Fahrenheit 451 fok – az a hőmérséklet,

amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég.

Tegnap, lánya közleménye után jelent meg a hír világ szinte összes hírportálján, hogy Kaliforniában elhunyt a világ talán leginkább megbecsült (sci-fi) írója, Ray Bradbury, akinek művei szinte felmérhetetlen hatással voltak mind irodalmi, mind technológiai értelemben a 20. századi nyugati civilizációra. Nem volt klasszikus, egysíkú sci-fi író, mutatja ezt az, hogy művei igen sok más művészeti ág nagynevű művelőit is megihlették. Népszerűségét bizonyítja, hogy a világ egyik legnagyobb techshow-ján, az épp most záródó E3-on (Electronic Entertainment Expo) a játékfejlesztők egyénileg és testületileg is megemlékeztek róla.

Az agyvérzés következményeit évekig elviselő, hosszas betegség után, 91 éves korában eltávozott írót végtelen tisztelet övezte, azok közé tartozott, akit mind a „kockák”, mind a „bölcsészek” egyaránt kiemelkedő alkotónak tartottak. A „Marsbéli krónikák” vagy a „Fahrenheit 451” az emberiség kultúrkincsének eltagadhatatlan része, köszönhetően írójuk mély humánummal ötvözött technológiai felkészültségének, valamint kiemelkedő írói kvalitásainak. Habár pályája egy időszakában sokan kritizálták amiatt, hogy „tudományosan nem eléggé felkészült”, ezek a bírálatok később elsúlytalanodtak, mivel lehetetlen volt el nem ismerni, hogy Bradbury a tudományos adatokat és jóslatokat nagyszabású, igen pontosnak bizonyuló társadalmi víziói szolgálatába állította.

Bradbury kiemelkedő szerepét jelzi, hogy egy másik nagy vizionárius, Steven Spielberg kijelentette róla, hogy múzsájának tekintette, és a nagy író előtt személyesen az amerikai elnök, Barack Obama is tisztelgett.

Az igen termékeny, közel 30 regényt és több száz novellát hátrahagyó, rossz szeme miatt gátlásokkal is küzdő Bradbury alapállását jól példázza egy nyilatkozata: „A könyvtárban nevelkedtem. Nem hiszek a főiskolákban és egyetemekben. A könyvtárakban hiszek, mert a legtöbb diáknak nincs pénze. Amikor végeztem a gimnáziumban, az a válság időszaka volt, és nem volt pénzünk. Nem tudtam főiskolára menni, úgyhogy tíz éven keresztül heti három napot a könyvtárban töltöttem.”