Majdnem mindent a kéznek

Szerencsére, ahogy a megelőző években, úgy most sem a semmit a kéznek elve uralta a kiállítást, csak a ritkaságok és a nem működő, bemutató céllal falhoz állított darabok szorultak kordon mögé, és a kiállítóterület legalább 90 százaléka arénaként szolgált, ahol a látogatók ki is próbálhatták a kütyüket. Több mint két tucat „munkahely” várta az érdeklődőket, akik között nem csak a régi szép időket feleleveníteni vágyó retrorajongók akadtak: szép számmal érkeztek nők és kisgyermekes családok, ami kellően rácáfol a vélekedésre, miszerint a videojáték retró az öregfiúkat érdekli csupán. Nem volt ritka a ma már kevéssé elterjedt botkormányokkal birkózó kisgyermekek látványa, akik hasonló lelkesedéssel tekergették a tévéfoci (Pong) potmétereit is, mint ahogy a modern Surface-asztalon is megpróbálták kirakni a puzzle-t.

Okostelefonban és csinos nőkben sem volt hiány

Bizonyára lendített a látogatók számán a kedvezményes családi jegy

Múzeumhangulatról abszolút nem beszélhettünk, amiben csak kis része volt a büfének, annál inkább a kvízjátéknak és a Pong-bajnokságnak. A Gamestar sajtóasztala is emelte az esemény fényét, csakúgy, mint az Insert Coin felújított arcade masinája.

Ma már nem azt mondjuk, hogy könyvvel könnyebb...

Az Insert Coin arcade masinája 1992-ből

Leginkább azonban azoknak a gyűjtőknek, retrorajongóknak lehetett hálás a játékos közönség, akik féltett javaikat két napra közkinccsé tették. Köszönet illeti a kiállítás fő szervezőjét, Sakmant (ő biztosította a készülékek túlnyomó részét), valamint azokat a magángyűjtőket, egyesületeket, rajongókat (pl. Insert Coin, Sinclair.hu), akik hoztak, segédkeztek, beállítottak, ügyeltek. A harmincéves csodamasinák működőképesen tartása macerás, javításuk szakértelmet és megfelelő pótalkatrészeket igényel. Ez utóbbiak egyre nehezebben beszerezhetők, ezért hadd álljon itt a bevezető végén néhány jótanács azoknak, akik legközelebb hasonló eseményre érkeznek, főként, ha gyermekeiket is hozzák:

• egy mai noteszgépet nyugodtan odébb helyezhetünk, ha finoman tesszük, de a több évtizedes készülékek gyakran már javíthatatlanul kontakthibásak. Jobb őket a helyükön hagyni, és kábeleket se babráljuk. Különösen ne emeljünk meg olyan gépeket, melyekből még bővítődobozok is lógnak ki
• az USB Plug and Play természetes dolog, de csak úgy 15 éve. A régi játékkonzolok (pl. Nintendo Entertainment System, Sega Megadrive, Atari 2600) kazettáiban chipek vannak, melyek a nyák csatlakozón a gépből nyerik az energiát: ha ki szeretnénk cserélni a játékot, akkor előbb kapcsoljuk ki a gépet, majd aztán végezzük el a cserét, hogy bizonyosan ne menjen tönkre semmi sem
• nem nehéz a botkormányt kezelni, csak akkor, ha túl sok erőt adunk bele. A régi, egybites joystick csak annyit érzékel, hogy melyik irányba döntik, a nagyobb erő nem eredményezi a figurák gyorsabb haladását, legfeljebb az érzékelők élettartamát rövidítheti meg. A talp lefogása segítheti a koordinációt, illetve az is hasznos lehet, ha a játék megkezdése előtt megfelelően helyezzük el a vezérlőt, hogy stimmeljenek az irányok
• szintén egybitesek a klaviatúrák billentyűi ,és nem igénylik plusz erő befektetését. Sok régi gép billentyűzete csak látszólag masszív, a kemény gombok alatt puha fóliák, korrodáló panelek bújhatnak meg
• a gyermeki felfedező szellem érintésérzékelést sejt (érthető módon) a villódzó képernyőkben, pedig ez csak a mai okostelefonokra, táblagépekre jellemző. Kárt ugyan nem okoznak a tapogató ujjak, legfeljebb némi maszatot és ijedelmet, ha a statikus elektromosság miatt egy kis szikra keletkezik. Némi ismeretterjesztő bevezetővel ennek elejét vehetjük, ekkor a gyerekek simán beérik a tévé kapcsolgatásával, elhangolásával, ami számukra szintén szokatlan, tanulságos felület (a visszahangolás általában nem probléma), a szapora ki-be kapcsolgatástól azonban célszerű tartózkodni

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!