egyet a franciák álláspontjával, de a helyzet mégis csak az, hogy „Nem minden illegális, amit politikailag nem szeretek."
Nem tudni, lesz-e még folytatás. S mielőtt a szokásos letöltök, mert..., meg ki a bűnöző? parttalan vitája elkezdődne, inkább arra érdemes figyelni, hogy mi van akkor, ha bizonyos alapjogokat (az információszabadság, a szólásszabadság joga) az aktuálpolitika miatt az EU csak annyira képes megvédeni tagországaiban, mint az ENSZ a békét az ő tagállamaiban?
