Alépítmény
A Magyar Telekom másfél évvel ezelőtt bejelentette, hogy 2009 és 2013 között körülbelül 40 milliárd forintot fordít az előfizetők lakásához, irodáihoz elérő optikai hálózatának kiépítésére, illetve kábeltévé-hálózatának korszerűsítésére. Józan ésszel azt gondolhatnánk, hogy az egykori monopólium lépése beruházáshullámot indít el az elméletben már több mint nyolc éve teljesen liberalizált hazai távközlési piacon, hogy a konkurensek is építeni kezdenek – ha nem is ilyen grandiózus léptékben. Ám nem ez történik. Az alternatív vezetékes szolgáltatók nem kezdenek ásni, inkább a távközlési óriás által lerakott infrastruktúrát szeretnék használni, és a szakhatóságtól várják az ennek lehetőségét biztosító szabályozást. Szép Tibor, a GTS-Datanet stratégiai, termékfejlesztési és kommunikációs igazgatója azt mondja: egyelőre nincs más lehetőségük, mert óriási hendikeppel indulnak a Magyar Telekommal szemben, a hatósági hátszél nélkül lehúzhatnák a rolót. Az „alternatívság” nyűgjeiről beszélgettük a kutatóból lett menedzserrel.
Szép Tibor
Az alternatív szolgáltatók európai érdekvédelmi szervezete, az ECTA néhány hónapja határozott közleményben sürgette a kiépülőben lévő optikai hálózatok megosztására vonatkozó szabályozás kidolgozását, azoknak a feltételeknek a rögzítését, amelyek alapján igénybe vehetik az egykori monopolszolgáltatók új generációs hálózati infrastruktúráját. Ez nem kivételes eset: a távközlési piac kisebb szereplői hagyományosan erősen támaszkodnak a szakhatóságok segítségére. Miért? Egy alternatív miért nem tud ugyanúgy beruházni egy nagyszabású hálózatépítésbe, mint a volt monopóliumok?
Egyáltalán nem mindegy, hogy az új generációs hálózat – vagy ahogy az angol kifejezés [Next-Generation Networking] rövidítésével beszélni szoktunk róla –, az NGN egy meglévő hálózat megújítása vagy egy teljesen új beruházás révén épül ki. Az előbbi esetben a szolgáltató a már adott alépítmény-infrastruktúráját használja: azaz az ezekben lefektetett rézkábeleket cseréli le üvegszálas vezetékekre. Értelemszerűen ennek a költségigénye a töredéke a második lehetőségének, amikor az alépítmény-hálózatot is ki kell építeni.
Az alépítményeket az 1990-es évek elején, a koncessziós területek felosztásakor gyakorlatilag fillérekért kapták meg az inkumbensek, ami óriási helyzeti előnyt jelent. De mivel a hálózatfejlesztés rizikós, hosszú távon térül csak meg, ők is megfontoltan fognak bele ilyen beruházásokba. Az alternatívoknak viszont az alépítményeket is ki kellene építenie, ami üzletileg teljesen vállalhatatlanná teszi a tervet. Ezt általában nem tudják az emberek.
Felvetődhet a kérdés, hogy miért nem lobbizunk inkább az alépítmények megosztásáért. Nos azért, mert ennek a lehetősége a jogszabályokban már régen le van fektetve, a gyakorlatban azonban ez mégsem működik.
Tehát csak elméletileg van lehetőség arra, hogy a GTS-Datanet, mondjuk, a Magyar Telekom vagy az Invitel alépítményét saját hálózata vezetésére felhasználja?
Igen, erről van szó. Mondok egy példát: a volt monopolszolgáltató bármikor kibújhat a megosztási kötelezettsége alól azzal, hogy azt mondja, az ő alépítménye már telített, nincs benne hely újabb kábelek számára. Mivel sem nekünk, sem a hatóságnak nincs lehetősége arra, hogy ennek az állításnak az igazságtartalmát ellenőrizze, kénytelenek vagyunk elfogadni azt. Tehát az inkumbensek ugyan nagyon szívesen biztosítanának helyet nekünk, de sajnos nem tudnak, mert telítettek. Ezért hiába teszik lehetővé a jogszabályok már 2001 óta az alépítmények megosztását, patthelyzet alakult ki, a gyakorlatban ez a konstrukció nem működik.
