Gyász: meghalt a VHS

Egy olyan technológia tűnik most el teljesen természetes módon, mely évtizedekig meghatározta mind a szakma, mind a felhasználók videózási szokásait. Egy kultúra kerül a süllyesztőbe.

Ha VHS, akkor az idősebbeknek még Magyarországon is számtalan emlékük lehet: bécsi bevásárlóutak; a ballagási és esküvői felvételek, amelyeket a rokonok akaratunk ellenére ránk kényszerítettek; a bénázás, hogy be kell-e tolni a kazettát a lejátszóba, vagy hagyjuk az automatikát; a gyorstekerés, ami nyújtotta a szalagokat; a sok megtekintés után tapasztalható hibák; a beakadt szalagok; a többször másolt felvételek látványos minőségromlása – na meg persze a magyar hangalámondásos német pornófilmek, hogy a video disco szerencsére kimúlt műfaját ne is említsem:

A fiatalabbak talán nem is ismerik – legfeljebb a konvertálást felajánló mai hirdetésekből – azt a technológiai szabványt, amely még az 1970-es évek közepén született meg, és amely a kezdeti ipari felhasználás után az 1980-as évektől kezdve sokáig az otthoni videózás alapfeltétele volt. Ez a VHS (Video Home System), melyet a japán JVC fejlesztett ki. A szabvány az akkor használatos mágnesszalagos videókazettákra vonatkozott, és legalább egy nemzedéken át uralta a piacot és az otthonokat.

Mindezt azért írom, mert a hosszan haldokló technológia – úgy tűnik – valóban kiszenvedett, mivel az a vállalat, a japán Funai Electric, mely még utolsóként gyártott a VHS lejátszására alkalmas készülékeket, bejelentette, hogy a hónap végétől felhagy ezzel a tevékenységgel. Az indokaik eléggé természetesek: egyre kevesebb terméket tudtak eladni, egyre problémásabb volt a gyártás biztosítása.

A Funai Electric egyébként még igen korán, 1983-ban lépett be a piacra VHS videómagnókkal, miután a saját, 1980-ban bevezetett CVC nevű formátuma sikertelennek bizonyult. A piaci igények kiszámíthatatlanságát bizonyítja, hogy a CVC-nek több előnye is volt a VHS-sel szemben (pl. a negyedhüvelykes szalag lehetővé tette, hogy a készülékeik kisebbek és könnyebbek legyenek, mint a félhüvelykes szalagot használó VHS-készülékek), a VHS és a főleg a profik körében népszerű Betamax (melynek gyártását a Sony tavaly állította le) lenyomta őket a versenyben – megjegyzendő, hogy a Betamax utóda még ma is kiemelten népszerű az ezt a formátumot korábban is kedvelő professzionális médiavállalatoknál.

A Funai a legjobb időszakában évi 15 millió VHS-felvevőt adott el, ám ez a szám tavalyra már csak 750 ezerre csökkent – ez gyakorlatilag a fanatikusok igénye, hiszen ma már nem is a DVD vagy a Blu-ray a versenytárs, hanem az annál sokkal több lehetőséget biztosító modern, számítógép-alapú technológiák.

De ahogy a bakelit lemezeknél is tapasztaltuk, ez a halál egyszerre újjászületés is. Egyrészt mert ma már a régi lejátszók, felvevők és a VHS-kazetták árai meredeken emelkednek, másrészt szinte biztosra vehető, hogy kialakul egy rétegpiac, egy új kultúra, mely erre a technológiára „repül rá”, és a retró jegyében tovább fogják éltetni a tömegigényt ma már kiszolgálni képtelen szabványt és technológiát.

Előzmények