És jön az ember-robot házasság?

Nemrégiben, néhány hete körbejárták a nemzetközi és a hazai sajtót azok a híradások, melyek a brit David Levy mesterségesintelligencia-kutató (talán) provokatívnak szánt véleményét idézték az emberi lények és a mesterséges teremtmények (egyelőre mondjuk így: robotok) közötti érzelmi viszonyok kialakításáról, a robot-ember házasságról, illetve a gép és ember között folytatandó szexuális kapcsolatokról.

Mielőtt az olvasóm elkattint a bulvártéma miatt, előtte nézze meg az alábbi videót (ez részlet egy majd egyórás filmből, de erre a cikk végén még visszatérek), utána talán már nem is lesz olyan vicces a történet:

Nos. Ha félretesszük azt a tényt, hogy Levy egy könyvalakban is megjelent tanulmányának igyekezett reklámot csinálni (Love and Sex with Robots: The Evolution of Human-Robot Relationships – Szerelem és szex robotokkal: Az ember-robot kapcsolatok továbbfejlődése), az azért elgondolkodtató, hogy mekkora érdeklődést váltott ki az interjúkban és az ismertetőkben felvázolt teória.

A tudós véleménye szerint a robotok nemsokára, még ebben az évszázadban olyannyira emberszerűek lesznek mind külsejüket, mind „belsejüket” tekintve, hogy komolyan kell foglalkozni azokkal a kérdésekkel, melyek az új helyzet kapcsán óhatatlanul fel fognak merülni (már ha Levy alaptéziseit elfogadjuk): az emberek és a gépek érzelmi kapcsolatai, a gép-ember szex, illetve az esetlegesen létrejövő jogi és morális kapcsolat, vagyis a házasság problémájával. A LiveScience idézi Levyt, aki kifejtette, hogy a pszichológusok felsorolják azokat az okokat, amelyek miatt az emberek szerelembe esnek, s ezek mindegyike megvalósítható az ember-robot kapcsolatokban: például a felek hasonlósága személyiségükben és az általuk összegyűjtött ismeretanyagban; de számít az is, ha az egyik fél azt hiszi, hogy a másik is érdeklődik iránta – ezek mindegyike tetszőlegesen beprogramozható egy robot esetében. A kutató a maastrichti egyetemen befejezett PhD-disszertációjában kitér arra, hogy véleménye szerint a közeljövőben, 2050 táján az amerikai „Massachusetts állam lesz az első olyan terület, ahol legalizálják a robotokkal való házasságot”, mivel ez a leginkább liberális területe az USA-nak, s itt található a technológiai fejlesztésekben élen járó MIT (Massachusetts Institute of Technology) is.

Érvei között felhozta azt például, hogy igen sok ember számára a hiányzó testi és lelki jelzéseket a mai technolgiával már lehet reprodukálni egy mesterségesen megalkotott géppel is (idézi Henrik Christensent, a European Robotics Research Network alapítóját, aki 2006-ban azt jósolta, hogy 2010-ig létrejön az ember-robot szex), s a különböző lelki bajokkal küszködők (félénkek, pszichikus problémákkal bajlódók stb.) szívesen választják majd a gépi társat. Számtalan egyéb, e viszony lehetőségére és működésére utaló korábbi tapasztalatot is felsorol Levy, kezdve az antikvitás klasszikus Pügmalion-történetével, folytatva az egyetemi hallgatók körében kialakult vonzalommal, mely az ELIZA nevű számítógépes program kapcsán jött létre, s végezve a Lara Croft-típusú virtulális hősnők iránt érzett imádattal. Természetesen – érvel Levy – ez nem jelenti azt, hogy mindenki robotpárt akar majd magának, sőt; de igenis lesz egy olyan, talán nem is kisszámú csoport, akiknek ez tökéletes megoldás lehet.

