Ami nem hiányzik a 80-as évek számítástechnikájából

Minden drága volt – Nem kicsit, nagyon

Érdemes összehasonlítani a mai árakat a nyolcvanas vagy akar kilencvenes évek áraival, akár forintban, akár dollárban, fontban. Az Apple első gépe 1976-os megjelenésekor épp azzal vált sikeressé, hogy a gép (kit) jóval ezer dollár alatti áron (666,66 amerikai dollár) volt kapható, színes képet adott, és közönséges NTSC tévére lehetett csatlakoztatni (azóta az Apple jócskán változtatott árpolitikáján). Akkor ezer dollárért egész jó használt autó(ka)t lehetett venni, 3671 USD fejében pedig vadonatúj Chevrolet Malibuhoz juthattunk (az USA-ban persze). Az amerikai éves átlagjövedelem 16 ezer dollár körül járt. Hozzá kell tenni az Apple Computer sztorijához, hogy azért lehetett ilyen „olcsó”, mert mindössze egy kit volt, a vevő szerelhette össze, billentyűzetet kellett hozzá adni – na meg tévét (monitort). A már nem garázsban, hanem igazi sorozatgyártásban készült Apple II alapváltozatának (4 KB RAM) ára egy évre rá már 1298 dollár volt, maximális, 64 KB RAM-mal pedig 2638 dollár, vagyis majdnem egy autó árát kellett érte letenni. A takarékos dizájn miatt az Apple II Európában (a PAL TV norma miatt) csak video-bővítőkártyával volt használható, és a mi régiónkra csak 1983-ban készült el az Apple IIe.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A piac bővülésével elindult az árak csökkenése is, párhuzamosan pedig a gépek teljesítménye, kapacitása is nőtt. A demoscene kultúrát megalapozó 1982-es megjelenésű Commodore 64 már alapkiépítésben kínált 64 KB memóriát 595 dollárért. A vele tudásában teljesen megegyező C64C (a lapos, beige gépházba épített változat) már csak 229 dollárt kóstált 1987-ben.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Munkára a 80-as években sok helyütt használtak CP/M operációs rendszerrel kompatibilis gépeket. A CP/M platform Z80 vagy kompatibilis (Intel 8080/8085) mikroprocesszort kívánt és lemezegységet, de ezen túlmenően nem sok feltételt támasztott, így a CP/M programok nagy része futtatható volt rengeteg számítógéptípuson. Ilyen 8 bites volt az Amstrad CPC664 (Schneider márkanévvel is gyártották), a Commodore 128 vagy az Enterprise 128. Az Amstrad CPC464 ára 449 GBP volt színes monitorral, a Commodore 128-ért (monitor nélkül) 300 USD-t kértek megjelenésükkor, azaz 1985-ben. Az Enterprise 128 nemzetközi bukását követően 15 ezer foritn körüli áron volt hozzáférhető itthon 1987-től.

Csak az érdekesség kedvéért jegyeznénk meg, hogy a Microsoft fejőstehén hardverterméke 1980-ban a Microsoft Z-80 SoftCard volt, ami Z80 CPU-val és CP/M-mel egészítette ki az Apple II-t. A 349 dolláros Microsoft Z-80 Softcard magában a legnépszerűbb CP/M platform lett.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A PC (Model 5150) 1981-es indulásakor eléggé drága volt, 1565 dollárért vesztegették a 16 KB-os verziót, igaz, színes monitorral, de lemezegységek nélkül, vagyis ennél csak drágábban juthattunk működő szetthez, és itt a tévé sem jöhetett szóba megjelenítőként. (Az Apple II árával próbáltak versenyezni.) Bővíthetősége és a nyílt architektúra mégis máig tartó világsikerre ítélte az IBM rendszerét. A kezdeti közel 2000 dolláros konfigurációár folyamatosan zuhant, ma pedig ugye hozzájuthatunk egy komplett irodai PC-hez (monitorral) akár 300 dollárért is. A két árszint között szinte folyamatos volt az átmenet, leszámítva néhány RAM-árrobbanást. 1992-ben 53 ezer forintba került egy 80286-os AT gép 1 MB RAM-mal és monokróm VGA monitorral, amin a Windows 3.1 épp hogy futott. 1995-ben, a Windows 95 megjelenésekor a 486-os PC AT-k mentek leginkább, egy megfelelő konfiguráció ára akkoriban 80-100 ezer forint között mozgott (ekkor már színes (S)VGA monitorral).

