Nemrég egy hírben, majd egy blogbejegyzésben is egy olyan jelenségre kívántam felhívni a figyelmet, mely számomra azt mutatja meg, hogy az egyre fejlettebb technológia egyrészt korábban elképzelhetetlen megoldásokra ad lehetőséget, másrészt ezek a műszaki megoldások sokak szemében a személyes felelősség alóli szabadulás lehetőségét nyújtják. E hírekben, csakúgy, mint most, amerikai példákat lehet csak hozni (szerencsére? egyelőre?), hiszen abban a gazdag országban van mód arra, hogy ilyesmiket a hétköznapi életben is alkalmazzanak, már ha az adott szövetségi állam törvényei ezt lehetővé teszik, az ottani közösség pedig elfogadja, esetleg helyesli ezt.
A chron.com, egy texasi hírekkel foglalkozó portál közölt tegnap egy tudósítást, mely szerint két ottani iskolai körzetben már alkalmazzák a diákok követésére a rádiófrekvenciás azonosítást, vagyis az általános iskolás korú gyerekek egy olyan kártyát hordanak maguknál, melyek segítségével követni lehet őket az iskola (campus) területén. Az iskola vezetői szerint ez a módszer jelentősen növeli a biztonságot, emellett azt is eredményezi, hogy a diákok óráról való lógásának aránya jelentősen lecsökkent. Az egyik oktató egyenesen „csodálatos eszköznek” nevezte az ID-kártyát.
De a nemrég bevezetett módszert nem mindenki fogadta kitörő örömmel. Számos szülő, illetve civil jogvédő fejezte aggályait ezzel kapcsolatban. Az alapkifogás mellett – az orwelli megfigyelés kiépítésének jelei miatti aggodalom – az ellenzők racionális érveket is felhoztak: az ID-kártyák használata során már az egész világon bebizonyosodott, hogy roppant sérülékeny rendszerről van szó, tengernyi módszer áll a rendelkezésre ahhoz, hogy kijátsszák, átverjék az üzemeltetőket, ugyanakkor az ID-rendszerek többsége nyitott kapukat kínál az adathalászoknak, és emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy vajon célhoz kötött, arányos-e a személyi szabadság ilyen korlátozása, még akkor is, ha gyerekekről van szó. A változó időket jelzi, hogy 2005-ben, amikor Kaliforniában először kívántak egy ilyen azonosító rendszert bevezetni az általános iskolákban, egy tekintélyes amerikai jogvédő szervezet bírósági döntéssel érte el, hogy ez ne történhessen meg, ám azóta egyre nagyobb az igény és a támogatottság a gyerekeknek kiosztott ID-kártya használata kapcsán, sok helyen már alkalmazzák is az országban: mára már körülbelül 36 ezer diák jelvényébe építettek be nyomkövető chipet. (Fontos megjegyezni, hogy ezek a rendszerek csak addig képesek követni a diákot, míg az iskola területén van – illetve az iskolabuszon –, egyébként csak azt jelzik, hogy elhagyta a campust).
A döbbenetes (elvárható?) tapasztalat az, hogy a gyerekek nem érzik ezt problémásnak, az egyébként is rengeteg elektronikus kütyüvel körülvett diákok nagyon gyorsan megszokták, a megfigyelés természetes számukra, akadt olyan megszólaltatott gyerek, aki – bár néha kényelmetlennek találja – örült, mert nagyobb biztonságban érzi magát a jelvénnyel. Az érintett iskolák vezetői arra hivatkoztak, hogy például tűzriadó esetén így nagyon könnyű megállapítani, hogy a diákok épp hol vannak. De egy dolgot nem szabad elfelejteni: az említett államokban az iskolák az órai jelenlét alapján is finanszírozáshoz jutnak (attendance funding), vagyis ha növelik az óralátogatási fegyelmet, akkor az intézmény több bevételhez jut; a forrásként szolgáló cikk is utal rá, hogy az iskolai megfigyelőrendszer oda vezetett, hogy közel két év alatt majdnem 200 ezer dollárral emelkedett az iskolai bevétel.
A jogvédők szerint azért sokkal kockázatosabb a helyzet, mint ahogy az illetékesek igyekszenek beállítani: például az ID-kártyákról könnyedén ellopható információk sokat segíthetnek a gyerekek közelébe férkőzni kívánó bűnözőknek, de igazából még azt sem tudni biztosan, hogy van-e egészségkárosító hatása egy ilyen eszköz folyamatos viselésének.
Az is érdekes, hogy Texas állam hivatalos szervei nem is tudtak a két körzet lépéséről, és csak a szülői panaszok nyomán kezdtek vizsgálódni. A lap által megkérdzett biztonsági szakértő pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy hiába áll jó szándék az ilyen technológiák iskolai bevezetése mögött, az eddigi tapasztalatok inkább lehangolóak, mint lelkesítőek: egy-két év használat után kiderül, hogy a napi gyakorlat szintjén rengeteg implementációs és üzemeltetési hiba kerül a felszínre, csökken a rendszerek iránti érdeklődés (értsd: nincs felügyelet a közvetített adatokra), a megvalósítás után elfogy a pénz a fenntartásra stb.