Azonban – ha érvényesnek tartjuk Levy téziseit – már első pillantásra is számtalan komoly probléma merül fel egy ember-robot érzelmi és/vagy szexuális kapcsolatot illetően. Például: a robottal folytatott szexuális viszony alapot jelent-e a féltékenységre, megcsalásnak számít-e, ha valaki egy párkapcsolat mellett robotszeretőt tart. Egy ilyen új társadalmi szegmens miképpen hatna a társadalmi szerkezetre, hogyan befolyásolja a gépek esetleges térhódítása az emberek közötti kapcsolatokat. Aztán az is felmerülhet (emlékszünk még az A. I. mecháira), hogy egy ilyen jövő talán megváltoztatná a prostitúció jellegét, de például „…ha a pedofiloknak engedélyeznék a robotgyermekekkel való közösülést, az visszaszorítaná vagy elősegítené a bűncselekményeket?” – kérdezi Ronald Arkin, az atlantai Georgia Institute of Technology kutatója.

De mit (kit?) is nevezünk robotnak?

Csak egyetlen dologban lehetünk biztosak: általánosságban nem tudjuk megmondani, hogy mi is az a „robot”. Ha azt a tényt tekintjük – persze éppen a megnevezés bizonytalanságából adódóan megint csak nehéz bármilyen, akár csak közelítőleges számot is felelősséggel kimondani –, hogy a közmegegyezés szerint körülbelül egymilliárd robot tesz-vesz jelen pillanatban széles e világon, akkor azt megállapíthatjuk, hogy a Karel Čapek által kitalált szó (a szláv eredetű, „munka” jelentésű robot, rabot stb.) több mint zseniális előrelátásról tanúskodik. E gépek jelenleg hihetetlen mennyiségű munkától szabadítják meg az embereket, illetve döbbenetes mértékben voltak képesek olyan munkákat elvégezni, olyan iparágakat megteremteni, amelyeket – úgy, olyan mértékben, olyan pontosan, mint ők teszik – az ember nem tudna.

Ám a bizonytalanság mégis óriási mértékű – legalábbis a közbeszédben, de néha szakmai körökben is –, mivel a fogalmi tisztázatlanság mind a célokat, mind az elvárásokat, mind a víziókat komolyan befolyásolja. A „robot” és a „teremtett lény” (vö. Gólem) elképzelései a gondolat felmerülése óta keverednek, s ez a technológiai kérdéseket összemossa egyéb, ideológiai problémákkal.

Ha leegyszerűsítve próbálom érzékeltetni a gondokat, akkor azt kell mondanom, hogy a mai világ robotfejlesztései nagyjából három, mondhatni karakterisztikusan különböző területre oszthatóak, még akkor is, ha időnként az alkalmazás szintjén e halmazoknak vannak metszeteik is. Hogy nagyon nehéz általános kijelentéseket tenni e területen, az abból is fakad, hogy e három terület működése, céljai, termékei a legtöbbször összefolynak, keverednek. Egyrészt létezik – s ez a legfontosabb jelenleg, az ember által alkotott robotok többségét e céltól vezettetve hozzák létre – a célfeladatokra, egyszerűbb és bonyolultabb tevékenységek végrehajtására megalkotott gépek csoportja; ezeket nevezzük általában ipari robotoknak. Másrészt komoly pénzeket emészt fel az úgynevezett humanoid (ide értve az esetlegesen állati vagy fantázia szülte alakok mintájára készült) gépek létrehozása, amelyek feladata nem mindig tisztázott. Harmadrészt pedig komoly szervezetek és cégek foglalkoznak az úgynevezett mesterséges intelligencia kutatásával. Az e területeken dolgozók legnagyobbrészt józan szakemberek, csak időnként válik ki közülük egy-egy vizionárius próféta; s nem is ezzel van a gond, hanem azzal, hogy e – mára már hihetetlen mélységekig/magasságokig eljutott – szakterületek módszertana, gyakran eredményei is távol állnak a hétköznapi halandótól, így aztán tág teret kap a fantázia.

Robotkavalkád

Az ipari robotok

Az ipari robotok száma oly mértékben felülmúlja az egyéb okokból és célból megalkotott gépek számát (nehéz megbecsülni, de valószínűleg a világon készülő robotok 99 százaléka ipari robot), hogy napjainkban ők (ezek?) számítanak „A” robotnak. Felhasználásuk gyakorlatilag az emberi tevékenységek összes területére kiterjed: dolgoznak a gyárakban, a kórházakban, a bányákban, a katonaságnál, a kutatóintézetekben stb. (Fontos, s a későbbiekben még hangsúlyozandó, hogy a technológiai fejlődés, illetve bizonyos társadalmak jelenlegi állapota elvezetett odáig, hogy bizonyos funkciókra már „háztartási robotok” is rendelkezésre állnak, sőt, ez az iparág épp robbanás előtt áll…) 2007-ben körülbelül százmilliárd dollár értékben adtak el robotokat, s ha a tendencia marad, ez az érték három év múlva, 2010-ben eléri a háromszázmilliárd dollárt.