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Érdemes figyelembe venni, hogy nem csak az IT árazása változott az utóbbi évtizedekben, hanem az egész gazdaság és társadalom is. 1993-ban egy heti kétestés újságkihordós másodállásból fél év alatt kijött egy az akkori fizetések négyszeresébe kerülő gép, ma munkavállaló legyen a talpán, aki képes kitermelni ugyanilyen arányú jövedelemfelesleget. Jelenleg a legtöbben úgy százezer forint környékén keresnek laptopot, ami még egyhavi átlagfizetésnek sem felel meg, mégis tökéletesen megteszi a mindennapi netezéshez. Ma tehát minden tekintetben olcsóbban juthatunk számítógéphez – no és a gépek is sokoldalúbbak.

Out of memory

Ma természetes, hogy bármilyen feladatot el tudunk látni egy számítógéppel, lassan minden ügyünket géppel vagy akár okostelefonnal intézünk, böngészőből vásárolunk, ha kell zenét hallgatunk vagy épp szerzünk rajta, és az sem gond, ha videót kell vágni: egy belépő szintű irodai PC is használható alapszintű mozgókép szerkesztésre is. Mindezeket akár váltogathatjuk is, legfeljebb kicsit lassabban, többet zakatolva, de bírja a gép a munkát. A mai operációs rendszerek virtuális memóriát használnak, vagyis ha kifogynának a RAM-ból, akkor egy nem használt blokkot kitelepítenek a merevlemezre, és visszaolvassák, amikor szükség van rá – az óriási merevlemez-kapacitások mellett így sosem fogyunk ki a memóriából. Sőt, egy 8 vagy 16 GB RAM-mal ellátott gépen nyugodt szívvel le is kapcsolható a virtuális memória használata (lapozás), mert az erőforrások olyan bőségesek. No, ez koránt sem volt mindig így!

A 8 bites korszakban voltak 1K-s gépek is, például a Sinclair ZX81, melyben 1024 byte állt csupán rendelkezésre – igazi bravúr volt bármit is megírni rajta. (Annál is inkább, mert ebben az 1K-ban a képernyőre írt karakterek kódjai is el kellett, hogy férjenek.) A Commodore VIC-20 4K-ja sem volt bármire elég, ezek a rég konstrukciók egyből memóriabővítő után kiáltottak. A 8 bites CPU-k címtere legfeljebb 64K-ig terjedt, amit csak egyéni lapozós trükkökkel lehetett kibővíteni – no és 64 K nem igazán sok, egy használható méretű, néhány ezres rekordszámú adatbázis rendezése így csak lemezen volt megoldható, természetesen nagyon lassan, akár órák alatt. Ha nagyobb dokumentumot szerkesztettünk, akkor azt csak darabonként tehettük, táblázatokból pedig legfeljebb néhány száz sorban volt érdemes gondolkodni. Az olyan speciális lehetőségek, mint a videódigitalizálás és -szerkesztés a PC előtti korszakban nagy kuriózumnak számítottak. Az alábbi képen egy Atari ST1040 (32 bites OS, multitasking, 1 MB RAM) dolgozik egy videódigitalizálóval készült felvételen, a hozzáadott szoftverrel. A színek, sőt árnyalatok hiánya miatt a képminőség legfeljebb a stílusban megfelelő művészeti projektekhez használható.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Még DOS alatt is gyakran futhattunk bele abba, hogy nincs elegendő memóriánk, és szinte mindenkinek megvolt a maga kis config.sys és autoexec.bat gyűjteménye, hogy a PC 640 KB-os alapmemóriájából minél többet használhasson fel a futtatandó játék, alkalmazás. Ma pedig meg vagyunk sértődve, ha egy Google-lekérdezés izmos találati listája nem jelenik meg két másodperc alatt.

Gyengécske CPU-k

A kétezres évek közepéig központi helyet foglalt el a hardverfejlesztők listáján a teljesítmény fokozása. Ha belegondolunk, hogy 1 MHz-es CPU-k (pl. Commodore 64-ben) teljesítménye a maiakhoz gyakorlatilag nem is igazán hasonlítható, akkor ennek örülhetünk is. Egy akkori gép hardveresen gyorsított grafika nélkül (mozgó alakzatok, sprite-ok felrajzolása, nagy képernyőterületek mozgatása) nehezen vitt véghez látványos dolgokat. A legfeljebb 320 × 200-as felbontású képernyőkön a drótvázas 3D grafikák képfrissítési gyakorisága 3-10 FPS-re volt tehető összetettségtől függően. Kicsit jobban teljesített a 3,5-4 MHZ-es Z80 ezen a téren, de számítási teljesítményben áttörést csak a PC hozott.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A Windows-verziók váltását egyben gépcsere vagy fejlesztés kísérte, hogy elegendő memória- és számítási kapacitás jusson az új, erőforrás-igényesebb rendszernek. 1 MB RAM-mal csak kínlódva ment a Windows 3.1, a Windows 95-höz kellett 4 MB, és így tovább – hasonlóképpen a processzorokkal is, ahol a nagyobb órajel mellett új utasításkészletek, matematikai társprocesszorok kellettek ahhoz, hogy CAD, DTP vagy multimédiás területeken bevethető legyen a konfiguráció. Ma a legeslegolcsóbb laptoppal intézhetünk, szerkeszthetünk rengeteg mindent, talán a Full HD/4K videószerkesztés vagy a nagy elemszámmal dolgozó CAD modellezés az, amihez komoly többletteljesítmény szükséges.

