Kik is birtokolják zenéinket halálunk után?

Tegnap terjedt el robbanásszerűen a hír, ami szerint Bruce Willis perrel fenyegeti az Apple-t azért, mert nem tudja megvásárolt médiatartalmait átruházni gyermekeire. Az információ megalapozatlannak bizonyult, ám fennmaradt a kérdés, hogy valójában mi is történik zenéinkkel, filmjeinkkel és egyéb, digitális tartalmainkkal a halálunk után? A CNet utánajárt a kérdésnek; az eredmény az újoncoknak meglepő, a régebbi motorosoknak azonban nem újdonság. Bárki, aki használta már az Apple iTunes szolgáltatását, szembetalálkozhatott már azzal a bizonyos, felhasználói feltételek elolvasására, majd azoknak az elfogadására buzdító ablakkal – ezeket a feltételeket meglehetősen kevesen olvassák el, pedig az ott pontosan le van írva, hogy ki fogja birtokolni a tulajdonunknak hitt tartalmakat azután, miután itt hagytuk a földi létet.

A lényeg, hogy a felhasználó elhunytával a letöltés alkalmával elfogadott szerződés megszűnik a fiókjával és az ott felhalmozott tartalmakkal együtt, ergo, ha Bruce Willis véletlenül meghalna a napokban, sem a gyermekei, sem a felesége nem használhatná legálisan a fiókját. Felmerülhet egy másik kérdés is, hogy vajon számít-e az, hogy egy adott zenei albumot fizikai formában vagy online vásárolunk-e meg? Ha lemezt vásárolunk, akkor a szerzői jogokat nem, ám a zenének egy másolatát birtokoljuk; az Electronic Frontier Foundation magyarázata szerint a fizikai hordozókon tárolt anyagok büntetés nélkül átruházhatóak: „A legálisan megvásárolt CD-t, DVD-t, könyvet stb. a tulajdonosa a szerzői jogok tulajdonosának engedélye nélkül adhatja kölcsön, adhatja el vagy adhatja valakinek örökbe. Egyszerűbben megfogalmazva: ha megvetted, birtoklod.”

A digitális tartalmak használatát a ZDNet egyik munkatársa, Ed Bott magyarázza el: a szerkesztő egy tavalyi cikkében már kifejtette, hogy a kézzelfogható és digitális tartalmak esetében a vásárlás terén jelentős eltérések vannak. Hiába költünk pénzt egy letöltött zenére, csak a hallgatás jogát kapjuk meg, de a tulajdonlásét nem, ső, sokszor a kölcsönadást, a megosztást és az adathordozóra történő kiírást is tiltják – ez a passzus az iTunes felhasználási feltételeinek B szekciójában olvasható: „Az iTunes annak a Szolgáltatásnak a biztosítója, ami engedélyezi a digitális tartalom (iTunes Termékek) megvásárlását, vagy annak kibérlését kizárólag végfelhasználói célra és azon feltételek mellet, amik ebben az Egyezményben rögzítésre kerültek.”

Az ördög a részletekben rejtőzik, ahogy tartja a mondás. A tisztánlátás végett álljon itt pár pontban az, hogy miket is kezdhetünk megvásárolt digitális tartalmainkkal:

  • az iTunesról letöltött „termékeket” öt gépen használhatjuk, a kikölcsönzött filmek kivételével
  • a fizetős tartalmak maximum öt felhasználói fiókon tárolhatóak, a kompatibilis készülékeken, az ingyenes anyagoknál nincs ilyen megkötés
  • a zenei lejátszási listáinkat legfeljebb hétszer írhatjuk ki CD-re; ez után a zeneboltban vásárolt CD-kre vonatkozó szabályok vonatkoznak
  • a „termékek” egy személyes licenc által válnak elérhetővé a felhasználó számára (magyarul, nem átruházható a digitális tartalom)
  • az iTunesról letöltött tartalmakat csak és kizárólag biztonsági célzattal lehet lemezre írni
  • a kölcsönzött filmeket egy időben csak egy készüléken lehet nézni, nincs arra lehetőség, hogy más Apple-eszközünkre átvigyük az adott tartalmat
  • a letöltött filmekre 30 nap áll rendelkezésre a megtekintéshez, ám az elindítástól számolva csak 48 óra arra, hogy végignézzük azt
  • a fizetett tartalom letöltése nem ruház fel sem kereskedelmi, sem promóciós jogokkal

Nem csak az Apple, hanem a többi nagy cég, mint a Google vagy az Amazon is él hasonló megszorításokkal. Ez egy bevett eljárás, ami a szerzői jogok tulajdonosait hivatott megnyugtatni. Érdemes megjegyezni, hogy egy pár évvel ezelőtt az akkoriban felettébb divatos DRM-technológiával védték a cégek a tartalmakat – ez a jogtulajdonosok számára egy szebb, jobb, tisztább érzést biztosított, ugyanis ha a szolgáltató úgy kívánta, egyszerűen csak letiltatta az adott tartalom lemezre történő kiírását. A gyártók azonban manapság már nem szoftveresen, hanem szabályokkal védik a tartalmakat. Egy példával élve, immáron megtehetjük, azt, hogy egy haverunk iPodjára töltünk fel a fiókunkban található zenéinket, ám ez a szerződés szerint egyenértékű azzal, amikor egy fájlmegosztó rendszeren tesszük közé a birtokolt tartalmainkat, a különbség mindössze annyi, hogy nehezebb visszakövetni a megosztást.

Összegezvén, az olyan nagy szolgáltatók, mint az Apple és a Google csupán a közvetítő felek a kiadók, filmgyártók és a vásárló között – a felhasználási feltéteket minden esetben a szerzői jogtulajdonosok szabják meg, amikhez a vásárlók kénytelenek alkalmazkodni, ha nem akarnak rátévedni még véletlenül sem a büntetőjog ingoványos talajára.

Azóta történt

Előzmények