Ezek a gépek vagy az ember számára roppant nehéz, egészségre káros munkát végeznek, vagy pedig olyan feladatokat látnak el, amelyeket az ember olyan pontossággal és hatékonysággal, mint a gépek, nem lenne képes megoldani. S ez a terület az iparági elemzők szerint karakterében nem is fog megváltozni: mennyiségi növekedésre bőven lehet számítani, s arra még inkább, hogy a háztartások „robotizálása” is döntő lökést kap – de nem fognak sem R2D2-k, sem C3PO-k megjelenni az otthonokban. Colin Angle, a Roomba porszívót jegyző iRobot vezetője szerint a háztartási munkákat egyetlen intelligens gép helyett részfeladatokra szakosodott heterogén robotrajok végzik majd el. Erről némileg másképp vélekedik egy robotszakértő, Illah Nourbaksh, aki másra számít, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelenlegi kereskedelmi forgalomban a leginkább egy-egy feladat elvégzésére szakosodott gépek népszerűek, de az igazi áttörést a multifunkcionális robotok jelenthetik. (Az ő véléménye nem meglepő, hiszen részese a „személyiséggel és beszédkészséggel rendelkező” Vikia fejlesztésének.)

Az emberek számára igazán hasznos robotok a számítástechnika és a kapcsolódó iparágak fejlesztéseinek köszönhetően hoztak óriási változásokat számtalan területen – már persze ott, ahol ezeket a technológiákat meg tudják fizetni. E terület óriási mérete és szinte áttekinthetetlen változatossága miatt csak néhány ismerős példát említek meg itt.

A legkézenfekvőbb példák a nagy gyárakban alkalmazott rendszerek, ahol automata működésű gyártószalagokon gépek sora végez összehangolt munkát, hogy mi azokat a kiváló minőségű autókat, szórakoztatóelektronikai cikkeket vagy számítástechnikai termékeket megkapjuk. Nemrég már nálunk is kipróbálhatták a szerencsések a da Vinci sebészrobotot, melynek egy kiegészítő fejlesztése, a HeartLander („szívjáró”) elképesztő sebészeti lehetőségeket villant fel. (A robottechnológia egyik legdinamikusabban fejlődő területe a kórházi robotika.) De arra is van már nálunk példa, hogy egy robot szolgálja fel a betegek számára az ebédet. Komoly, már jó ideje töretlen lendülettel folyik – ahogy már megszokhattuk – a katonai fejlesztés is ezen a területen: a leginkább nyilvánosság elé kerülő és látványos példák az önjáró járművek és a teherhordást, felderítést segítő szerkezetek fejlesztése. De a robottechnológia elérte már a mezőgazdaságot is, és még számtalan területet is, elég megnézni a világ egyik leghíresebb kutatóműhelye, a Carnegie Mellon projektjeit.

A mesterséges intelligencia

Ez a leghomályosabb, s ha a robottechnológiát tekintjük, a leginkább „zavaros” területe a kutatásoknak. Nem tudjuk igazából, mi ez, legfőképpen azért nem, mert még azt sem tudjuk, mi a „természetes intelligencia”. A mesterséges intelligencia kutatása önálló diszciplínaként 1956-ban jelent meg, akkor tartották Dartmouthban a híres első konferenciát erről a témáról. De az A. I. területe roppant ingoványos; Alain Bonnet egy nagyszerű bonmot-t szült erről a kérdésről: közkeletű felfogásban az intelligencia bizonyos mennyiségű tudást feltételez. Ezek közé szokás számolni a problémamegoldó képességet, az absztrahálás és általánosítás képességét, az analógiák felismerését különböző szituációkban, az alakfelismerést, a nyelv megértését és helyes használatát, az alkalmazkodást váratlan, új helyzetekhez, a tanulás képességét, saját hibáink felismerését és kijavítását – ám ha ezt az utóbbi kritériumot (s talán a többivel se járnánk túlzottan jól) nagyon szigorúan vennénk, akkor igen kevés emberre mondhatnánk, hogy intelligens… S az is igaz, hogy az eddigi kutatások során létrejött intelligens rendszerek esetében „Minden esetben a felhasználó az, aki az értelmet belevetíti a mesterséges intelligencia termékeibe” (Mérő László). Tehát az eddig létező mesterséges intelligenciák nem univerzálisan intelligensek, csak bizonyos feladatokra nézve.