Hasonlóra számos példa van. A számhordozás, a hurokátengedés és a közvetítőválasztás jogi keretei már közel tíz éve adottak, mégis: a közvetítőválasztás öt éve indult csak be, a hurokátengedés pedig 2-3 éve, ennyi ideig tartott, amíg a gyakorlatban is használhatóvá sikerült csiszolni a szabályozást. Az alépítmény-megosztás viszont a mai napig nem működik, és valószínűleg nem is fog soha.
Tehát mi szívesen beruháznánk, de nem tízszer annyiért, mint az inkumbensek, mert akkor már papíron is versenyképtelen lesz az üzleti tervünk, egy versenyképtelen tervre pedig épeszű tulajdonos nem ad pénzt.
Tényleg tízszer annyiba kerül a hálózatépítés egy alternatívnak, mint egy inkumbensnek?
Erre is mondok egy példát. Budapesten egy kilométer új optikai hálózat lefektetése 15-20 millió forintba kerül, ebből az összegből az optikai szál értéke nagyságrendileg 1-2 millió forint. Ha megvan az alépítmény, csak a rézkábelt kell üvegszálasra cserélni.
Persze a kétfajta beruházás közötti különbség változhat a helyszíntől függően, mert az önkormányzatok más-más kártalanítást kérnek. Mondjuk, ez önmagában megérne egy misét... Vannak olyan települések, amelyek egy kilométernyi út kártalanításáért 4-5 millió forintot vagy akár ennél is többet kérnek. A kártalanítást a szolgáltató elméletileg azért fizeti, mert az ásással, azzal, hogy a földben elhelyezi az optikai szálak vezetésére szolgáló csöveket, feltúrja a meglévő utakat, kárt okoz az önkormányzati tulajdonban. De számtalanszor előfordul az, hogy hiába kap a település az eredeti, girbegurba járda helyett első osztályú, akár díszburkolattal ellátott gyalogutat, még pénzt is kér.
A másik dolog az, hogy egy új alépítmény-hálózat építése az engedélyeztetési eljárások miatt rendkívül időigényes, arról nem beszélve, hogy bizonyos – többnyire felújított – utakat több éven át fel sem lehet bontani. Ezért még ha rendelkezésre áll is a szükséges pénz az alternatív szolgáltatónál, e nehézségek miatt gyakran kénytelenek alternatív lehetőségeket keresni, például a települések között újonnan épülő autópályák mentén vagy nagyfeszültségű villanyvezetékeken húzzák ki a kábeleiket.
Szóval mindenképpen versenyhátrányban vagyunk, ezért – úgy gondolom – jogosan lépünk fel a megosztási igényünkkel.
Tehát az egyenlő versenyfeltételek megteremtése miatt kérnek pozitív diszkriminációt a szakhatóságtól az alternatívok...
Vegyük észre, hogy a versenyt az alternatívoknak köszönhetik a fogyasztók. Az NGN-beruházások technológiai váltást hoznak, és az új helyzetben a hálózatot építő volt monopóliumoknak óriási előnye lesz. Ha ez nem lesz szabályozva, akkor 2-3 év múlva az alternatívok el fognak tűnni a piacról, az árak felszökhetnek, és megint ott leszünk, ahol tíz évvel ezelőtt.
Tényleg van verseny?
De nem csak vezeték létezik. A mobilinternet vagy a WiMAX a GTS-Datanetet sosem érdekelte?
A WiMAX-ban gondolkodtunk. Évek óta figyeljük e technológia alakulását, de egyre inkább úgy látjuk, hogy nem lesz sikertörténet, nem ugrott rá a piac, holott évek óta elérhető. Öt évvel ezelőtt még mi is hittünk benne, be is jelentettük, hogy fogunk ilyen hálózatokat építeni a kezünkben lévő 3,5 GHz-es frekvenciára alapozva, de nem tudtunk működő üzleti tervet gyártani a technológia köré, annyira drágák voltak a berendezések.
De nem érzi fenyegetésnek, konkurenciának a mobilinternetet? Mert még ha a WiMAX valóban egyre inkább marginalizálódik is, az olyan vezeték nélküli technológiák, mint a jóval nagyobb iparági támogatást élvező LTE, egyre versenyképesebb sávszélességet biztosítanak, és idővel alighanem vállalati szintű szolgáltatásra is alkalmassá válnak.