Néha, mikor egy időben több (vagy több tucat) nagy felbontású képet töltünk be és szerkesztünk, miközben fut a háttérben egy böngésző és zenelejátszó, jusson eszünkbe, hogy egyetlen 320 × 200-as felbontású JPG kép betöltése és megjelenítése egy 486-os, 33 MHz-es PC-n több tíz másodpercig tartott. Ha pedig mp3-at hallgattunk volna, akkor körülbelül 100 MHz-es gépre volt szükségünk – persze a kódolás egy nagyságrenddel tovább tartott, egy éjszakát vett igénybe egy zenei album CD-MP3 futama.

Multimédia csak méregdrágán

Ma természetesnek vesszük, ha egy szoftver beszél, zenét játszik, grafikákat, animációkat mutat be. Sokáig pedig még a színes kijelző (TV vagy katódsugárcsöves monitor) és az elnagyolt grafika is marketing fegyverténynek számított, ebben is úttörőnek számított a már felemlegetett Apple Computer, pusztán azért, mert színes volt és grafikus üzemmódot is kínált. Minden idők legsikeresebb 8 bitese, a Commodore 64 is csak 16 színt volt képes megjeleníteni 1982-ben, így legfeljebb rajzokról, grafikákról beszélhettünk abban az időben, a számítógépes fotómegjelenítéstől még messze jártunk.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Kezdetben a PC sem járt előbbre, sőt a CGA és Hercules grafikus vezérlők még elszomorítóbb képet nyújtottak: a CGA leggyakrabban használt üzemmódjában egy időben csak négy ordenáré színt volt képes megjeleníteni (8 színből lehetett rögzített palettákat választani), a Hercules pedig monokróm volt.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Elég nagy szégyen a PC-s architektúrára, hogy ez a két vezérlő kitartott a kilencvenes évekig, és csak a VGA hozott előrelépést.

Mindeközben az 1984-ben piacra dobott Commodore Amiga a PC-nél jóval alacsonyabb áron (1295 USD) 32 bites CPU-t és igen fejlett grafikai és hangrendszereket kínált, a legelső Amiga modellek is tudtak 4096 színt, 352 × 480 képpontos felbontás mellett. A PC még 8-10 évig nem érte utol az Amigát grafika és hang terén, de a nyílt architektúra miatt behozhatatlan, hosszú távú előnyre tett szert.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A 8 bites korszak otthoni gépeit hobbicélokra és játékra alkották, így a hangulatos zenei aláfestésre általában képesek voltak. A Commodore 64-be épített saját fejlesztésű SID chip háromcsatornás szintetizált (oszcillátorok burkológörbével) hangot volt képes előállítani, sajátos, korabeli szintihangzással, de azért olyan minőségben, hogy még ma is készülnek rá zenei demonstrációs programok.

Több más gépben (pl. Sinclair ZX Spectrum 128) a Yamaha AY-3-8912 lapka szerepelt, mely minőséggel a SID-del egy osztályba sorolható, szintén kultikus rajongótáborra tett szert, és azóta is sokan nyüvik.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

A PC – C3PO szavajárásával élve – kifejezetten munkára terveztetett, ezért eredetileg csak egy csipogóval rendelkezett, ami leginkább hibajelzésekhez, figyelemfelkeltéshez szolgált jó eszközül. Léteztek digitalizált hangokat recsegő programok, de ezek leginkább technikai érdekességként jöhettek szóba. Itthon elég elterjedtek voltak a Covox „hangkártyák”, melyek gyakorlatilag DA-átalakítók voltak, párhuzamos portra csatlakoztatva – számos DOS-os játék és zenei program kezelte őket (akár kettőt is a sztereó hangzás kedvéért). 1987-ben jelent meg a Yamaha lapkára épülő AdLib, mely csak szintetizátort kínált, hangmintalejátszást nem. (Hangminták itt.) Végül a Sound Blaster kártyái terjedtek el, melyek szintetizátort és PCM-lejátszót is tartalmaztak. A CD-ROM, majd az írható CD bőséges tárolókapacitást biztosított a multimédiás anyagoknak, megjelentek az alaplapokba, laptopokba integrált használható minőségű hangvezérlők – ma már csak akkor vesszük őket észre, ha valamiért nem működnek.