Jelen pillanatban tekintsünk el attól a – láthatólag belénk kódolt – ideától, hogy egy, az emberitől különböző értelmes lényt kívánnak sokan létrehozni. A jelenlegi kutatások egyrészt olyan, a számítástechnika eredményeire alapozott szoftveres megoldásokat forszíroznak, amelyek bizonyos, az ember által végzett szellemi tevékenységek szimulálását, kiváltását célozzák – ilyen például a DARPA projektje, mely egy, a különböző nyelvek közötti fordításra, illetve a kinyert információk érdemleges feldolgozására irányul, hogy a hadsereg ezeket képes legyen hasznosítani. Ezeknek az alapkutatásoknak köszönhetően létrejött számtalan, a hétköznapi életben is felhasznáható szoftveres alkalmazás, melyek bizonyos feladatokra már többé-kevésbé jól működő rendszereket hoztak létre. A legegyszerűbb – s egyben a kutatásokat komolyan segítő – módszer az úgynevezett chatbot, a csevegő robot. (Például a magyar fejlesztésű Lafoxka.) E fejlesztések mögött az a szándék áll, hogy valamilyen módon elérjék azt az ideális szintet (Turing-teszt), amikor a program képes oly mértékben szimulálni az emberi értelmet, hogy a képernyő előtt ülő ember nem tudja eldönteni, hogy gép vagy ember válaszol neki. Eddig kevés sikerrel, ugyanis – hogy egy kutatót idézzek – „a számítógép nem azzal győz meg »intelligenciájáról«, hogy megnyer egy sakkjátszmát (erre viszonylag könnyű megtanítani), hanem azzal, hogy meggyőző módon tud veszíteni.”

Ugyanakkor igenis vannak olyan funkciók, ahol egy ilyen szoftver jól működhet: például a nálunk bemutatkozott háromdimenziós EuRéka, akinél az érdeklődők 1500 kérdésre kaphatnak szóbeli választ. Ez a gép valódi interakcióba lép az emberekkel; mozgásra, mimikára képes. A holografikus megjelenítésű „nő” beszédhanggal vezérelhető, a feltett kérdéseket egy beszélőfüggetlen beszédfelismerő programmal értelmezi. Hasonló rendszer működik a budaörsi önkormányzatnál is. A világ számtalan múzeumában, turistalátványosságánál működnek ma már idegenvezető robotok, akik bizonyos határok között képesek információval ellátni az érdeklődőket.

Annyi bizonyos, hogy a funkcionálisan tervezett mesterséges intelligencia előtt nagy jövő áll még – még a töredékeredményei is jól használhatóak, amint azt a következő részben megnézzük –, de szó sincs a teremtés gesztusáról.

A humanoidok

A humanoid, az ember megjelenésére emlékeztető külsővel rendelkező robotok létrehozásának célja valóban nem világos – hacsak az önmagunk újraalkotásának sci-fibe illő mozzanatát nem vesszük nagyon komolyan. De ez az irányzat – leginkább a Távol-Keleten – létezik, sőt, virágzik. A legújabb technológiák már odáig vitték ezt az iparágat, hogy nem csak megjelenésében, hanem egyes fragmentált elemeiben is komoly eredményeket értek el.

Az emberi külső előállításáról még lesz szó később. Ami viszont legalább ilyen fontos, talán még fontosabb, hogy a robotok számára több érzékelési területen sikerült kialakítani olyan elképesztő szenzorokat s e szenzorok adatait feldolgozó hardver- és szoftverelemeket, amelyek sok, eddig csak az ember által birtokolt képességgel látják el a gépeket.

