Hirdetés

Hülyének néztek a Media Marktban

Mondd a számod, ha vásárolni akarsz!


Mert hülye azért nem vagyok… Vagy igen?

Hirdetés

Múlt szombaton elmentem vásárolni a Media Marktba. Tudom, tudom, már hallom a közhelyes megállapítást: aki náluk vásárol, az sikeres ember nem lehet. Ez egyrészt igaz, másrészt viszont vannak szükséghelyzetek. Sürgősen kellett nekem négy-öt DVD, s a „dílerem” nem elérhető épp egy darabig – mert egyébként normális emberként én is igyekszem Szlovákiából származó DVD-ket beszerezni, mivel ezek a legolcsóbb magyarországi lemezeknek is csak a harmadába kerülnek. Tehát beraktam a kosaramba a legolcsóbb tízes pakkot. (Közbevetésként megjegyezném: bár a DVD-im többségén film és zene van, azért komoly mennyiséget használok fel biztonsági mentésre is. Ez meglehet pazarlás, ám régebben már két alkalommal szenvedtem el komoly kárt adatvesztés miatt, ezért a többszintű biztonsági mentéseket rendszeresen csinálom azóta, s ennek része, hogy két-háromhavonta DVD-lemezekre is elmentem a fontos anyagaimat. Ám ez esetben minimum vicces, hogy olyan lemezeket használok fel dokumentumaim, képeim stb. archiválására, melyeken ott van az Artisjus hologramos címkéje…)

Hun laksz, öcsém?

De vissza történethez. Amikor a pénztárhoz értem, a figyelmes pénztáros előre szólt, hogy csak akkor tudok fizetni, ha bemondom a lakhelyem irányítószámát (nem, fogalmazzunk pontosan: ha bemondok egy irányítószámot). Első felindulásból előjött belőlem a vértahó, s már mondtam volna: Közöd? Ám józanabb énem szinte ugyanakkor reagált, hiszen mért kellene egy utasítás által kötelezett ártatlan alkalmazottat cseszegetni a főnökség hülyesége miatt, ezért először annyit kérdeztem: Mé’? A válasz: Statisztikához kell. Mire én: És mi van, ha nem mondok irányítószámot? A válasz: Akkor sajnos nem tudok továbblépni a programban, muszáj mondani valamit.

Sokan voltak, ott nem akartam kötözködni, mondtam gyorsan falból egy négyjegyű számot. Fizettem, leléptem, ám ahogy elraktam a cuccot, lassítottam egy kicsit, és elkezdtem figyelni, mi történik a többiekkel, akik utánam jöttek. Nos, semmi meglepő. A fiatalabb korosztály szinte reflexből mondott hülyébbnél hülyébb számokat, ám az idősebbek és a naivabbak szépen bediktálták a valódi irányítószámukat. Hm.

De mit is lehet kezdeni ezzel a helyzettel? Az irányítószám így önmagában nem minősül személyes adatnak, hiszen nem alkalmas a vásárló azonosítására. Ebben a vélekedésemben megerősített Szabó Máté Dániel, az Eötvös Károly Intézet vezetője is, aki azért hozzátette, hogy azt érdemes meggondolni, hogy: egyrészt egy számomra idegennek mondok el magamról egy adatot (a pénztárosnak), másrészt pedig a sorban mögöttem állók is hallják ezt, vagyis nem tökéletesen anonim az adatszolgáltatás. S az én megérzésem is az volt, hogy mégis, milyen jogon teszik kötelezővé egy olyan adat megadását, melyhez – civilként úgy vélem – semmi közük. Legközelebb arra lesznek kíváncsiak, elölről szeretem-e vagy hátulról? (Most azt az érdekes dolgot nem is említem, hogy a vásárlás után az erre szolgáló pultnál a blokk alapján számlát kértem a megvásárolt DVD-kről, ahol ugye a béténk valódi adatait kell megadni… Az ellentmondást majd bogozzák ki ők.) Ez valószínűleg nem jogi, hanem etikai kérdés.

Félreértés ne essék: nem az adatszolgáltatásra vonatkozó kéréssel van bajom – ez természetes dolog, ha önkéntesen hozzájárulok –, hanem azzal, hogy ez kvázi kötelező volt, addig nem vásárolhattam, amíg nem mondtam egy számot.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

Azóta történt

Előzmények