A DVD és az MP3 leváltói
HD DVD
Bár a DVD óriási sikertörténet volt, a kétezres évek elejére a formátum elavulttá vált, ugyanis a nagyfelbontású képpel és térhatású hangsávokkal bíró audiovizuális tartalmakhoz még a kétrétegű korongok 8,5 GB-os tárolókapacitása sem elég. Olyan új adathordozóra volt tehát szükség, amellyel kiküszöbölhető ez a probléma. A fejlesztők maradtak az optikai lemezeknél, és végül két eljárás maradt, amelynek esélye nyílt nyugdíjazni a jó öreg DVD lemezeket: a HD DVD és a Blu-ray.
Komplett szekértáborok szerveződtek a Toshiba (HD DVD) és a Sony (Blu-ray) vezérletével, amelyek évekig küzdöttek egymással. Az első időszakban a HD DVD szabvány állt nyerésre, hiszen sikerült megnyerni az ügynek a Microsoftot, az Intelt és a legnagyobb, legbefolyásosabb filmstúdiók nagy részét, továbbá az első működő termékkel is ez a társaság jelentkezett. A Blu-ray inkább a gyártókat tömörítette, és szép lassan behozta lemaradását, ráadásul a nagyobb tárolókapacitás révén (15 GB vs. 25 GB egyrétegű lemezek esetén) technológiailag fölénybe is került, bár egy kicsit drágább volt. A közel három esztendőn át folyó vetélkedés végére 2008. március 28-án került pont, amikor a Toshiba bejelentette, hogy nem foglalkozik tovább a szabvánnyal és a szabványhoz tartozó eszközök gyártásával, fejlesztésével.
A HD DVD így elbukott, a háború pedig a Blu-ray diadalával véget ért. Hivatalosan sohasem derült ki, hogy pontosan mi állt a Toshiba döntésének hátterében. Bár sokan mutogattak a Warnerre, de a hollywoodi stúdió év eleji "árulása" és átállása azért ehhez önmagában kevés lett volna. Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a formátumháború elhúzódása számos olyan cégnek volt érdeke, amelyek névlegesen támogatták egyik vagy másik oldalt, de amelyek a valóságban inkább az online tartalomszolgáltatásra vagy a Flash-alapú adattárolókra fókuszáltak. Sokak szerint pont ennek köszönhető, hogy a Blu-ray sohasem futott be igazán, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Toshiba pedig nagy ütést kapott, nem az elsőt és nem az utolsót, de biztos, hogy a HD DVD bukása szerepet játszott abban, hogy a cég mostanra a szórakoztatóelektronikai iparág partvonalára került.
ATRAC
A Sony a kilencvenes évek elején elkezdte kifejleszteni saját tömörített hangformátumát, amelyet többek között az MP3 ellenfelének szántak. Az ATRAC (Adaptive Transform Acoustic Coding) szabványt első körben a MiniDisceknél használták, és ez tette lehetővé a viszonylag kicsi optikai hordozón a CD-knek megfelelő hosszúságú (74 perc sztereóban) hanganyagok tárolását.
Az ATRAC-támogatás később megjelent a vállalat egyéb, flash adattárolót használó, hordozható lejátszóiban. Azonban a döntéshozók elkövettek két óriási ballépést. Azt hitték, hogy az, hogy az ATRAC jobb hangminőséget produkál, mint az MP3, elég lesz ahhoz, hogy az emberek váltsanak. Azonban a formátum használatát megtartották maguknak, így más gyártók készülékei nem voltak képesek az ATRAC fájlok lejátszására, ez pedig alapvetően akadályozta a szabvány elterjedését. Ráadásul teljesen abszurd, érthetetlen módon hordozható lejátszóik egy része csak az ATRAC állományok kezelését támogatta, a célból, hogy így szoktassák át a felhasználókat az MP3-ról.
Ennek nem túl meglepő módon az lett a következménye, hogy brutálisan visszaestek a Sony PMP-k értékesítési adatai. A cég végül az egészet azzal koronázta meg, hogy 2007-ben úgy, ahogy van, leállították az ATRAC projektet, a 2008-ban a boltokba kerülő lejátszóik már nem is voltak képesek a formátum kezelésére, és bezárták a Connect névre hallgató, ATRAC fájlok elérését biztosító online zenei áruházat is. Ezzel a Sony beismerte vereségét, de ez nyilván nem igazán vigasztalta azokat a felhasználókat, akik bízva a cégben korábban ATRAC-os hordozható lejátszót vásároltak, vagy azokat a kereskedőket, akiknek a nyakán maradt egy halom eladhatatlan ketyere.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