A mobilinternet terjedését nyilván nem lehet figyelmen kívül hagyni. Sőt, ha megnézzük a tavalyi statisztikákat, az internetszolgáltatásban ez volt az egyetlen olyan részterület, amely számottevően növekedett. Az ADSL stagnál, a kábeles széles sáv enyhén nő, de a mobilinternet szárnyal. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy nem jelent valódi fenyegetést a vezetékes technológiák számára, mert sem sebességben, sem kapacitásban nem fogja soha utolérni ezeket. A vezetékes hozzáférés 2,4 kbps-ról mostanra 120 Mbps letöltési sávszélességig jutott lakossági szinten, ilyen látványos fejlődést a mobil sosem fog tudni felmutatni, mindig a vezetékes megoldások mögött fog kullogni.
Nem is gondolkodnak abban, hogy nyissanak a mobilszolgáltatások felé?
Manapság divat az ügyfélnek többféle távközlési szolgáltatásból álló csomagot kínálni – ez még hiányzik a portfóliónkból, noha mutatkozik rá igény. Ezért nem kizárt, hogy nyitunk ebbe az irányba, de jelenleg nem ez az elsődleges prioritás.
Térjünk vissza a vezetékes szolgáltatáshoz. A GTS-Datanetnek is van saját optikai gerinchálózata, illetve vannak kiemelt ügyfelei, akikhez közvetlenül is elvitte a hálózatot, tehát van arra példa, hogy saját alépítménnyel együtt épít hálózatot.
Természetesen. Az országos gerinchálózatunk 2200 kilométer hosszú. A fővárosban a fontosabb ügyfelekhez közvetlenül is el tudjuk vinni az optikát, egy nagyobb irodaházba például egyértelműen érdemes elmenni, mert megtérülhet a beruházás.
Ha ilyen esetekben bekopogna a Magyar Telekom és helyet kérne magának az alépítményben, mire számíthatna?
Röviden: mivel mi nem vagyunk kötelezettek, nem kell beengednünk. Ugyanakkor persze számos példa van arra, hogy üzletelünk egymással, ettől egyáltalán nem zárkózunk el. De nekünk tényleg szűkösek a kapacitásaink. Gondoljunk csak arra, hogy a régi, örökölt alépítményeket még rézkábeleknek építették, öklömnyi vastag rézkábeleknek, ma pedig ujjnyi vékony optikai szálakat vezetünk – ezért nálunk valóban léteznek szűk kapacitások, míg a veterán telefontársaságoknál egyszerűen kell hogy legyen szabad alépítmény-kapacitás.
Azt mondja, az alternatívoknak köszönhető a piaci verseny. Ahol verseny van, ott van választási lehetőség is. Ma Magyarországon van a fogyasztóknak valódi választási lehetősége?
A Nemzeti Digitális Közmű alapötlete arra a megállapításra épül, hogy Magyarország közel háromezer helységének nagyjából egyharmada olyan, ahol adott a választás lehetősége. A települések másik harmadában legfeljebb egy vagy két szolgáltató van jelen, azaz vagy egyáltalán nem lehet választani, vagy korlátozott a választási lehetőség, a fennmaradó harmadban pedig egyszerűen nincs internet. Tehát a válaszom a kérdésre: van is, meg nincs is.
De ez területfüggő is. Például ha az ADSL-piacot nézzük, e szegmensben egészen másként áll hozzá a nagykereskedelemhez a Magyar Telekom és az Invitel. A Magyar Telekom lehetővé tette, megengedte, sőt egy idő után szívesen is vette ezt a konstrukciót, mert felismerte, hogy ez a számára is hasznos értékesítési csatorna – az Invitel erről nem így gondolkodik. Ezért például az Invitel szolgáltatási területén jóval kevesebb szolgáltató jelent meg nagykereskedelmi partnerként. Budapesten ugyanakkor rendkívül erős a verseny, többek között azért is, mert megjelentek a nem szabályozott kábeles internetszolgáltatók...
Azért nem reménytelen
A kábeles internetszolgáltatók nincsenek szabályozva? Ez mit jelent?
Azt, hogy míg a rézalapú telefoninfrastruktúrát használó szolgáltatók kötelezettek a hálózatuk bizonyos mértékű átengedésére (hurokátengedés, ADSL-nagykereskedelmi ajánlatok retail minus alapon szabályozva), a hagyományosan televízióműsor-elosztással induló kábelszolgáltatók, melyek később bővítették a portfóliójukat telefon- és internetszolgáltatással, nem. Rájuk semmiféle átengedési kötelezettség nem vonatkozik.
