Retro kontra család

Általános tapasztalat, hogy a nőket hidegen hagyják a számítógépek. Épp eleget nézték párjuk hátát a PC gamer hőskorszakban a Doom miatt, vagy később, az internetes multiplayer elterjedésekor, no és jött még az MMO őrület is. Mindezeken túljutva nem csoda, ha kapuzárási pánikként értékelik, amikor valaki kezdi az egészet elölről, és visszatér a „legócskább”, ma már semmire sem használható kütyükhöz. Ráadásul ezek nem csak időt, de pénzt is felemésztenek, arról nem is beszélve, hogy pár év alatt felgyűlnek a lakásban a régiségek, melyek női szemmel nem képviselnek semmilyen esztétikai értéket (sem) – emellett a lakás nem raktár, ugyebár.

A legkorlátozóbb tényező a helyhiány mellett még az anyagi források szűkössége lehet, hiszen a kosztpénzből nehéz kigazdálkodni egy-egy legalább húszezer forintos kiadást. A szerző ismerősi körében ez az abszolút minimális összeg retro IT beszerzéskor: mintegy tucatnyi szaktárs beszámolói alapján a legtöbb, amit valaha kiadtak általában 40-50 ezer forint. Néhányan egy igazi különlegességért fizettek már többet, de a százezres határon túl jószerivel csak amigások merészkednek – nekik nincs más választásuk, ha jó Blizzard bővítőkártyát szeretnének.

Mindenképpen belátásra van tehát szükség férfiúi oldalról is, megbeszélve a miérteket, és korlátokat szabva saját magunk számára is, hiszen a család nyilván nem szenvedhet hiányt egy hobbi miatt. Ezen felül, ha mi szeretnénk a hobbinkra áldozni, akkor úgy igazságos, ha a többi családtag hobbijára is kiegyensúlyozottan költünk. Jó alkalom a téma felmerülése arra, hogy a párok megtudják egymástól, mi az, amit szívesen csinálnak, miben találják meg a feloldódást, kikapcsolódást.

Ha anyagi lehetőségeink korlátozottak, akkor marad a jó vételek felkutatása, lomtalanítások, ismerősök révén – ha ügyesek vagyunk, akkor még némi plusz bevételt is kigazdálkodhatunk, és hasznos csereügyleteket bonyolíthatunk le.