Egy nagy adósság töredéknyi részét törlesztette Magyarósi Csaba, az index.hu újságírója, amikor egy bizonyos szintig utánajárt a talán első, de mind a mai napig legnagyobb hatású internetes mém egyik főszereplője sorsának, s megkereste a híres videó ikonná vált figuráját, aki ma betegen egy szeretetotthonban él.
Habár a riport – minden kiválósága ellenére – nem volt elég kritikus magával a közösséggel szemben, kevéssé ment bele abba, hogy miféle szociológiai, pszichológiai adottságok is vannak a jelenség mögött, kétségkívül érdeme, hogy egy, az internet által (akaratán kívül) bohóccá tett, ma már segítségre szoruló embernek igyekezett (sikeresen) támogatást adni.
Azért számomra még mindig kényes, szégyenérzetet előidéző sztori ez. Nem tagadom, a birkaszellemet és a bennem lévő alantasabb ösztönöket követve számtalanszor röhögtem magam a padlóra a filmen, az „ojjettum” meg az „az ellen nem véd” számomra is legendák. De az utóbbi években – talán mert öregebb lettem – ahányszor csak előkerült ez a téma, egyre jobban feszélyez mind maga a videó, mind a saját reakcióm. Mélyebb elemzésbe nem mennék bele, hiszen nem is értek hozzá, de a közösségi internet a Szalacsi-videó óta jelentős átalakuláson ment át, s ha akkor nem is, de ma már jelentős különbséget látok a között, hogy valaki „YouTube-heróként” magából csinál hülyét, vagy pedig az illető hozzájárulása nélkül, meggondolatlanul, csakis a poén kedvéért tesznek valakit nevetségessé. Ebből a szempontból is komoly aggályokat vet fel, hogy nem a kijelentéseit felvállaló Fogarasi Árpád, az elhíresült bunker építője a közröhej tárgya, hanem Szalacsi Sándor. Érzek itt valami ízlésficamot, gusztustalanságot és az empátia hiányát. Magamban is.
Szóval nem árt elgondolkodni azon, hogy az-e szánalmas, akit a YouTube-on nézünk, vagy mi, akik mindezt röhögve szemléljük.