Egyáltalán: mely szolgáltatókat nevezhetjük alternatívnak?
Általában azokat, akik nem örököltek meg semmit a hajdani állami tulajdonú távközlési hálózatból. Ezzel szemben az ún. inkumbens szolgáltatók egy-egy koncessziós területen ma kizárólagos tulajdonosai a volt állami hálózatnak. Persze a valóságban ez nem ennyire egyszerű. Az Invitel például előszeretettel nevezi magát alternatívnak, holott egy jelentős piaci erejű szolgáltató, a volt állami infrastruktúra egy jelentős részének az örököse, a távközlési szempontból gyakorlatilag két részre osztott hazai piacon az egyik nagy szereplő. Az alternatívoknak nincs saját területük, ők a meglévő erőviszonyok között próbálnak piacot kihasítani maguknak.
Az alternatívok érdekei és problémai azonosnak tűnnek. Segítik egymást? Az európai érdek-képviseleti szervezetben, az ECTA-ban például csak a GTS-Datanet tag a magyarok közül.
Nem a GTS-Datanet, hanem az anyavállalatunk, a GTS Central Europe. És érdekes módon az Invitel is tagja a szervezetnek, de mondom, az Invitel kétsapkás játékot játszik: hol az egyiket veszi fel, hol a másikat. Az Invitelnek például érdeke, hogy a Magyar Telekom hálózatán hozzáférést szerezzen. Annak idején, amikor a hurokátengedéssel kapcsolatos tanácsi határozatok véleményezése zajlott, hevesen támadta a Magyar Telekom hurokátengedésről szóló referenciaajánlatát, miközben a sajátját természetesen teleszórta csapdákkal.
Mégis: volt arra példa, hogy egységesen felléptek, összefogtak egy cél elérése érdekében? Most például közös célnak lehet mondani az új generációs hálózatok hozzáférhetővé tételét...
Nos, van egy hazai érdek-képviseleti szervezetünk, az Alternatív Távközlési Szolgáltatók Egyesülete (ATSZE). Ennek a legfontosabb tevékenysége az, hogy – amennyiben megadják nekünk erre a lehetőséget – véleményezzük a távközlést érintő jogszabály-tervezeteket, illetve a tanácsi határozattervezeteket. Mivel a civil szervezetek véleményét szinte mindig kikérik, míg az egyes szolgáltatókét ritkábban, ezen a csatornán keresztül általában tudunk lobbizni.
Ahogy lefesti az alternatívok helyzetét a távközlési piacon, azt gondolnánk, hogy ez a tevékenység kifejezetten rossz üzlet. De a GTS-Datanet számai is azt mutatják, hogy igenis lehet üzletileg sikeresen működni alternatívként is Magyarországon.
Kétségtelen tény, hogy évről évre folyamatosan javulnak a számaink, 2008-ban például 6 százalékkal, 15,5 milliárd forintra növeltük az árbevételünket és 2,14 milliárd forintra az EBITDA-nkat. Csak ha összehasonlítjuk egy inkumbens és egy alternatív EBITDA-hányadát, akkor látni fogjuk a különbséget, és azt, hogy miért panaszkodnak az alternatívok. Míg egy Magyar Telekom 40 százalék körüli EBITDA-rátát tud felmutatni, addig egy alternatív feleakkorát. Ilyen nyereségességi mutatók mellett nehéz elhinni az inkumbensek panaszait, hogy például bizonyos hatósági árak költségszinten vannak.
Mi lenne egy ideális állapot az alternatívok számára? Mikor mondanák azt, hogy működik a verseny?
Az inkumbensek azért lobbiznak, hogy csökkenjen a piac szabályozottsága, az alternatívok az ellenkezőjét, erősebb szabályozást akarnak. Véleményem szerint akkor lehetne a szabályozást elengedni, és piaci versenyszabályozás szerint működni, ha az alternatívok részesedése árbevétel alapján elérné a 30-40 százalékot.
Ilyen erőviszonyok között már nem lenne szükség a versenyfeltételek előzetes hatósági szavatolására, hanem a piac szabályozná önmagát, az esetlegesen felmerülő anomáliákra pedig a versenyhivatali döntések adnának választ. Ma azonban ettől még messze vagyunk, mert a verseny megteremtése, élénkítése nem halad olyan flottul, olyan gyorsan – és az általános jelenség, nem magyar jellegzetesség –, ahogy azt eredetileg gondolták.