Mindenesetre a nyolcvanas évek csak a játékos 8 bitesek és az Amigák tulajdonosai számára teltek a zene bűvöletében, a PC-sek legfeljebb valami ilyesmit hallgathattak, ha bírták cérnával:

Multitasking, háttérnyomtatás és apróságok

Megszoktuk, hogy taskot váltunk és kész, csinálhatunk teljesen eltérő dolgokat. Az ősgépeken ilyesmire nem adott lehetőséget a rendszer, de még a DOS sem tette lehetővé tetszőleges számú program egyidejű futtatását (csak kiegészítő programokkal). Ha egy képet akartunk egy dokumentumba illeszteni, akkor megcsináltuk azt egy erre szolgáló képszerkesztőben, és elmentettük, majd a másik programban, a szövegszerkesztőben ezt a fájlt használtuk fel. Ha kellett a számológép, akkor nem csak egy gombnyomásba került előhívni, legtöbben inkább igazi számológépet rántottunk elő a fiókból. Egyébként ennek nem a vas szabott korlátot, ahogy azt a SymbOS hobbiprojekt bebizonyította: még Z80 processzorra és 128 KB RAM-ra is lehet többfeladatos, windowsszerű rendszert készíteni.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Egyáltalán, a merevlemez csak az IBM PC XT óta rendszeresített a PC-vonalon, előtte ott volt a floppy, még korábban az otthoni 8 bitesekhez pedig a magnó. A floppy sem volt túl gyors, emellett sérülékeny is volt, korlátozott kapacitással. Persze a magnó volt a legkínosabb: meg kellett keresnünk a hangszalagon program kezdőpozícióját (a számláló alapján), a gépen kiadni a LOAD parancsot, majd elindítani a szalagot. Ezután várhattunk jó néhány percet, amíg egy-egy program becsipogódott. Kétszer is meggondoltuk, hogy újraindítsuk-e a gépet – igaz, az újraindítás csak pillanatokat vett igénybe – ez a művelet a mai modern rendszereken percekig is eltarthat, ha pedig nagy frissítőcsomag érkezett épp, akkor bizony a magnó nyert 1982-ből.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Abszolút magától értetődőnek vesszük a grafikus kezelőfelületet – a programok elindításához, beállításához csak kattintgatnunk kell. Bizony régen, a DOS idején ez nem így volt, mindenki a puszta, szöveges parancssorral nézett farkasszemet, ahol be kellett gépelni a program nevét. Gyakran tucatnyi paramétert is mellé kellett írni, hogy a program a megfelelő munkakönyvtárban a kívánt feladatot végezze el.

A nyolcvanas évek számítástechnikája

Ma is akadhatnak problémáink a driverekkel, meghajtóprogramokkal. Ezek a szoftverek biztosítják a zökkenőmentes együttműködést a hardverelemek és az operációs rendszer között – legalábbis ma ez a helyzet, mivel az OS összefogja a vas kezelését. A DOS idején is különféle videokártya- és hangkártyagyártók voltak, ám a DOS maga nem kezelte a hardvervezérlőket, ez a feladat a programokra, alkalmazásokra hárult. Éppen ezért drivert kellett írni a szövegszerkesztőkhöz és a CAD programokhoz is, és azokat egyenként telepíteni kellett – persze az új verzióval a régi driver sokszor már nem volt használható. A Windows legnagyobb vívmánya annak idején nem a grafikus felület, hanem perifériák kézbentartása volt, ettől kezdve csak az operációs rendszer verzióváltásával kell új meghajtóprogramok után néznünk.

A nyomtatás ma már pillanatok alatt megvan, az első oldalt 10-20 másodperc alatt köpik elénk a legolcsóbb printerek is, tökéletes minőségben. Amellett, hogy a nyolcvanas évek mátrixnyomtatói nagyon vicces, csíkos nyomatokat produkáltak, ezt jó lassan és hangosan tették. Ráadásul, hacsak nem indítottunk (parancssorból!) egy háttérnyomtató taskot, akkor kivárhattuk azt a röpke negyed órát, míg egy minőségi levéloldal elkészül.

Hiányzik? Nekünk nem.

Azóta történt

Előzmények

  • A hétvégén retró video- és kvarcjáték-kiállítás a Csokiban

    A helyszínen nem csak nézelődni lehet: a lényeg az élmény, így kipróbálhatóak a régi idők játékai.