Hatalmas összegeket öltek abba, hogy az emberi testalkatú robotok emberi módon mozogjanak, egyre nagyobb sikerrel (például: az egyenetlen terep már nem akadály), bár a tökéletes még várat magára. Komoly eredményeket értek el a kutatók az érzékelés gépi megoldásában is. Itt elsőként egy neves magyar kutató nevét említsük meg: Baranyi Péter a gépi kognitív látás területén ért el kiváló eredményeket – nem utolsósorban a japán robotfejlesztők igényeire válaszolva. Hasonlóan sikeresek a hangfelismerő, a tapintó-, az ízlelőképesség kialakítására törekvő kutatások is: önmagában egy-egy érzék kifejlesztése alapjaiban már megtörtént, sőt a szoftveres kutatás nemrégiben jutott el odáig, hogy bizonyos alapvető érzelmeket is képesek a robotok felismerni. Az arc megalkotása különlegesen fontos ezen a kutatási területen, de mint a sok közül például Einstein is mutatja, már itt is láthatóak komoly sikerek.

A jelenlegi helyzetben mindezen kutatások komplex felhasználását két példa mutatja meg. Az egyik a (később még szóba kerülő) koreaiak által megálmodott „gondozórobot”, amely emberi külsejével és funkcionálisan tervezett szoftveres képességeivel mind az intézményekben gondozott betegek, mind az otthon egyedül élők számára technikai (és lelki: beszélgetőprogramja is van e gépeknek) segítséget jelentene. A másik példa egy nem oly régi kísérlet, amelyben egy ilyen komplex módon megtervezett robot gyerekek általi elfogadottságát mérték, s kiderült (emlékeznek még a Terminátor 2-re?), hogy a kicsik nagyon gyorsan elfogadták az ott tüsténkedő, időnként meséket mondó gépet – sőt meg is szerették (amikor QRIO elesett, sírtak, amikor lemerült, betakarták).

Jogképes-e a robotprosti?

Robotok és jogok

Ez az a terület, ahol a legtöbb félreértéssel, félremagyarázással vagy átgondolatlan érveléssel találkozunk.

Először is: ameddig az ember nem lesz képes egy a sajátjával megegyező vagy attól eltérő értelmes lényt létrehozni – s erre vajmi kevés esély van –, addig a gépi teremtmények jogairól nem érdemes beszélni, a meglóduló fantázia kevés kapcsolatban van a realitásokkal.

Másodszor pedig: lehetséges a gépekkel kapcsolatos jogi szabályozásról, sőt, az eddigiektől eltérő új jogokról is beszélni, de ezek mind az emberi jog, az emberi társadalom részei. Ez utóbbiakra már valóban van is példa, s feltehetően lesz még több is.

A legtöbbet emlegetett szabályozás Dél-Koreából ered, érdemes ezt közelebbről megnézni. A dél-koreai kormány egy etikai kódex kidolgozásába kezdett, mely az emberek és robotok jövőbeli interakciójának irányelveit igyekszik megfogalmazni mind a gyártói, mind a felhasználói oldal számára. A kidolgozandó Robotetikai Karta (Robot Ethics Charter) elsősorban jogi és társadalompolitikai kérdéseket tárgyal, így többek közt kitér az ember és robot közti érintkezéstől való pszichológiai függőség kialakulására, a robotok által tárolt adatok védelmére, a szerkezetek azonosításának és nyomon követésének problémájára, illetve illegális használatuk megelőzésére. Helyesen állapítják meg az elemzők, hogy Dél-Korea társadalma rohamosan öregszik, s a dél-koreai kormány azzal számol, hogy a kieső munkaerőt, illetve a fiatalok egy részét robotok fogják majd pótolni. (A dél-koreai társadalomban már most is igen magas azok aránya, akik valamilyen háztartási robotot alkalmaznak otthonukban.) Mint azonban már rég kiderült, a zseniális Isaac Asimov törvényei a valóságban nem működőképesek (például: a hadsereg ugyan az embernek engedelmeskedő és önmagát is megvédő robotokat fejleszt, ám azokat éppen az ember ellen kívánja felhasználni; lásd a dél-koreai határ gyilkos határőr robotjait), s ezért – Asimov irányelveit is figyelembe véve – elkezdtek egy új kódexet kidolgozni.

Azt a problémát most nem érinteném, hogy az önmagukat tökéletesítő robotok (ilyenekre már van példa) lassanként „érzelmekkel” is rendelkeznek egyesek reményei szerint, de az igenis fontos kérdés, hogy egy ilyen látszólagos önállósággal rendelkező robot esetében kit terhel a felelősség, ha tevékenysége következtében megsérül vagy meghal egy ember. S ott van még a jövőben valószínűleg leginkább égető kérdés: a szexrobotok helyzete.

Térjünk is rá erre, s egyúttal vissza David Levy téziseihez. De előtte nézzék meg az alábbi műhelyfelvételt! (Bejelentkezés szükséges, mivel korhatáros videóról van szó.)

Szex a robotokkal

Levy és mások jóslata a közeljövőt jelöli meg az ember-robot szex és kapcsolat eljövetelének. Valójában ez pesszimista várakozás, ha a dolgot úgy vizsgálom, hogy gép és ember közötti szexuális interaktus – sőt, főképp érzelmi kapcsolat – létezik-e már. Van. S nem is kevés embert érint.

Ha mindazt végigtekintjük, amit az előbbiekben tárgyaltunk, akkor jól látható, hogy az ember számára alkalmas szexrobot előállításának semmi akadálya, azt a szimulációt, amely azok számára, akik igényelnének egy ilyen „párt”, elő lehet állítani, mindössze a piaci keresleten múlik a dolog.

A pornó-, illetve a szexuális segédeszközök ipara eddig elsősorban a műpárok (legyenek azok nőneműek vagy férfias jegyekkel rendelkezők – bár azért elsősorban a férfiak igényeit szolgálják ki…) külsejének tökletesítésére koncentrált: így jöttek létre a ma már elképesztő élethűségű Realdollok. Ám a technológia és a vásárlók igénye ezt az ipart is tolja tovább. Ilyen esemény volt például a világhírre szert tett nürnbergi repülőgép-szerelő, Michael Harriman esete, akit talán nevezhetünk egy új világ első alkotójának is. Műve – a távirányítható Andy baba – nem csupán szilikonból épül fel. A „bőre” alatt található gépezet még a szívverést és lélegzést is utánozza (orrán-száján szuszog), riszálja a csípőjét. A borsos árú műpartner „szívverése orgazmus közben” felgyorsul, a belső fűtőelemeknek köszönhetően testhőmérséklete emelkedik, ugyanakkor a lábfeje – a valósághű imitáció végett – hűvös marad. Van csiklója, G-pontja, és alkalmas orális szexre is.

Nos, bár Andyt tartják – s nem kevés joggal – az első szexrobotnak, azért egy ilyen szerkezet megalkotása technológiailag ma már egyáltalán nem okoz problémát. Létezik egy szellemes honlap, ahol a készítő az összgyűjtött információk alapján valójában megad egy összeállítási utasítást, amely alapján egy szexszimulákrumot, egy a mai technológia által adott lehetőségek alapján elkészített „szexrobotot” össze lehetne állítani. S ne kétkedjünk benne: nemsokára egyre-másra megjelennek ezek a „robotok” – ha a piac igényli, egyre nagyobb számban. S ha azt nézem, hogy az 5 ezer dollárnál induló Realdollok piaca – már amennyit erről tudni lehet – nem pang, sőt, akkor azt lehet mondani, hogy a robbanásra nem kell már sokat várni. Igen, azt mondhatom, hogy David Levy nem beszél a levegőbe. Hogy legyenek olyan embert imitáló, emberszerű szerkezetek, amelyek szexuális segédeszközként kiszolgálják az igénylőket, az nem a jövő, hanem a jelen. S hogy milyen kapcsolat fűzi tulajdonosukat ezekhez az eszközökhöz? Egyrészt kiváló Levy példája a tamagocsiról (ha még emlékeznek rá: most is ott van a tamagocsitemető Dunaszekcsőn, ahol megtört szívű gyerekek – és nem csak gyerekek – helyezték el „halott” játékaikat).

Másrészt. Másrészt nézzék meg az alábbi kiváló angol dokumentumfilmet, mely a Realdolljaikkal együtt élő férfiakról szól. Aztán vegyenek egy nagy levegőt… [Az eredeti cikk megírása óta a linkelt videó elérhetetlenné vált, ezért most, 2020-ban egy másik hasonlóval pótoltam.]

Dajkó Pál